Sziasztok :) Régen voltam már itt, és nagyon sajnálom, de senki nem mondta, hogy gimnazistának ilyen stresszes lenni, már a második évem végén járok, mégsem érzem, hogy könnyebb lenne. Szóval eléggé nehéz évem volt, nem csak a suli, minden összejött, persze ezzel nem akarlak untatni titeket :) A lényeg csak annyi, hogy mostantól megpróbálok többet jelentkezni, annak ellenére, hogy nyáron elég sok tennivalóm lesz.
A one shotról csak annyit szeretnék mondani, hogy nekem nem tetszik - tudom, tudom, így nem szabad indítani, de nem tehetek róla. Maga az ötlet sokkal szebben volt megfogalmazva a fejemben, de vissza kell rázkódnom ebbe az egészbe, hónapok óta nem írtam. Nézzétek el nekem, kérlek, minden tőlem telhetőt meg teszek, hogy a következő történetem a tőlem megszokott színvonalat hozza. Köszönöm mindenkinek, aki itt maradt, és jó olvasást :) xx
- Gyere már! - nevetett fel a részeg fiú, és megragadva a karomat maga után húzott a taxiba.
Az agyam minden egyes józan sejtje sikított, egy részem pedig legszívesebben hazafutott volna az ingerszegény környezetbe, ahol életem 24 évét leéltem. Azonban a belém töltött pia mennyiség gátat szabott a logikus gondolkodásomnak, és önfeledten nevetve szálltam be a sárga autóba.
Egészen eddig én voltam a minta fiúk minta fiúja, színötös tanuló voltam, sosem cigiztem, drogoztam vagy ittam, sosem jártam el otthonról, mindig kész volt a házim, és a házi munkákat is önként és dalolva csináltam. Tökéletes akartam lenni. Persze a suliban folyton cikiztek miatta, de valahogy sosem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam, én tökéletesen elvoltam a saját kis világomban, és alig vártam, hogy fősulira mehessek, ahol még okosabb és okosabb lehetek.
Mégis, amikor diplomaosztó után anya elköszönt tőlem - sietett a gépéhez - rájöttem, hogy mennyi időt vesztettem el. Csak figyeltem ahogy az évfolyam társaim ezernyi tapasztalattal és sok új baráttal a hátuk mögött hagyják az épületet, amitől én oly' sokat vártam. Kis srácként ez volt a legnagyobb álmom, hogy a világ egyik legjobb egyetemére járhassak, nekem az egyenlő volt a tökéletes élettel. És azt hiszem mindig is tudtam, hogy ez nem élet, de én akkor is ragaszkodtam ehhez a képhez. A kis antiszociális, félénk, önmarcangoló énem a tanulásba menekült, elhitetve magával, hogy ha tökéletes gyereket játszik, akkor a diploma után is tökéletes élet vár rá.
Azt hiszem mindenki életében eljön a pillanat, amikor rájön; változásokra van szüksége. Nekem az az este volt az. Ott ültem az áhított iskola lépcsőén egyedül, pedig számításaim szerint akkor kellett volna a legnagyszerűbben éreznem magam. Szóval úgy döntöttem, hogy klisés leszek, és berúgok.
Bementem az első kocsmába, ami az utamban esett. Ital szűzen csak ráböktem az egyik szimpatikus pia nevére és kikértem. Bátran kortyolni kezdtem, de azzal az erővel köptem is vissza a keserű folyadékot, és halkan káromkodtam a szerencsétlenkedésem miatt. Fordultam is ki bosszúsan a kocsmából, és ha akkor nem hagyom ott a tárcámat, akkor életem végéig a szobámban maradtam volna, félve a világtól.
De a sors közbeszólt, így miután feltűnt a hiányzó tárgy, és nagyokat sóhajtva visszafordultam a kocsmába szemben találtam magam egy a piától bűzlő társasággal, akik elfoglalták a helyemet, előttük a fekete tárcám, de ők észre sem vették. Szemforgatva próbáltam úgy megkaparintani a tárgyat, hogy ne tűnjek fel a társaságnak, de a tervem egy pillanatig sem működött, a göndör tag rajta kapott, én pedig ledermedtem. Akkor ragadott magával először a zöld szempár, és talán azóta nem is engedett el.
Bemutatkoztam Harry-nek, aki mosolyogva fogadott, míg a másik két fiú egymás száját térképezte fel tüzetesebben.
- Ne is figyelj rájuk, ma jegyezték el egymást és most a felhők felett három méterrel repkednek. - vonta meg mosolyogva a vállát, amikor rájuk nézett végtelen szeretetet láttam a szemében.
Harry aranyos volt, határokon belül bókolt nekem, amit pirulgatva hallgattam. Sosem voltam szerelmes, sosem dicsérték meg a szemem, vagy néztek rám olyan vágyakozással, mint az a piától ködös smaragd szem. És képtelen voltam azt hazudni magamnak, hogy ez nem tetszik. Örömmel fogadtam az italt, amit kikért nekem, és készen álltam, hogy egész éjjel hallgassam a dörmögő hangot, ahogy mindenféle zagyvaságot összehord, hogy megnevettessen.
Zayn és Liam pedig - mint kiderült - bőszen kortyolgattak a vodkás üvegből. Öröm volt rájuk nézni, csak úgy ragyogtak a szeremtől.
Nekem sosem volt gondom a melegekkel, nem is értettem soha, hogy ez miért kéne egyáltalán undorodni tőlük. Hiszen amikor ránéztem Zayn-re és Liam-re semmi nem tűnt egyértelműbbnek annál, mint hogy annak a két fiúnak együtt kell lennie. Akkor is, ha világ a feje tetejére áll.
- Tudjátok mit? - kérdezte Zayn, miután mi is túlestünk egy gyors bemutatkozáson - Házasodjunk össze. - nézett a párja szemébe a sötétebb hajú mélyen, mire az mélyen felnevetett.
- Már megkérted a kezem! - mutatott az egyszerű arany karikagyűrűre az ujján.
- Azt tudom, - mondta egy eszkimó puszi kíséretében Zayn - úgy értem most. - pillanatnyi csend állt be, Liam állát szinte hallottam a padlón koppanni. - Liam, sosem szerettem még ennyire senkit, mint téged, és soha nem is fogok. El akarom kezdeni a hivatalosan is a közös életünket, olyan hamar, amennyire csak lehet. Azt akarom, hogy ma este minden lehetséges módon az enyém legyél. - egy apró puszit nyomott a meglepődött Liam szájára, aki egyszerűen lefagyott, majd huncutul mosolyogva Harry felé fordult. - Itt van az életem két legfontosabb személye, a legjobb barátom és életem szerelme. Mire várjak még?
Liam a fejét a fiú nyakába temette, és halkan szipogott, míg Zayn levakarhatatlan vigyorral meredt ránk. - Hazz, lennél a tanúm?
- Hát persze - nevetett fel a göndör, és egy nagy ölelésben részesítette a két srácot.
- Louis pedig lehetne a te tanúd, Li, mit szólsz? - a fiú bólintott egyet, én pedig elmosolyodtam.
Ezzel az erővel húztak magukkal, fogtunk egy taxit, Las Vegas célállomással, és időm sem maradt gondolkodni.
A pénztárcám végül mégis ottmaradt a kocsmában, és soha nem is lett meg, de helyette kaptam három sokkal értékesebb dolgot.
Szóval így történt, hogy 5 órával és két üveg vodkával később három idegen fiúval az oldalamon részegen rontottam be egy kápolnába, hogy tanúja legyek az egyiküknek.
Ha pár évvel ezelőtt bárki is megkérdezte volna tőlem, hogy ezt a szituációt mennyire találom tökéletesnek a válaszom semennyire lett volna.
De ahogy láttam a két vadul szerelmes fiút, ahogy utcai ruhában összeadja őket egy rossz Elvis Presley hasonmás...azóta sem voltam tanúja annál szebb dolognak. Gyönyörűbb volt, mint bármelyik évekig tervezett esküvő. Tisztább volt ezernyi fogadalomnál. Mert aznap este semmi más nem vezérelte a két fiatalt, még az alkohol sem, csak a szerelem. Az a fajta, amelyikről tudod, hogy sosem múlik el. A legritkább fajta.
A két elhangzott igen, pedig nem volt több halk suttogásnál, ha nem figyeltem voltam annyira, talán meg sem hallom, mégis határozottabb volt, mint a hangosan mondott fogadalom, hiszen ez nem nekünk szólt. Ez a másik személynek tett ígéret volt, hogy sosem hagyja el, és mindig szeretni fogja.
Oldalra néztem, a gyönyörű lényre mellettem.
Sosem volt alkalmam tisztázni magamban az indentitásomat. Valószínűleg mert nem is érdekeltek ez idáig se a lányok, se a fiúk. De akkor először éreztem, hogy ő az, akivel el tudom képzelni az életem. Ezt csak úgy érzed, erre nincs magyarázat.
Persze tudtam, hogy nem lesz tökéletes semmi, lesz hogy veszekszünk majd, és lesz, hogy mindenkinél jobban gyűlölni fogom őt. Természetesen én sem változtam meg egyik pillanatról a másikra varázslatszerűen. Én én maradtam, a kis antiszociális fiú, akinek évekig tartott feloldódnia a három legjobb barátja előtt, felfedve az eddig kalitkába zárt szívét, engedve, hogy a szerelmem és a legjobb barátaim azt tegyenek vele, amit szeretnének.
24 évet kellett élnem, hogy rájöjjek; nincs olyan, hogy tökéletes élet. Egy diploma nem tesz semmit jobbá, és ha elzárom magam mindenkitől az nem jelenti azt, hogy nem fog fájni a szívem. Mert azt soha nem kerülheted el azt, hogy valaki összetörje a szíved, de azt megválaszthatod, hogy ki teszi azt.
Én pedig életemben először jól választottam.
