Now tell me that you like me, shy boy~Ziall

Sziasztok :) Akartam én a hétvégén írni, csak hát volt egy kis balesetem, amiben megzúztam a vállam, és nem kellemes mozgatni, ezért gondoltam egy kicsit pihentetem, de, mint ahogy mindig minden szerencsétlenkedésem ellenére itt vagyok egy olyan történettel, amit kicsit másmilyennek terveztem, mindig is ki akartam próbálni egy szerelemről külső szemlélő szemszögéből írni, de mint kiderült ez nem olyan könnyű dolog, ezért függő véget hagytam, és ha gondoljátok, akkor megírom egy folytatásban, Niall szemszögéből a történteket és a folytatást, szóval ha szeretnétek a folyatást - mivel ugye azt nem terveztem - akkor jelezzétek, kérlek. 

Szép hetet mindenkinek, és kitartást!

L x 

A villódzó fények majdnem megvakítottak, ahogy beléptem a helyiségbe. A zene fülsüketítően dübörgött, a klub előtt hosszan kígyózott a sor, várva, hogy egy jót bulizhassanak a város legjobb szórakozóhelyén, ahova csak a legszerencsésebbek juthattak csak be. Legalábbis ők így tudták. Az egész; az üvöltő zene és a neon fények este nyolctól kitartóan reggelig, nem volt más, csupán marketing.

Még a személyzet is, mint én pultosként, fél kilencre ér csak be, és akkor kezdjük felkészíteni a helyet, de ha az emberek úgy látják, hogy ez a magánhely ilyen kapós, akkor önként és dalolva állnak sorba órákig, hogy bejuthassanak. Ilyen egyszerű az emberi természet. 

Amint köszöntöttem a többieket elmentem átöltözni, nem mintha nem lettem volna jó a egy sima pólóba és a rám jellemző fekete szűk nacimban, de a főnök kikötötte, hogy a forgalom növelése céljából szexisebb ruhákat hordjak. Habár sosem fogom megérteni, hogy mit esznek rajtam, az emberek; valamilyen érthetetlen okból egyetlen gödröcskés mosoly reményében újra és újra visszajönnek piáért. Igazából nem értettem meg a logikájukat sosem; attól mert kiszolgálom őket még nem veszem el senkit feleségül, főleg, hogy nem azon a térfélen játszom. 

Felvettem egy kék inget, amit köldökig kigomboltam, ujját pedig könyékig tűrtem, majd egy fehér konyharuhát a farzsebembe tűrve álltam a kis birodalmamba, a pult mögé. Áttöröltem a pultot, elővettem a legfogyasztottabb alkoholokat, a mixereket a koktéloknak, és vagy hat tucat feles poharat. Készen álltam. 

Csupán félszemmel, az érdeklődés legkisebb jele nélkül figyeltem az érkező embereket, oda-oda intettem az ismerősek felé, és robotszerűen nyújtottam a színes italokat az izzadt embereknek. Egy idő után pedig olyan zsúfolt lett a tánctér, hogy az alakok egybe folytak, erre egy kicsit rásegített a füstgép, meg a sejtelmes fények, amik hagyták, hogy az emberek csupán táncoló árnyékká válva lemozoghassák a napközben felgyűlt érzelmeiket, jótékony sötétségbe vonta a csókolózó párokat, és eltüntette a sarokba húzódó vágyaikat nyilvánosan kimutató párokat. 

- Hé Hazz! - egy mosolygós szöszi fej bukkant fel az ismeretlen arcok között, s az én kifejezéstelen arcomra egy pillanat alatt mosoly költözött.

- Nialler! - kissé előrébb dőltem, hogy kezet foghassak a barátommal. - Rég jártál erre. 

- Elfoglalt voltam. A seggfej főnököm elhalmozott munkával, hetek óta nem láttam napfényt. Szörnyű. - bizonyításképpen sápadt bőrére mutatott, ami a szokásosnál is fehérebb volt, a fekete karikák a szeme alatt pedig még jobban kivehetőek voltak. 

- Szóval lejöttél ide, ahelyett, hogy kialudnád magad? - vontam fel a szemöldököm, és kérdőn néztem a szöszit, akinek a szája csibészes félmosolyba húzódott. 

- Naná. Na, adj valami erőset. - nevetve ráztam meg a fejem, amikor odakacsintott egy félénk fiúnak, a megszeppenve hajtotta le a fejét. Niall hihetetlen tud lenni néha. 

Elé raktam egy nagy pohár tequila-t jéggel, és egy rózsaszín szívószállal, csak hogy stílusosabb legyen, és egy fél citrommal dobtam fel a kinézetét. 

Közben random embereknek  kevertem koktélt, töltöttem a feleseket, vagy ilyesmi, szabad időmben pedig a szöszin röhögtem, aki nagyon poénos kedvében volt, az alkohol, amivel pedig készségesen szolgáltam megeresztette az amúgy is eléggé szabad nyelvét. Amikor pedig fuldokló hangokat hallatott nem tudtam, hogy röhögjek rajta, vagy mentőt hívják. Az ábrázatából sem tudtam ítélni, miközben a mellkasát verte, és ujjaival erősen a pultba kapaszkodott, hogy ne essen le a székéről, egyenesen egy bizonyos pontra meredt. 

- Jézusom, ki az Harry te ismered őt? - kérdezte, és egy magas alakra mutatott, aki magányosan állva kémlelte a táncteret, visszautasítva a fél percenként érkező ajánlatokat. 

- Mr. Horan, ma este megtalálta a főnyereményt. Zayn Malik-ot, avagy minden nő, vagy férfi legszebb álmát. Bármelyik lány órákig áradozna a hollófekete hajáról, csoki barna boci szemeiről,karakteres arcáról, vörös ajkairól...

- De minek ide egy lány, ha te is áradozhatsz? - szakított félbe nagyot röhögve a saját poénján. 

- Oké, szóval nem akarsz többet tudni róla, értem én. - megvontam a vállam, és egy szemre való vörös hajú lánynak kiadtam egy Sex on the beach koktélt. 

- Oké-oké, bocsáss meg nekem, és mesélj a szexistenről. - a két összekulcsolt kezére fektette a fejét, és onnan nézett rám a nagy kék szemeivel. 

- Jó, szóval. Minden csütörtökön itt van, egyedül érkezik, és egyedül távozik is. Ez az, amitől olyan titokzatos, mindenkit visszautasít, habár mindig egyedül van. Megőrjít mindenkit. - mondtam, miközben eltöröltem egy poharat. 

- Te is megőrülsz tőle? - kérdezte, s hiába volt huncut mosoly a szája sarkában, a hangjának olyan éle volt, hogy rögtön hátrálni kezdtem. 

- Nyugi haver, nekem az olyan kis cuki pofik jönnek be, mint a tiéd. - poénkodtam, és megcsipkedtem az arcát. Durcásan lerázta a kezeimet, de láttam rajta a megkönnyebbülést, miközben újra a háta mögé tekintett egy pillanatra a titokzatos fiúra. 

Éjfél után szabadul csak el igazán a buli, az emberek körülbelül ilyenkor kezdenek olyan részegek lenni, hogy az összes létező gátlásukat levetkőzik, és önfeledten adják át magukat az éjszaka nyújtotta örömöknek. Szerettem nézni, ahogy ez megtörténik, s habár nekem tökéletesen megfelelt a szemlélő szemszög, irigyeltem azokat a lányokat, akik mindenről elfeledkezve, nevetve a barátnőikkel ugrálnak a legújabb tánczenékre. 

- Nem vagy fáradt? - kérdezte egy szőke műlány, gusztustalanul csücsörítve vörösre festett ajkaival, amikor odaadtam neki az italát. 

- Miért lennék az? - vontam fel a szemöldököm, és kérdőn néztem rá. 

- Egész éjjel pörögsz, én biztosan fáradt lennék. - morfondírozott el, amiből lejött az összes IQ-ja. 

- Veled ellentétben nekem ez nem szórakozás, hanem a munkahelyem, ergo;én egész nap aludhatok és pihenhetek, mert én éjszaka dolgozom, te pedig másnaposan, teljesen kifáradva fogsz dolgozni menni, vagy egyetemre, bár ezt kétlem, az IQ-ból ítélve még gimibe sem jártál. De ha a kérdésed arra vonatkozott, hogy fáradt vagyok-e az olyan alacsony agyi szinttel rendelkező emberekkel értelmetlen bájcsevejt folytatni, akkor igen, valóban az vagyok. - nem sokszor akadok ki, de ő tipikusan az a ribanc, akit legszívesebben lelöknék a lépcsőn, csak úgy pusztán jó indulatból. 

- Szóval nem vagy fáradt reggel? Hű. - már komolyan én szégyelltem magam a lány helyett, megráztam a fejem, és műmosolyt erőltettem magamra. 

- További szép estét. - a szőke plasztik ribanc fülsüketítően felröhögött, és a haját dobálva távozott. 

Inkább Niall-ra figyeltem, aki általában a "pultnál ülök és ott nézem ki magamnak a következő áldozatot" típus volt, habár a szöszinek olyan lágy szíve van, hogy sosem használt ki egy lányt, vagy fiút sem, pár észvesztő flörtön kívül csak a szemszex tudományára lehetett büszke, most ő is a táncparketten pörgött, de leginkább egyedül vonaglott, olyan erotikus, túlfűtött mozdulatokkal, hogy legszívesebben ráraktam volna egy 18+ karikát. Egyértelműen valakinek szánta a szexshow-t, az a valaki pedig először kiegyenesedett háttal, kiguvadt szemekkel figyelte, amit egyből korrigált a megszokott testhelyzetre. De a pillanatnyi természetes elgyengülés nem kerülhette el a szöszi figyelmét, aki a szám végéig kitartóan mozgott a zenével, majd felbátorodva utat tört magának a fiú felé. Tátott szájjal figyeltem az eseményeket, egy másodperc erejéig még felszolgálni is elfelejtettem.

Niall magabiztosan állt meg Zayn előtt, aki csak fél szemmel nézett rá, a testtartása elutasító volt, de ez nem lohasztotta le a kacér mosolyát. A szöszi egyből bevetette a pasizós képességeit, de hamar rá kellett jönnie, hogy ezzel nem ér semmit, ezért visszatért a táncparkettre az erotikus mozdulataihoz. 

Pár szám lement, mire Niall úgy döntött, hogy frissítőre van szüksége, és visszatért hozzám. Arca két oldalán verejték csíkok húzódtak, tökéletesen beállított haja kissé lelapult, izzadtság cseppekkel gyöngyözve. 

- Szomjan halok. - dőlt le a pultra a szöszke, és kimerülten várta a kiszolgálásomat. 

- Láttam te is bepróbálkoztál nála. - kezdtem, miközben készítettem az italát. 

- Ja...

- Lerázott, mi? - nevettem fel, és elé csaptam az alkohol bombát. Egy percig a barna folyadékra meredt, rózsaszín szívószálával a jégkockákat piszkálta, majd egy hirtelen pillanatban felnézett rám. Ha rajzfilmfigura lett volna, akkor egy villanykörte gyúlt volna a feje fölött, ami tök király lett volna, de beértem a reménnyel csillogó szemekkel. A szívószálat kirántotta az italból, egy hajtásra lehajtotta azt, majd egy szó nélkül megfordult, és újra Zayn felé indult. 

Követte az eseményeket, figyeltem, ahogy Niall közvetlenül az idegen pasi mellé áll, csendben pásztázza a szórakozó tömeget, majd mintha valamit letudott volna magába Malik felé fordult, arcán most semmilyen kacérságot nem látta, komolynak látszott, amire a fiú is felfigyelt. Néztem, ahogy beszélgetésbe elegyednek, meghökkenve vettem észre, hogy a borostás idegen arcán fel-fel bukkan egy halvány mosoly. Amikor újra felpillantottam már a szöszi vigyorgó fejével találtam szembe magam. 

- Na? - kíváncsian fürkésztem az arcát, de kifürkészhetetlen volt. 

- 2-kor meglátjuk. - vonta meg a vállát, és megpördült a széken, hogy tökéletes szemszex tudományát bevethesse egy bizonyos illetőn. 

Hajnali fél kettőkor már nincsenek annyian, a legtöbbje már otthon játszik papást-mamást, vagy a sikátorban mutatja meg mély torkos tehetségét, vagy a mosdóban játszanak akrobatásat. Niall azóta, hogy beszélt a szexi idegennel szótlanná vált, ahogy pedig egyre kettő felé jártunk másodpercenként az órára nézett. A szöszire rászálló számomra megmagyarázatlan izgalom ült ki, ami engem sem hagyott nyugodni, és a szokásosnál is jobban pörögtem. A végégre már én is az óra mutatókon függtem. 

- Hé, szöszke! - Niall olyan hirtelen fordult hátra, hogy én szédültem bele. Zayn állt előtte teljes életnagyságban. 

- Mehetünk? - Ni hangja egy kicsit magasabbra sikeredett a szokásosnál, mintha csupán a fiú közelsége miatt széteshetne.

Zayn bólintott, és elindult a kijárat felé, tisztességes távolságot hagyva ahhoz, hogy tinilányok módjára összenevethessünk. És persze, amint a Malik gyerek hátat fordított a szöszi egy hang nélküli levegő bokszos, győzelmi táncot adott elé. 

- Most megyek Harry, majd elmondok neked mindent - kacsintott rám, én pedig beletörődötten figyeltem, ahogy a legfurcsább páros mögött visszacsapódik az ajtó. 

Everything i didn't say~Niam

Sziasztok :) Éjfél van, és én most fejeztem be ezt a kért történet, szóval nem vállalok felelősséget arra, hogy napfényben is olvasható. Ennek ellére, Alice Alvord, remélem tetszik, és hasonlóra gondoltál :) 

L x

ui: a szánalmas kis versemet nézzétek el, én örülök, hogy néhol rímel...

Liam a remegő kezében tartotta a cd-t, a könnycseppek elhomályosították a látását, s a világból csak körvonalak maradtak. Úgy sírt, mint még sosem, pedig nem történt semmi különös.

Ugyanolyan nap volt, amikor a szerelme nem talál viszonzásra, és hiába látta már Niall-t különféle lányokkal, tudta, hogy ez komolyabb az eddigieknél. A szöszi egyszerűen kivirult a lány mellett, nem lehetett letörölni a vigyort az arcáról, minden második szavában benne volt…egyszerűen csak boldognak tűnt.

Éppen ezért kerülte őt már napok óta Liam, a kötelező fellépéseken látta csak a szöszit, de megpróbált minél kevesebb figyelmet szentelni neki, még akkor is, ha a szíve belehalt ebbe.

Ezen a napon pedig egyszerűen csak betelt neki az érzelmi pohara, képtelen volt tovább magában tartani a dolgot, ezért csak leült, és művészek módjára megfogalmazta az érzelmeit egy dalban. Nem gondolkodott sokat, a rímek csak úgy jöttek, a szavak, amiket eddig mélyen magában eltemetett most a felszínre törtek, és kifejeztek mindent.

Liam elégedetten nézett a soraira, amiket őszinte szívvel alkotott, s egy hirtelen ötlettől vezérelve kocsiba pattant, hogy minél előbb eljusson egy stúdióba, és amikor megtörtént a mikrofon elé állva énekelni kezdett. A ritmus lassú volt, érzelmes, s a szavak súlya alatt a hangja néha megremegett, de becsületesen végig énekelte. Amikor az utolsó hang is elhagyta az ajkait leállította a felvételt, és kiírta egy cd-re. Nem akarta újból felvenni, nem akarta tökéletesíteni, hiszen így volt a legjobb; nyers érzelmekkel, elfojtott torokkal, a sírástól kissé rázkódó hanggal, de teljes szívvel énekelt sorokkal.

Szerzett gyorsan egy tokot, majd egy papírt és egy filcet is megfogott, ráfirkantott a dal címét, és már ment is tovább, ameddig még kitartott a bátorsága.

Szerencsére most Londonban pihentek egy kicsit, a két hónapos turné szünet miatt, így egyből tudta, hogy hol fogja megtalálni a szöszkét, illetve, hogy hol fogja leghamarabb megkapni a lemezt. Így miután azt bedobta Niall lakásába kimerülten vezetett a saját lakásába.

Nem volt mit megbánnia, a túl régen őrzött titok már nagyon nyomasztották őt, és most, hogy kiadta magából…furcsa nyugalmat érzett. Nem foglalkozott a következményekkel, csak behunyta a szemét, s átadta magát az színtelen, formátlan, üres álmoknak.

Niall hangosan nevetve botladozott be az ajtón. Elég későre járt már, vagy inkább túl korán, s habár nem volt segg részeg eléggé spicces állapotban volt.

Ezen alkalommal nem szimpla szórakozásból itta le magát, a szíve teljesen összetört, amikor a legújabb barátnője, illetve most már az exe, félreküldött üzenetéből kiderült, hogy csak a szöszi pénzére, és hírnevére hajtott. Pedig annyira érezte, hogy ő lesz az, akit keres, és mellette boldog lesz…ilyenkor nem szeretett a világ egyik leghíresebb énekese lenni.

Az ujjai az elfogyasztott alkoholtól remegtek, ezzel eléggé megnehezítve az ajtónyitási procedúrát, de spicces állapota miatt nem dühöngött, inkább csak röhögött szerencsétlenkedésén. Végül sikerült elfordítani a kulcsot, s a zár halkan kattant.

Először azt hitte, hogy csak képzelődik, amikor meglátott valamit csillogni a padlón, de hamar rájött, hogy nem az alkohol adta hallucinációkkal találta szembe magát, hanem egy csupasz, cetlivel ellátott cd tokkal. Niall egyből felismerte az ismerősen kanyargó betűket, ezer közül, segg részegen is. Liam írta.

A szöszi kíváncsian vette szemügyre a címet, majd a cetlit olvasgatta, miközben betette a lemezt a lejátszóba.

Minden, amit eddig nem mondtam

A fény a szemedben, mikor énekelsz,       

A hangoddal mindenkit felemelsz,           

A szíved mikor a ritmussal dobban,           

Ez az, amit eddig nem mondtam.              

 A színpadon az arcod felragyog,                 

Az agyam folyton csak rajtad kattog,        

Így szeretni valakit ebben a korban…     

Ez az, amit eddig nem mondtam.             

Imádom a jó szívedet, és a humorod,        

Imádom, ahogy a nevemet mondod,        

Imádom a szemed, az orrod, a karod.       

Imádom minden egyes részed,                

Nevetésed engem is mosolyra késztet.      

Imádlak teljes szívemmel                            

Egy hozzám hasonló téged viszont meg nem érdemel. 

De az imádom ettől még mindig megmarad. 

Ez az, amit eddig nem mondtam.                 

Szeretlek; ez az, amit magamban tartottam. 

Niall ledöbbent Liam megcsupaszított, törékeny angyali hangjától. A sokk felhúzta az alkohol mámor alól is, teljesen kijózanodva játszotta le újra, és újra és újra a dalt.

Magába szívott minden szót, minden egyes kifejezést, addig hallgatta, amíg kívülről nem tudta, hogy mikor fog elcsuklani, teljesen kibontakozni, elrekedni, vagy megremegni a gyönyörű hang. Megjegyezte, hogy hol vesz levegőt, s együtt lélegzett a felvétellel együtt, a szíve pedig hevesebben dobbant.

Liam.

Hát persze.

Liam.

A fiú, aki mindenben támogatta őt, akinél minden egyes összetört szívénél a vállán sírhatta ki magát, aki bíztatta, aki szerette, úgy ahogy van. Liam, akinél jobb emberrel még nem találkozott, aki az élet bölcsé edzett, akinél nagyobb szíve senkinek nincsen, és akinél tökéletesebb ember nem létezik.

Liam.

A nap lomhán bújt elő a horizonton, álmosan festette rózsaszínre az eget, s csalogatóan tűzött be minden egyes kis résen, jelezve, hogy új nap kezdődött. Niall azonban nem állt meg, hogy azon csodálkozzon, hogy máris reggel van, és még nem aludt semmit, az adrenalin hajtotta őt.

Nem tudta, hogy mi fog történni, amikor megérkezik Liam-hez, az érzései túl kuszák, és bonyolultak voltak ahhoz, hogy arra gondoljon, csak azt tudta, hogy látnia kell a fiút. Azon nyomban.

Ahogy ujjai a csengő körül táncoltak egy pillanatra elbizonytalanodott. Talán ez a sietség azt jelenti majd Liam-nek, hogy érzései viszonzottak, de ezt Niall nem tudta pontosan, egyszerűen csak össze volt zavarodva, és tisztában volt azzal, hogy az összekuszálódott szálakat csak Liam tudja kibogozni.

- Niall? – az először még ásítozó fiú egyből éber lett, ahogy szembe találta magát a szöszivel.

- Bemehetek? – kérdezte egy halvány mosoly kíséretében, mire Liam szó nélkül félre állt.

- Baj van? Miért vagy itt? – nem értette, hogy mi nem várhatott ennyire. Azt nap közben is, miután teljesen felébredt, meg tudja hallgatni, hogy milyen undorító, amiért ilyen érzéseket táplál iránta.

- Meghallgattam a dalod.

Liam élesen beszívta a levegőt, térdei felmondták a szolgálatot, a kanapéra esett.

- Figyelj Niall…ez a dolog téged nem kötelez semmire, nem kérem, hogy beszéljük meg vagy hasonlók…azt sem kérem, hogy viszonozd, egyszerűen csak ki akartam magamból adni. Muszáj volt. Sajnálom. – egyre erőtlenebbé és erőtlenebbé vált a hangja, mígnem alig hallható suttogás maradt. Tekintetét mereven a padlóra szegezte, semmi pénzért nem nézett volna a szöszkére, ujjaival az ingje gombjait birizgálta idegesen.

Niall felsóhajtott, s leült a fiú mellé, s egy pillanatnyi habozás után a vállára hajtotta a fejét.

- Nincs miért bocsánatot kérned, Liam. – jelentette ki, mire egyből elnyerte a fiú figyelmét. – Az érzelmeid egyike azoknak a dolgoknak, amiért nem szabad elnézést kérned. – rázta meg a fejét kifejezve nem tetszését. Ujjai Liam combján kalandoztak, egészen addig, amíg el nem ért a szorosan összekulcsolt kézpárhoz, ami egyetlen érintésétől ketté vált, s remegve várta a folytatást. – Fogalmam sincs, hogy mi ez Liam. Nem tudom, hogy szexuálisan is vonzódok-e hozzád, vagy csak simán szeretlek. Mert azt tudom, hogy szeretlek. – a szöszi a hosszú ujjakra kulcsolta, nagyujjával megnyugtató körkörös mozdulatokat téve a kézfején. – Adj nekem időt, hogy kiderítsem, oké? – kérdezte bizonytalanul, mire Liam akkorát nyelt, hogy ádámcsutkája liftezett egyet a nyakán.

- Amennyit csak szeretnél, Niall. – mondta remegő hanggal, s rászorított az összekulcsolt ujjaikra megnyugtatás kép.

- Liam…- a szöszi motyogva ejtette ki a nevét, erre természetesen beleremegett a fiú szíve. Senki más nem tudja úgy kiejteni a nevét, ahogy ő. – Átölelsz majd, miközben alszom? – az álmosság megtámadta a szemhéjait, már alig érzékelt valamit a külvilágból.

Liam nem válaszolt, bal kezével átfonta a vékony derekat, s az ölébe ültette az elernyedt szerelmét, s a haját birizgálva dúdolta neki a dalt.

A dalt, ami lehet, hogy megváltoztatja majd a kettőjük életét, lehet, hogy örökre összeköti őket, és lehet, hogy csak elmélyíti a kettőjük közötti testvéri szeretet. Ez már csak a szöszin múlt, aki éppen még szorosabban hozzányomta az arcát Liam mellkasának, s mélyen beszívta az illatát. Arcán még álmában is mosoly terült szét, mint….mint aki hazatért. 

Love is blind~Larry

Sziasztok :) Itt a szünet, és itt vagyok én is egy történettel, amit megint csak Kisének köszönhetek. Szeretném megköszönni a támogatásokat és a feliratkozókat, akik annak ellenére, hogy nagyon nagy szünet állt be, többen és többen lettek. Nagyon hálás vagyok nektek!

Létrehoztam egy odalt, ahol kérhettek sztorit (valahol oldalt van), szóval csak nyugodtan, bárki bármit kérjen, a legjobb formám szerint teljesítem, minnél hamarabb. 

Remélem tetszeni fog nektek a történet, jó olvasást :)

L. x

Illatok. Zajok. Tapintások.

Ezekből élt Louis, amióta csak az eszét tudta. Születése óta folyamatosan veszített a látásából egészen addig, mígnem egy éves korára teljesen vak lett. Talán így volt szerencsésebb, így, hogy nem emlékezett a világra, hiszen hogyan hiányolhatna valamit, amit nem is ismer?

- Miről szeretnél, hogy meséljek ma, Louis? – Harry az ölében fekvő fiú barna hajzuhatagát cirógatta, s az ujja köré csavargatott egy-egy hosszabb tincset. Louis érezte az apró húzásokat, de nem panaszkodott, imádta az érzést.

Louis vak írisze az eget kémlelte, mintha bármit is láthatna, majd miután a kísérlete kudarcot vallott lehunyta a szemét.

- Meséld el nekem, hogy milyen a napfelkelte.

Harry mutató ujját végig húzta a fiú arcélén, s apró mosollyal a szája sarkában figyelte, ahogy Louis belesimul az érintésbe. A göndörke már egészen kicsi kora óta ismerte a különleges fiút, aki folyton napszemüvegben járt, bottal a kezében, s ahogy egyre nőttek fel legjobb barátokból szerelmesek lettek.

Louis pedig imádta, ahogy Harry bánik vele, mindig udvarias volt, kedves, türelmes, és gondoskodó. Sosem unt bele a vak fiú bajaiba, bíztatta őt, s a szeme volt, ha kellett, éjszaka pedig órákon át keresgélte a vakság elleni kezeléseket, s majd kiugrott a bőréből, amikor hetekkel ezelőtt végre megtalálta a csoda módszert. A forradalmi őssejt-terápia lehetővé tette, hogy a Louis-hoz hasonló emberek – még ha nem is teljesen, de – visszanyerjék a látásokat, a retinasejtek őssejtekké váló átalakításának eredményeként.

- De azt már ezerszer elmondtam. – kuncogott fel halkan, s nem hagyta abba a barna tincsek birizgálását.

- Tudom, de…- Louis nem akarta elmondani az igazi indokot, ezt meg akarta tartani saját magának. – Csak mondd el, kérlek.

- Először nem látjuk a napot, csak az tűnik fel, hogy az éjszakai teljes sötétség szépen lassan eltűnik, az égbolt türkizkékbe fordul, s végül megjelenik a nap narancssárgába, vagy rózsaszínbe vonva a horizontot, elkergetve ezzel a megmaradt sötétséget. – Louis magába szívta az éjszakai hűvös levegőt, és érezte, ahogy a tüdeje megtelik friss oxigénnel.

- Köszönöm. – suttogta, s érezte, ahogy a szempillái lassan elnehezednek. Arcát Harry nagy tenyeréhez dörzsölte, s ujjaival végig zongorázott a fiú gerincén, majd addig ölelte, mígnem olyan szorosan egymáshoz passzírozódtak, amennyire az lehetséges volt. – Énekelj nekem, Hazz.

Harry ajkain félmosoly játszott, ahogy mint minden este, altatódalt énekelt a fiúnak, akit szeret. Lehajolt Louis-hoz, arcát a nyakába fúrta, és mélyen beszívta az illatát, s egyenesen a fülébe dúdolt, egészen addig, amíg a nyakába kapaszkodó kezek el nem ernyedtek, s az éjszaka csendjét csak a fiú halk szuszogása töltötte be.

- Boo, hallasz? – a kórházi ágyon fekvő fiú mocorogni, majd morogni kezdett, majd fordult egyet. – Boo, kérlek még ne nyisd ki a szemeid, oké? Csak ha szólok.

Louis álmosan bólintott egyet, majd egy pillanat alatt kiéleződött minden. A műtét. Most minden ki fog derülni.

Amíg Harry beleegyezésére várta a többi érzékszervére fókuszált. Arcán érezte a napsugarak melegségét, ujjaival a durva takarót tapintotta, a feje alatti kemény párna kissé nyomta a nyakát. Hallotta, ahogy kint a madarak vidáman énekelnek egymásnak, a távolban egy rendőrautó szirénája hangzott fel, az utca másik oldalán egy riasztó kapcsolt be, az ajtón kívül halk beszélgetés foszlányok szűrődtek be, s azt is hallotta, ahogy mellette valaki motoszkál, majd egy halk koppanást.

- Rendben, kinyithatod. – Harry mély, rekedtes hangja a fülébe fészkelte magát, s arra felé fordította a fejét, amerre beszámította a fiú elhelyezkedését. A kezét kereste, s amint összekulcsolták az ujjaikat egy picit megnyugodtak mindketten, majd váratlanul a gyönyörű kék szemeket többé nem takarták a hosszú szempillák. Harry nem szólt semmit, csak várta, hogy Louis a saját tempójában haladjon.

Olyan volt, mint mikor felkel a nap, pontosan úgy, ahogy Harry elmesélte. A sötétséget nagyon lassan elkezdte felváltani a fény, először csak szürke, majd fokozatosan érzékelte a színeket. Rózsaszín, sárga, barna, piros, fehér. Zöld. A szeme az utóbbi színre fókuszált, a két világoszöld foltra, amik egyre élesebbek és élesebbek lettek, mígnem tökéletesen rá tudott fókuszálni a szerelme íriszére.

- Látlak. – suttogta, és ez az egy szó könnyet csalt mindenkettőjük arcára, a göndör fiú arca két oldalán egy-egy sós csíkot festett a boldogság okozta könny. - Harry látlak. Istenem, de gyönyörű vagy. Sokkal gyönyörűbb, mint képzeltem. – Louis szemeit egyre több és több kövér könnycsepp hagyta el, amit nem győzött törölgetni, hiszen nem akarta, hogy bármi is akadályozza a tökéletes látását.

Louis minden apró centijét felfedezte a fiúnak, azokat, amiket eddig csak tapinthatott, végig vezette a tekintetét a göndör fürtökön, az egyedi rózsaszín árnyalatú vékonyan metszett ajkait, a tetoválásokat a karján, végig puszilta az összes ujját, megfigyelte a nyakán gyorsan pulzáló eret.

- De…Harry, te miért nem állsz fel? – Louis összehúzta a szemét, ahogy a fél térdre ereszkedett szerelmét nézte, azonban erre is választ kapott, amikor a fiú a jobb markába rejtett bársonydobozkát felfedte.

- Louis William Tomlinson. Azóta ismerlek, amióta az eszemet tudom, és szerintem azóta szeretlek is. Nem tudnám elmondani, hogy mit szeretek benned a legjobban, egyszerűen téged, vakon, vagy látással, morcosan, vagy vidáman, zakóban, vagy pizsamában. Boo, én mindenhogy szeretlek, és szeretni is foglak, amíg világ a világ. Nem tudok mást elképzelni magam mellett, és nem is akarok. Téged akarlak, veled akarok megöregedni. Gyere hozzám, Boo! – Louis arcát áztatták a könnycseppek, nem tudott semmit kinyögni, csak felhúzta magához a fiút és megcsókolta.

Innentől kezdve nem kellettek szavak, se látás. Mindezek helyett beszélt a gyors lélegzésük, a heves érintések, az ajkaik kétségbeesett találkozása, a halk nyögések, a zihálás. Louis vakon, egyre szenvedélyesebben kapott az ajkak után, amik csak neki lettek teremtve. Ehhez nem kellett látnia, csak éreznie, hogy Harry ott van mellette, s a szíve legalább annyira hevesen ver, mint az övé. Mert a szerelem vak, és süket. Nem kellenek hozzá szavak, nem kell hozzá látni, csak érezni, és engedni, hogy felemésszen.