Ez az első one shotom, remélem elnyerte tetszéseteket :) örömmel várom a véleményeteket. *D.
Akkor szakítsunk
Nem bánom, nem bánom, nem bánom...
Ismételgettem isteni mantraként.
Nem bánom...mert nem bánhatom...
Elszúrtam, ennyi vége. Eldobtam magamtól az egyetlen embert, aki tudja, milyen vagyok, aki ismeri minden idegesítő szokásom, és mégis elvisel.
Dühösen becsaptam magam mögött az ajtót és ledobtam a cipőm. Szomorkásan vettem észre, hogy az ismerős barna hegyes orrú cipő már nincs ott.
A konyhába mentem, hátha egy finom tea segít a bánaton, de ez a tervem is befuccsol, ahogy észrevettem, hogy Harry kedvenc pöttyös bögréje eltűnt, akárcsak ő. Eszembe jut, ahogy reggelente kacéran, és kissé kanosan méregetett a pohár pereme fölött a kakaóját szürcsölgetve. Mindig gyorsan felhörpintette az italt, majd megvárta, amíg én is elkortyolgatom a teámat, és akkor az ölébe vont. Nagyon sokszor maradt kakaó a szája fölött, amin először bosszankodott, de ahogy teltek a napok egyre inkább direktből hagyta ott, tekintve, hogy utána én nyaltam le róla.
Gyorsan megráztam a fejem kiűzve az édesen fájó emlékeket és felszaladtam a lépcsőn. A lépcsőn, melyen Harry oly sokszor cipelt fel a vágytól sötétté vált szemmel.
A szobánk előtt megálltam, nem tudtam, hogy be akarok-e menni, ott lesz a legszembetűnőbb hiánya. De rávettem magam, a zár halkan kattant, s mintha ez a hang próbálta volna érzékeltetni a szívem törését. A lábam megremegett, térdre rogytam. Minden ugyanolyan, s mégis olyan más. Újra éltem a veszekedésünket.
- Louis, nem érdekel a szüleim véleménye, vagy bárki véleménye. El akarom mondani, meg akarom fogni a kezed. - indulatoktól csillogó szemekkel kulcsolta össze ujjainkat - meg akarlak csókolni, amikor csak kedvem tartja - suttogta ajkaimra, és erőszakosan összeérintette őket.
- Nem tudnám elviselni a pillantásokat. A lenéző és elitélő nézéseket. - hajtottam le a fejem.
- Még értem sem?- néz rám gyönyörű zafír zöld szemeivel, arcán ezernyi érzelem játszik, talán a csalódottság az uralkodó.
- Én csak...túl gyenge vagyok ehhez...- a düh szikrája lobban bennem, talán le kellett volna hűtenem magam mielőtt ilyen meggondolatlan dolgok csusszannak ki a számon, de akkor nem gondolkoztam. - Szerintem még a nagy Harry Styles sem tudná elviselni, ha nevetve buziznák le. - vigyorogtam rá. Megfordultam és kivágtam az ajtót, öles léptekkel indultam ki, Harry utánam kiáltott, megálltam, de nem néztem hátra, nem akartam még több sértést hozzá vágni.
- Ha most ki mész többet nem találsz itthon.
- Jó- válaszoltam flegmán.
- Louis William Tomlinson, komolyan. Elköltözök. - tudtam mit jelentenek a szavak, mégse jutottak el az agyamig ezért csak vállat vontam, és folytattam eredeti célom.
- Lou, ha kimész vége.
- Örültem-intettem, nem bírtam ránézni, tudtam, hogy akkor elsírnám magam. Azon az estén gyorsan elhagytam a házat és csak sétáltam. Ahogy kiszellőztettem a fejem rájöttem, hogy mekkora barom voltam, és visszamentem. De akkora már eltűnt, az összes cuccával együtt.
Azóta nem léptem be ide, egy hete alszok a kanapén, mert képtelen voltam egyedül aludni a kettőnk ágyán.
De most, újra látni az üres szekrényeket, az eltűnt apróságokat, a szívembe markolt. A fürdőbe rohantam, vettem egy forró fürdőt, majd egy bokszerben álltam a tükör előtt. Észrevettem, hogy nincs itt Harry fogkeféje, borotvája, törölközője. Nem volt itt. Abban a pillanatban pedig rájöttem, hogy nem tudok nélküle élni. Ezek a kis apróságok, amik vele jártak, s néha annyira idegesítettek tettek az életemet tökéletessé.
Felkapok magamra egy gatyát, és egy pólót, és futok, mintha csak az életemért futnék, s talán nem tévedtem. Hazz volt nekem a mindenem.
Futottam a kocsiig, majd a szerelmem régi házához hajtottam, a sebesség korlátozást nem tudom hányszor átlépve. Csengettem, kopogtam és vertem az ajtót, ahogy csak tudtam. De azt végül kinyitották, s egy álmos zöld szemmel, göndör tincsekkel és meglepett arccal találtam szembe magam. Majd egy féloldalas mosolyra húzta a száját, megjelentek gödröcskéi.
- Azt hittem hamarabb jössz-mondta hanyagul, s tudtam már benne sincs harag. Én is huncutul elmosolyodtam, és magam után húztam, ki egy elég forgalmas utcára.
- Mit csinálsz Lou?- nézett rám értetlenül.
Válaszom egy csók volt, meghökkenve csókolt vissza, közben az emberek sóhajtozva kerülgettek.
- Figyeljen mindenki rám! Szeretem ezt a srácot!- álltam fel az egyik padra, kiabálva, sokan rám-rám pillantgattak, és tényleg volt pár lenéző tekintet, de megértő is. Az utóbbira figyeltem, és kiabáltam a tömegnek, hogy mennyire szeretem Harryt. Egyszer csak egy erős kéz kulcsolódott rá a derekamra, s leemelt a padról.
- Hé, te idióta, azért nem erre gondoltam. - mondta lenyűgözve, közben viszont levakarhatatlan vigyor éktelenkedett az arcán.
- Pedig minden igaz, amit mondtam ott fenn- mosolyogtam rá.
- Tudom. - csóválta meg a fejét, és újra megcsókolt, lassan érzékien, én pedig egyik tincsével játszadoztam.
- Menjünk haza. - engedett el végül.
- Hova haza?- néztem rá félve.
- Hozzám haza. - sejtelmes vigyorral folytatta. - Muszáj visszacuccolnom.
Felkuncogtam.
- Miért mondtad, hogy azt hitted hamarabb jövök?- kérdeztem, s néztem a hőn szeretett arcot.
- Természetesen nélkülem képtelenség élni. - jelentette ki kicsit egósan, de nekem eszembe sem jutott ezt megcáfolni, teljes mértékben egyet értettem. Azért játékosan vállba löktem, és egy puszit nyomtam az arcára. Elégedetten vettem tudomásul, hogy 2 év kapcsolat után is elpirul egy ilyen gesztusomra. Összekulcsoltam ujjainkat, közben néztem arcvonásait. Kézen fogva sétáltunk haza, Harry pedig olyan képet vágott, mint egy kisgyerek, akinek most vált valóra az álma.
Ismételgettem isteni mantraként.
Nem bánom...mert nem bánhatom...
Elszúrtam, ennyi vége. Eldobtam magamtól az egyetlen embert, aki tudja, milyen vagyok, aki ismeri minden idegesítő szokásom, és mégis elvisel.
Dühösen becsaptam magam mögött az ajtót és ledobtam a cipőm. Szomorkásan vettem észre, hogy az ismerős barna hegyes orrú cipő már nincs ott.
A konyhába mentem, hátha egy finom tea segít a bánaton, de ez a tervem is befuccsol, ahogy észrevettem, hogy Harry kedvenc pöttyös bögréje eltűnt, akárcsak ő. Eszembe jut, ahogy reggelente kacéran, és kissé kanosan méregetett a pohár pereme fölött a kakaóját szürcsölgetve. Mindig gyorsan felhörpintette az italt, majd megvárta, amíg én is elkortyolgatom a teámat, és akkor az ölébe vont. Nagyon sokszor maradt kakaó a szája fölött, amin először bosszankodott, de ahogy teltek a napok egyre inkább direktből hagyta ott, tekintve, hogy utána én nyaltam le róla.
Gyorsan megráztam a fejem kiűzve az édesen fájó emlékeket és felszaladtam a lépcsőn. A lépcsőn, melyen Harry oly sokszor cipelt fel a vágytól sötétté vált szemmel.
A szobánk előtt megálltam, nem tudtam, hogy be akarok-e menni, ott lesz a legszembetűnőbb hiánya. De rávettem magam, a zár halkan kattant, s mintha ez a hang próbálta volna érzékeltetni a szívem törését. A lábam megremegett, térdre rogytam. Minden ugyanolyan, s mégis olyan más. Újra éltem a veszekedésünket.
- Louis, nem érdekel a szüleim véleménye, vagy bárki véleménye. El akarom mondani, meg akarom fogni a kezed. - indulatoktól csillogó szemekkel kulcsolta össze ujjainkat - meg akarlak csókolni, amikor csak kedvem tartja - suttogta ajkaimra, és erőszakosan összeérintette őket.
- Nem tudnám elviselni a pillantásokat. A lenéző és elitélő nézéseket. - hajtottam le a fejem.
- Még értem sem?- néz rám gyönyörű zafír zöld szemeivel, arcán ezernyi érzelem játszik, talán a csalódottság az uralkodó.
- Én csak...túl gyenge vagyok ehhez...- a düh szikrája lobban bennem, talán le kellett volna hűtenem magam mielőtt ilyen meggondolatlan dolgok csusszannak ki a számon, de akkor nem gondolkoztam. - Szerintem még a nagy Harry Styles sem tudná elviselni, ha nevetve buziznák le. - vigyorogtam rá. Megfordultam és kivágtam az ajtót, öles léptekkel indultam ki, Harry utánam kiáltott, megálltam, de nem néztem hátra, nem akartam még több sértést hozzá vágni.
- Ha most ki mész többet nem találsz itthon.
- Jó- válaszoltam flegmán.
- Louis William Tomlinson, komolyan. Elköltözök. - tudtam mit jelentenek a szavak, mégse jutottak el az agyamig ezért csak vállat vontam, és folytattam eredeti célom.
- Lou, ha kimész vége.
- Örültem-intettem, nem bírtam ránézni, tudtam, hogy akkor elsírnám magam. Azon az estén gyorsan elhagytam a házat és csak sétáltam. Ahogy kiszellőztettem a fejem rájöttem, hogy mekkora barom voltam, és visszamentem. De akkora már eltűnt, az összes cuccával együtt.
Azóta nem léptem be ide, egy hete alszok a kanapén, mert képtelen voltam egyedül aludni a kettőnk ágyán.
De most, újra látni az üres szekrényeket, az eltűnt apróságokat, a szívembe markolt. A fürdőbe rohantam, vettem egy forró fürdőt, majd egy bokszerben álltam a tükör előtt. Észrevettem, hogy nincs itt Harry fogkeféje, borotvája, törölközője. Nem volt itt. Abban a pillanatban pedig rájöttem, hogy nem tudok nélküle élni. Ezek a kis apróságok, amik vele jártak, s néha annyira idegesítettek tettek az életemet tökéletessé.
Felkapok magamra egy gatyát, és egy pólót, és futok, mintha csak az életemért futnék, s talán nem tévedtem. Hazz volt nekem a mindenem.
Futottam a kocsiig, majd a szerelmem régi házához hajtottam, a sebesség korlátozást nem tudom hányszor átlépve. Csengettem, kopogtam és vertem az ajtót, ahogy csak tudtam. De azt végül kinyitották, s egy álmos zöld szemmel, göndör tincsekkel és meglepett arccal találtam szembe magam. Majd egy féloldalas mosolyra húzta a száját, megjelentek gödröcskéi.
- Azt hittem hamarabb jössz-mondta hanyagul, s tudtam már benne sincs harag. Én is huncutul elmosolyodtam, és magam után húztam, ki egy elég forgalmas utcára.
- Mit csinálsz Lou?- nézett rám értetlenül.
Válaszom egy csók volt, meghökkenve csókolt vissza, közben az emberek sóhajtozva kerülgettek.
- Figyeljen mindenki rám! Szeretem ezt a srácot!- álltam fel az egyik padra, kiabálva, sokan rám-rám pillantgattak, és tényleg volt pár lenéző tekintet, de megértő is. Az utóbbira figyeltem, és kiabáltam a tömegnek, hogy mennyire szeretem Harryt. Egyszer csak egy erős kéz kulcsolódott rá a derekamra, s leemelt a padról.
- Hé, te idióta, azért nem erre gondoltam. - mondta lenyűgözve, közben viszont levakarhatatlan vigyor éktelenkedett az arcán.
- Pedig minden igaz, amit mondtam ott fenn- mosolyogtam rá.
- Tudom. - csóválta meg a fejét, és újra megcsókolt, lassan érzékien, én pedig egyik tincsével játszadoztam.
- Menjünk haza. - engedett el végül.
- Hova haza?- néztem rá félve.
- Hozzám haza. - sejtelmes vigyorral folytatta. - Muszáj visszacuccolnom.
Felkuncogtam.
- Miért mondtad, hogy azt hitted hamarabb jövök?- kérdeztem, s néztem a hőn szeretett arcot.
- Természetesen nélkülem képtelenség élni. - jelentette ki kicsit egósan, de nekem eszembe sem jutott ezt megcáfolni, teljes mértékben egyet értettem. Azért játékosan vállba löktem, és egy puszit nyomtam az arcára. Elégedetten vettem tudomásul, hogy 2 év kapcsolat után is elpirul egy ilyen gesztusomra. Összekulcsoltam ujjainkat, közben néztem arcvonásait. Kézen fogva sétáltunk haza, Harry pedig olyan képet vágott, mint egy kisgyerek, akinek most vált valóra az álma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése