Love is blind~Larry

Sziasztok :) Itt a szünet, és itt vagyok én is egy történettel, amit megint csak Kisének köszönhetek. Szeretném megköszönni a támogatásokat és a feliratkozókat, akik annak ellenére, hogy nagyon nagy szünet állt be, többen és többen lettek. Nagyon hálás vagyok nektek!

Létrehoztam egy odalt, ahol kérhettek sztorit (valahol oldalt van), szóval csak nyugodtan, bárki bármit kérjen, a legjobb formám szerint teljesítem, minnél hamarabb. 

Remélem tetszeni fog nektek a történet, jó olvasást :)

L. x

Illatok. Zajok. Tapintások.

Ezekből élt Louis, amióta csak az eszét tudta. Születése óta folyamatosan veszített a látásából egészen addig, mígnem egy éves korára teljesen vak lett. Talán így volt szerencsésebb, így, hogy nem emlékezett a világra, hiszen hogyan hiányolhatna valamit, amit nem is ismer?

- Miről szeretnél, hogy meséljek ma, Louis? – Harry az ölében fekvő fiú barna hajzuhatagát cirógatta, s az ujja köré csavargatott egy-egy hosszabb tincset. Louis érezte az apró húzásokat, de nem panaszkodott, imádta az érzést.

Louis vak írisze az eget kémlelte, mintha bármit is láthatna, majd miután a kísérlete kudarcot vallott lehunyta a szemét.

- Meséld el nekem, hogy milyen a napfelkelte.

Harry mutató ujját végig húzta a fiú arcélén, s apró mosollyal a szája sarkában figyelte, ahogy Louis belesimul az érintésbe. A göndörke már egészen kicsi kora óta ismerte a különleges fiút, aki folyton napszemüvegben járt, bottal a kezében, s ahogy egyre nőttek fel legjobb barátokból szerelmesek lettek.

Louis pedig imádta, ahogy Harry bánik vele, mindig udvarias volt, kedves, türelmes, és gondoskodó. Sosem unt bele a vak fiú bajaiba, bíztatta őt, s a szeme volt, ha kellett, éjszaka pedig órákon át keresgélte a vakság elleni kezeléseket, s majd kiugrott a bőréből, amikor hetekkel ezelőtt végre megtalálta a csoda módszert. A forradalmi őssejt-terápia lehetővé tette, hogy a Louis-hoz hasonló emberek – még ha nem is teljesen, de – visszanyerjék a látásokat, a retinasejtek őssejtekké váló átalakításának eredményeként.

- De azt már ezerszer elmondtam. – kuncogott fel halkan, s nem hagyta abba a barna tincsek birizgálását.

- Tudom, de…- Louis nem akarta elmondani az igazi indokot, ezt meg akarta tartani saját magának. – Csak mondd el, kérlek.

- Először nem látjuk a napot, csak az tűnik fel, hogy az éjszakai teljes sötétség szépen lassan eltűnik, az égbolt türkizkékbe fordul, s végül megjelenik a nap narancssárgába, vagy rózsaszínbe vonva a horizontot, elkergetve ezzel a megmaradt sötétséget. – Louis magába szívta az éjszakai hűvös levegőt, és érezte, ahogy a tüdeje megtelik friss oxigénnel.

- Köszönöm. – suttogta, s érezte, ahogy a szempillái lassan elnehezednek. Arcát Harry nagy tenyeréhez dörzsölte, s ujjaival végig zongorázott a fiú gerincén, majd addig ölelte, mígnem olyan szorosan egymáshoz passzírozódtak, amennyire az lehetséges volt. – Énekelj nekem, Hazz.

Harry ajkain félmosoly játszott, ahogy mint minden este, altatódalt énekelt a fiúnak, akit szeret. Lehajolt Louis-hoz, arcát a nyakába fúrta, és mélyen beszívta az illatát, s egyenesen a fülébe dúdolt, egészen addig, amíg a nyakába kapaszkodó kezek el nem ernyedtek, s az éjszaka csendjét csak a fiú halk szuszogása töltötte be.

- Boo, hallasz? – a kórházi ágyon fekvő fiú mocorogni, majd morogni kezdett, majd fordult egyet. – Boo, kérlek még ne nyisd ki a szemeid, oké? Csak ha szólok.

Louis álmosan bólintott egyet, majd egy pillanat alatt kiéleződött minden. A műtét. Most minden ki fog derülni.

Amíg Harry beleegyezésére várta a többi érzékszervére fókuszált. Arcán érezte a napsugarak melegségét, ujjaival a durva takarót tapintotta, a feje alatti kemény párna kissé nyomta a nyakát. Hallotta, ahogy kint a madarak vidáman énekelnek egymásnak, a távolban egy rendőrautó szirénája hangzott fel, az utca másik oldalán egy riasztó kapcsolt be, az ajtón kívül halk beszélgetés foszlányok szűrődtek be, s azt is hallotta, ahogy mellette valaki motoszkál, majd egy halk koppanást.

- Rendben, kinyithatod. – Harry mély, rekedtes hangja a fülébe fészkelte magát, s arra felé fordította a fejét, amerre beszámította a fiú elhelyezkedését. A kezét kereste, s amint összekulcsolták az ujjaikat egy picit megnyugodtak mindketten, majd váratlanul a gyönyörű kék szemeket többé nem takarták a hosszú szempillák. Harry nem szólt semmit, csak várta, hogy Louis a saját tempójában haladjon.

Olyan volt, mint mikor felkel a nap, pontosan úgy, ahogy Harry elmesélte. A sötétséget nagyon lassan elkezdte felváltani a fény, először csak szürke, majd fokozatosan érzékelte a színeket. Rózsaszín, sárga, barna, piros, fehér. Zöld. A szeme az utóbbi színre fókuszált, a két világoszöld foltra, amik egyre élesebbek és élesebbek lettek, mígnem tökéletesen rá tudott fókuszálni a szerelme íriszére.

- Látlak. – suttogta, és ez az egy szó könnyet csalt mindenkettőjük arcára, a göndör fiú arca két oldalán egy-egy sós csíkot festett a boldogság okozta könny. - Harry látlak. Istenem, de gyönyörű vagy. Sokkal gyönyörűbb, mint képzeltem. – Louis szemeit egyre több és több kövér könnycsepp hagyta el, amit nem győzött törölgetni, hiszen nem akarta, hogy bármi is akadályozza a tökéletes látását.

Louis minden apró centijét felfedezte a fiúnak, azokat, amiket eddig csak tapinthatott, végig vezette a tekintetét a göndör fürtökön, az egyedi rózsaszín árnyalatú vékonyan metszett ajkait, a tetoválásokat a karján, végig puszilta az összes ujját, megfigyelte a nyakán gyorsan pulzáló eret.

- De…Harry, te miért nem állsz fel? – Louis összehúzta a szemét, ahogy a fél térdre ereszkedett szerelmét nézte, azonban erre is választ kapott, amikor a fiú a jobb markába rejtett bársonydobozkát felfedte.

- Louis William Tomlinson. Azóta ismerlek, amióta az eszemet tudom, és szerintem azóta szeretlek is. Nem tudnám elmondani, hogy mit szeretek benned a legjobban, egyszerűen téged, vakon, vagy látással, morcosan, vagy vidáman, zakóban, vagy pizsamában. Boo, én mindenhogy szeretlek, és szeretni is foglak, amíg világ a világ. Nem tudok mást elképzelni magam mellett, és nem is akarok. Téged akarlak, veled akarok megöregedni. Gyere hozzám, Boo! – Louis arcát áztatták a könnycseppek, nem tudott semmit kinyögni, csak felhúzta magához a fiút és megcsókolta.

Innentől kezdve nem kellettek szavak, se látás. Mindezek helyett beszélt a gyors lélegzésük, a heves érintések, az ajkaik kétségbeesett találkozása, a halk nyögések, a zihálás. Louis vakon, egyre szenvedélyesebben kapott az ajkak után, amik csak neki lettek teremtve. Ehhez nem kellett látnia, csak éreznie, hogy Harry ott van mellette, s a szíve legalább annyira hevesen ver, mint az övé. Mert a szerelem vak, és süket. Nem kellenek hozzá szavak, nem kell hozzá látni, csak érezni, és engedni, hogy felemésszen.