Wanderlust~Lilo

Sziasztok! :)

Hetekig írtam ezt a sztorit, próbáltam olyan szépen kidolgozni a gondolataimat, amennyire csak tudtam, remélem átjött az üzenetem. A helyesírási hibáktól kérlek tekintsetek el, többször átolvastam, de sosem voltam valami jó ebben, úgyhogy bocsi :(

Diana Stylinson kérte, hogy írjak egy Lilo sztorit, s habár az, hogy Liam idősebb nem nagyon jött le a történetből, remélem, hogy megfelelőnek tartod és tetszik neked :) 

Ha gondoljátok írjátok le, hogy milyen párosról szeretnének olvasni, és én megyek és megírom :) 

Addig is szép hetet xxx

Ui: Bocsi ha egy kicsit túl nyálasnak érzitek, de én nagyon szeretem az ilyen szenvedélyes minden vagy semmit szerelmet. 

"Hol vagy már?"

Liam lefagyott újakkal pötyögte az üzenet barátjának, aki szokásához híven késett. 

Ezzel nem is lett volna semmi gond, hiszen Liam már rég hozzászokott a szöszi barátjának ehhez az idegesítő tulajdonságához a hosszú ismeretségük alatt, azonban annak ellenére, hogy a napsugarak hét ágra sütve ígérték a tavasz közeledtét, a hőmérséklet alig érte el a tíz fokot, s a szél hidegen fújt dzsekije alá. A fiú reszketve dörzsölte össze kesztyűs kezeit, az anyag csak a tenyerét fedte el, ujjai szabadon maradtak, egyre pirosabbá és pirosabbá válva a percek teltével, így Liam gyorsan zsebre is dugta őket.

Utálta a hideget, talán ez volt az egyik oka annak, hogy el akart költözni Angliából, amint lehetősége akad rá. Persze imádta szülővárosát, ezeken az utcákon nőtt fel, ez határozza meg a személyiségének nagy részét, azonban 18 év után már inkább volt börtön, mint otthon. A főiskola utolsó éve leginkább szenvedés volt számára. Mindig is arról álmodozott, hogy egyszer felfedezheti a világot. Sosem értette, hogy az emberek miért maradnak ugyanott, ahol születnek. Hiszen olyan sok dolog van, amit látni kell! 

13 évesen kezdte tervezni az egészet. Legjobb barátjával, Niall-el, hasonló volt az életszemléletük, s elég hamar jutottak el arra a pontra, hogy együtt szeretnének neki vágni ennek az életre szóló kalandnak. A terv egyszerű volt, miután lediplomáztak a nyarat még otthon töltik, elintézik az utolsó simításokat, aztán bepattannak Niall menő kocsijába, amit 21. születésnapjára kapott, és oda mennek, ahova kedvük tartja, és addig maradnak egy helyen, ameddig ők szeretnék. 

Liam elmosolyodott; alig várta, hogy legjobb barátjával nyakukba vegyék a világot. Tudta, hogy ez lesz élete története, amit majd öreg napjain mosolyogva mesél unokáinak, és alig várta, hogy mindenféle kalandba keveredjen az egyik legkedvesebb emberrel az életében. 

Bár soha nem volt népszerű, sokan szerették a szerény fiút, ő sokkal inkább magának való volt. Legtöbbször nem értette az embereket, így inkább távol maradt tőlük, könyvekbe, zenébe, sorozatokba és filmekbe menekülve. Niall volt az egyetlen közeli barátja, aki valójában ismerte őt, aki nem egy szerény, visszahúzódó fiúnak látta, mint a többi, hanem az életvidám, spontán, bajkeverő önmagát. De neki ez elég volt. És szerencsére, Niall-nek is elég volt ő. 

A fiú nagyot sóhajtott, és figyelte, ahogy lélegzete egyre feljebb és feljebb száll, mígnem eltűnik a késő téli fagyos széllel. Akkor azonban tekintete megakadt egy alakon a járda túloldalán. 

A fiú teljesen feketébe volt öltözve, haja merő kóc volt, de olyan szexin állt neki, hogy Liam lábai remegni kezdtek. Fekete bőrdzsekije hanyagul lógott rajta, alatta egyszerű szürke pólót viselt, a nyakánál huncutul fel-fel tűnt egy-egy betű, tetoválás sejtve, sötét farmerjának szárát egy picit felhajtott, felfedve a bokájából egy leheletnyi területet, s ahogy egyre közelebb ért Liam látta, hogy egy apró háromszög feketéllik a fehér bőrön. 

A rossz fiús ruházata ellenére a fiú elég pici volt. Nem extra alacsony, de lábai nem lehettek nagyobbak egy átlagos lányénál, s pár számmal nagyobb ruhái sejtették, hogy viselője nem elégedett az átlagosnál kisebb magasságával. De pont ez a kontraszt fogta meg igazán Liam-et. 

Nem is gondolkodott, amikor rápattant a legközelebbi motorra, csak reménykedett, hogy leszólítja majd a motorosnak tűnő srác, nem létező motorjáról kérdezve. 

Kívánsága valóra is vált, a fiú pont előtte állt meg, egyik kezét kivette zsebéből, hogy a szél által szétfútt haját kicsit rendbe tegye, s átható kék szemeit, amelyek körül apró ráncok jelentek meg, a srác jókedvét elárulva, Liam-ébe fúrta.

- Szia - köszönt Liam-re, fejét halványan oldalra döntve térképezte fel a fiút. 

- Szia - lehelte lenyűgözve Liam, s kihúzta magát, hogy jobban mutasson a motoron, akárkié legyen is az.
- Tudod, nagyon jól nézel ki a motoromon, de sietnem kéne, már várnak. - a kék szemű fiú halkan felnevetett Liam arcán, ami másodpercek alatt vállt paradicsom pirossá. 

- Ú-úgy érted, hogy ez a te motorod? - kérdezte megszégyenülve, miközben próbált lemászni anélkül, hogy összetörje magát, vagy a járművet. 

- Igen - nevetett tovább, igazán szórakoztatónak találta a szexi fiút, aki az ő motorjával akarta lenyűgözni őt. Az év sztorija. 

- Öhm, Liam vagyok. Bocs a motor miatt. - vakarta meg tarkóját Liam, miközben félénken kinyújtotta a kezét a fiú felé. 

- Louis. - mutatkozott be, udvariasan megrázta a kezét, majd át is vetette a lábát a motoron, indulásra készen. Azonban mielőtt bukósisakját felvette volna oldalra nézett a fiúra, aki még mindig nagy szemekkel csodálta őt. Louis beharapta az alsó ajkát, s addig kotorászott a zsebeiben, amíg a kezébe nem került egy fekete filc. 

Megragadta Liam kezét, aki megbabonázva hagyta, hogy az alacsony fiú azt csináljon vele amit csak akar. Mikor Louis végzett lenézett a karjára, amin számokat látott, az agya nem volt képes fel dolgozni az információt, így kérdően nézett a fiúra. 

- Tudod, ha valakit leszeretnél megint nyűgözni a motorommal, bátran hívj. - majd kacsintott egyet, óceán kék szemeiben csak úgy csillogott a pajkosság, s mire Liam észbe kapott a fiú már száguldott is tovább, huncut nevetése azonban még percekkel később is a fiú fülében csengett. 

Csak nézett abba az irányba, ahol eltűnt a srác, aki olyan dolgokat váltott ki belőle, amelyeket nem is ismert még eddig. 

Sosem volt az a fajta, aki könnyen ismerkedik, amikor kisebb volt, egy nagyon rövid életű kapcsolatba bele ment, azonban hamar rájött, hogy nem érez a fiú iránt semmit, így elengedte őt. Azóta viszont inkább magára koncentrált. Nem akart olyan kapcsolatot, amit tudta, hogy legfeljebb addig tart, amíg mindketten ugyanabba az iskolába járnak, vagy addig, amíg meg nem unják egymást. Ő olyan szerelmet akart, ami tudta, hogy örökké tart, és ha erre várnia kell, akkor ő hajlandó várni. 

Valaki megkoppintotta a vállát, Liam összerezzent, de mosolyogva nézte a szöszi fiút, akin látszott, hogy egészen eddig futott. 

- Basszus Liam, nem figyeltem az órát és...- kezdte a magyarázatot, kezeivel idegesen játszva közben, azonban Liam félbeszakította. 

- Semmi baj Ni, már megszoktam. - mosolygott, és gyorsan átölelte köszöntésül. 

- Miről maradtam le? - kérdezte a szöszi gyanakvóan nézve a fiúra, aki normális esetben egy tíz perces prezentációt adna elő arról, hogy miért kéne Niall-nek össze szednie magát, most viszont csak elnézően mosolygott. 

- Ha te azt tudnád - nevetett Liam, s átkarolta a vállát, a kávézó felé irányítva a még mindig zavarodott szőkét, miközben a gondolatai újra és újra visszatértek Louis-ra, a dögös motorosra.


~~~~~~~~~


"Azt mondtad kölcsönkérhetem a motorodat, ha leszeretnék nyűgözni valakit, áll még az ajánlat? L."
Liam gondolkodás nélkül küldte el aznap este az üzenetet, nehogy beijedjen. Idegesen beharapta az ajkait, s eldobta az ágyán a telefont, levetkőzött és egy óráig nem is jött ki a fürdőből. Próbálta elhitetni magával, hogy nem érdekli őt, hogy a szexi motoros vissza írt-e, de egy idő után már nem tudta becsapni magát, és éhesen ugrott telefonjára, ami egy új üzenetet jelzett.
"Óh, nem. Átgondoltam, és lehet hogy törvénybe ütköző lenne, már így is túl dögös vagy, motorral együtt egyenesen lélegzetelállító lennél. Egyébként ki a szerencsés? ;)"
Az őszinte egyenes szavaktól Liam a feje búbjáig elpirosodott, s örült neki, hogy Louis nincs itt, hogy lássa. Végül úgy döntött, hogy az üzenet első felét ignorálja, habár a pulzusát megtriplázta a mondat, Liam sosem tudta hogyan kell a bókokra reagálni.
"Hááát...szexi kusza haja van, gyönyörű kék szemei vannak, izmos, és van egy motorja...Talán láttad már a városban :p"
Fogalma sem volt, hogy honnan jött neki ez a hirtelen magabiztosság, de úgy gondolta, hogy ha a dolgok rosszul sülnek el, akkor sem történik semmi. Plusz, pár hét múlva elhagyja a várost, és talán sosem tér vissza.
"Hm...dögösen hangzik, szerintem csak hívd meg egy kávéra és onnantól nyerő ügyed van :)"
Liam elmosolyodott, sosem érzett még ilyen vonzást senki iránt, pedig ez csak telefonon keresztül volt, a fiúnak fogalma sem volt, hogy mit csinál majd élőben, de alig várta, hogy kiderítse.
És ha végül hajnali háromig beszélgettek mindenféle lényegtelen dologról, arról senkinek nem kell tudnia.


~~~~~~~~~


Liam sosem hitt az első látásra szerelemben. Csak gúnyolódni tudott azokon a filmeken, akik így mutattak be egy kapcsolatot. A fejében ez nem másodpercek, sokkal inkább évek után fordulhatott csak szerelemmé.
Mindig is ilyen volt, nem csak a szerelemben, minden másban is. Niall-el is 3 év telt el mire képes volt azt mondani, hogy szereti őt (persze csak barátilag) és teljesen megbízik benne. A többiek pedig nem szándékoztak éveket erre pazarolni, és neki ez teljesen rendben volt. Vannak olyan emberek, akik egyszerűen csak nem érik meg.
Azon a napon azonban, amikor Liam először veszett el a gyönyörű kék szemekben megértette, hogy mit éreztek azokban a nyálas filmekben a főszereplők. Nem volt szerelmes, ezt tudta, így a szerelem első látásra kifejezés nem vált igazzá.
De olyan dolgokat érzett, aminek egész addig a létezéséről sem tudott. Louis teste vonzotta őt magához, mintha az idők kezdetén egy dolgot alkotta volna, s most hogy újra közel kerültek egymáshoz többé nem hajlandóak szétválni. A teste minden egyes sejtje lángba borult az igéző pillantástól, és onnantól kezdve nem volt megállás.
Louis-val másnap reggel találkozott, hogy meghívja a megígért kávéra. Négy óra beszélgetés, két üres kávésbögre és egy kis süti után Liam arca szinte fájt a sok mosolygástól.
Voltak percek, amikor csak Louis beszélt, volt amikor érdektelen kis dolgokról, néha komolyabbakról, de Liam számára lényegtelen volt, ugyanolyan csillogó szemekkel szívta magába az információt, akár a szíve legmélyebb vágyait tárta fel, vagy azt, hogy miért issza a kávéját három kockacukorral. Szeretett volna minden részletre emlékezni a fiúval kapcsolatban. Ahogy pedig teltek az órák egyre több mindent szeretett meg benne.
Észrevette, hogy ha Louis olyan dolgot osztott meg vele, amit nem sok mindenkivel, akkor hosszú ujjaival körözni kezdett a pohár peremén, kék szemeit a porcelánra ragasztva. Felfigyelt arra is, hogy ha igazán nevetett valamit, akkor ráncok jelentek meg a szeme oldalán, teljesen elrejtve a gyönyörű íriszeket, s Liam megígérte magának, hogy olyan boldoggá teszi a fiút majd, hogy örökre elfelejteti vele a hamis mosolyát, ami nem borítja nevető ráncokba a fiú szemeit.
Az apróbb mozdulatok is magával ragadták őt, ahogy a fiú oldalfrufruját igazgatta, ahogy ajkait beharapva hallgatta, amit Liam mondott, ahogy néha-néha ujjai ismeretlen dallamokat játszottak a fa asztal lapján, ahogy grimaszokat vágott a beállt kellemes csöndben, csak hogy hallhassa Liam csilingelő nevetését.
És a csodálat szerencsére nem volt egyoldalú.
A hosszú beszélgetés után végül úgy döntöttek, hogy felmennek Liam lakásába, folytatva a véget nem érő beszélgetést. Kézen fogva sétáltak ki a kávézóból, nem beszéltek arról, hogy mi történik közöttük, egyszerűen csak élvezték az összekapcsolt kezük természetes érzését. S amikor Liam felpattant a motorra, amivel minden kezdődött Louis beharapta az ajkait, visszafogva magát attól, hogy megízlelhesse a hívogató rózsaszín ajkakat. Végig nézett a boci szemű fiú izmos lábain, majd mielőtt a piszkos gondolatok hatással lettek volna az alacsonyabb területekre gyorsan felült Liam elé, s hagyta hogy az átölelje őt. Fejét a fiú vállára hajtotta, s magába szívta a jellegzetes illatot, remélve, hogy egész életében körülveszi majd őt az a biztonság és melegség ami abban a pillanatban.
Orrával játékosan megbökte a fiú nyakát, s egy halvány puszit lehet a füle alatti érzékeny területre.
- Tudod - súgta, s élvezte, hogy milyen hatással van a fiúra: az alig láthatóan megremegett, s libabőrös lett ott, ahol Louis apró ujjai végig futottak. - A motorom a mindenem, az anyukám utolsó ajándéka volt, azt mondta, hogy reméli, hogy egyszer nem csak a motoron ülve fogom érezni a szabadságot és fiatalságot, hanem megtalálom azt az embert, akivel az egész életem ilyen lesz. Amikor kicsi voltam mindig azt kérdeztem tőle, hogy honnan tudom, hogy valaki, AZ a valaki. Ő azt mondta, hogy azt csak tudom és kész. Sosem hittem neki. - Pillanatra megállt, elérzékenyült az anyukája miatt, soha senkivel nem beszélt ilyen nyíltan róla, de sosem érezte még magát ennyire biztonságban valaki jelenlétében. Egy picit még hagyta, hogy Liam puha ajka vigasztaló puszikat hagyjon kusza hajában, majd nagyot sóhajtva folytatta. - Aztán jöttél te. A motorom a mindenem, de...látva téged rajta...hezitálás nélkül neked adtam volna, csakhogy boldoggá tegyelek.
Liam fejét a nyakába fúrta, és olyan szorosan ölelte át, hogy az összes összetört darabkája újra összeforrjon. Louis elmosolyodott, és előfordulva beindította a motort.
Egész életében futott valami felé, majd miután meglett a motorja, motorral ment városról városra, kergetve valamit, amiről ő sem tudta, hogy mi az. Aztán a kék találkozott a barnával, s az örökké futó fiú szíve célba ért, és mindketten tudták, hogy a többi már csak ráadás, s alig várták, hogy együtt átélhessék az életet.
Mert talán egyikük sem hitt az első látásban szerelemben, de amikor először merültek el egymás szemében az olyan volt, mikor először hallasz egy dalt, és tudod, hogy innentől az lesz a kedvenced. De az ő daluk nem négy percig tartott, ez ritka, soha véget nem érő fajta volt. 

Hey :)

Sziasztok :) 

Mostanában sokszor eszembe jut ez a blog. Majdnem 3 éve kezdtem el, és még mindig emlékszem, hogy mennyire egyedül éreztem magam...akkor tájt kezdtem az írói szárnyaimat bontogatni, és voltam olyan szerencsés, hogy ilyen helyre kerültem. Azt hiszem, hogy sosem tudom eléggé megköszönni azoknak az embereknek, akik végig bátorítottak, és olvasták az idióta agyszüleményeimet. 

Természetesen azt a tényt sem, hagyhatom ki, hogy itt ismerkedtem meg három nagyon fontos emberrel az életemben (Kise, nagyon rég beszéltünk, de imádok visszaemlékezni a végtelen beszélgetéseinkre. Naomi, sajnálom, hogy az utolsó pár hónapban eltávolodtunk, remélem egyszer újra keresztezzük egymás útját. És persze az én Lorám...tudod, hogy szeretlek, alig várom, hogy nyáron szétölelgesselek).

Egy szó, mint száz: Hiányzik. Sokszor azt hittem, hogy én ebből kinőttem, nekem ez nem kell és hasonló...viszont be kell valljam, az, hogy veletek megosszam furcsa gondolataimat eléggé hiányzik. 

És igen, nem ígérhetem, hogy minden héten jelentkezni fogok, eléggé elfoglalt vagyok, viszont mindenképpen szeretnék újra írni nektek. 

De először is titeket kérdezlek, hogy erre lenne-e igény, ha már csak egy ember szeretne tőlem olvasni, már aznap laptop elé ülök, és kreálok egy olyan nyálas szerelmes történetet, amilyet csak tudok :) 

Sajnálom a majdnem egy éves kihagyást, de remélem kárpótolhatlak bennetek :) 

Szép hétvégét :) xx

Live, laugh, love~Larry, Ziam

Sziasztok :) Régen voltam már itt, és nagyon sajnálom, de senki nem mondta, hogy gimnazistának ilyen stresszes lenni, már a második évem végén járok, mégsem érzem, hogy könnyebb lenne. Szóval eléggé nehéz évem volt, nem csak a suli, minden összejött, persze ezzel nem akarlak untatni titeket :) A lényeg csak annyi, hogy mostantól megpróbálok többet jelentkezni, annak ellenére, hogy nyáron elég sok tennivalóm lesz. 

A one shotról csak annyit szeretnék mondani, hogy nekem nem tetszik - tudom, tudom, így nem szabad indítani, de nem tehetek róla. Maga az ötlet sokkal szebben volt megfogalmazva a fejemben, de vissza kell rázkódnom ebbe az egészbe, hónapok óta nem írtam. Nézzétek el nekem, kérlek, minden tőlem telhetőt meg teszek, hogy a következő történetem a tőlem megszokott színvonalat hozza. Köszönöm mindenkinek, aki itt maradt, és jó olvasást :) xx

- Gyere már! - nevetett fel a részeg fiú, és megragadva a karomat maga után húzott a taxiba.
Az agyam minden egyes józan sejtje sikított, egy részem pedig legszívesebben hazafutott volna az ingerszegény környezetbe, ahol életem 24 évét leéltem. Azonban a belém töltött pia mennyiség gátat szabott a logikus gondolkodásomnak, és önfeledten nevetve szálltam be a sárga autóba.
Egészen eddig én voltam a minta fiúk minta fiúja, színötös tanuló voltam, sosem cigiztem, drogoztam vagy ittam, sosem jártam el otthonról, mindig kész volt a házim, és a házi munkákat is önként és dalolva csináltam. Tökéletes akartam lenni. Persze a suliban folyton cikiztek miatta, de valahogy sosem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam, én tökéletesen elvoltam a saját kis világomban, és alig vártam, hogy fősulira mehessek, ahol még okosabb és okosabb lehetek.
Mégis, amikor diplomaosztó után anya elköszönt tőlem - sietett a gépéhez - rájöttem, hogy mennyi időt vesztettem el. Csak figyeltem ahogy az évfolyam társaim ezernyi tapasztalattal és sok új baráttal a hátuk mögött hagyják az épületet, amitől én oly' sokat vártam. Kis srácként ez volt a legnagyobb álmom, hogy a világ egyik legjobb egyetemére járhassak, nekem az egyenlő volt a tökéletes élettel. És azt hiszem mindig is tudtam, hogy ez nem élet, de én akkor is ragaszkodtam ehhez a képhez. A kis antiszociális, félénk, önmarcangoló énem a tanulásba menekült, elhitetve magával, hogy ha tökéletes gyereket játszik, akkor a diploma után is tökéletes élet vár rá.
Azt hiszem mindenki életében eljön a pillanat, amikor rájön; változásokra van szüksége. Nekem az az este volt az. Ott ültem az áhított iskola lépcsőén egyedül, pedig számításaim szerint akkor kellett volna a legnagyszerűbben éreznem magam. Szóval úgy döntöttem, hogy klisés leszek, és berúgok.
Bementem az első kocsmába, ami az utamban esett. Ital szűzen csak ráböktem az egyik szimpatikus pia nevére és kikértem. Bátran kortyolni kezdtem, de azzal az erővel köptem is vissza a keserű folyadékot, és halkan káromkodtam a szerencsétlenkedésem miatt. Fordultam is ki bosszúsan a kocsmából, és ha akkor nem hagyom ott a tárcámat, akkor életem végéig a szobámban maradtam volna, félve a világtól.
De a sors közbeszólt, így miután feltűnt a hiányzó tárgy, és nagyokat sóhajtva visszafordultam a kocsmába szemben találtam magam egy a piától bűzlő társasággal, akik elfoglalták a helyemet, előttük a fekete tárcám, de ők észre sem vették. Szemforgatva próbáltam úgy megkaparintani a tárgyat, hogy ne tűnjek fel a társaságnak, de a tervem egy pillanatig sem működött, a göndör tag rajta kapott, én pedig ledermedtem. Akkor ragadott magával először a zöld szempár, és talán azóta nem is engedett el.
Bemutatkoztam Harry-nek, aki mosolyogva fogadott, míg a másik két fiú egymás száját térképezte fel tüzetesebben.
- Ne is figyelj rájuk, ma jegyezték el egymást és most a felhők felett három méterrel repkednek. - vonta meg mosolyogva a vállát, amikor rájuk nézett végtelen szeretetet láttam a szemében.
Harry aranyos volt, határokon belül bókolt nekem, amit pirulgatva hallgattam. Sosem voltam szerelmes, sosem dicsérték meg a szemem, vagy néztek rám olyan vágyakozással, mint az a piától ködös smaragd szem. És képtelen voltam azt hazudni magamnak, hogy ez nem tetszik. Örömmel fogadtam az italt, amit kikért nekem, és készen álltam, hogy egész éjjel hallgassam a dörmögő hangot, ahogy mindenféle zagyvaságot összehord, hogy megnevettessen.
Zayn és Liam pedig - mint kiderült - bőszen kortyolgattak a vodkás üvegből. Öröm volt rájuk nézni, csak úgy ragyogtak a szeremtől.
Nekem sosem volt gondom a melegekkel, nem is értettem soha, hogy ez miért kéne egyáltalán undorodni tőlük. Hiszen amikor ránéztem Zayn-re és Liam-re semmi nem tűnt egyértelműbbnek annál, mint hogy annak a két fiúnak együtt kell lennie. Akkor is, ha világ a feje tetejére áll.
- Tudjátok mit? - kérdezte Zayn, miután mi is túlestünk egy gyors bemutatkozáson - Házasodjunk össze. - nézett a párja szemébe a sötétebb hajú mélyen, mire az mélyen felnevetett.
- Már megkérted a kezem! - mutatott az egyszerű arany karikagyűrűre az ujján.
- Azt tudom, - mondta egy eszkimó puszi kíséretében Zayn - úgy értem most. - pillanatnyi csend állt be, Liam állát szinte hallottam a padlón koppanni. - Liam, sosem szerettem még ennyire senkit, mint téged, és soha nem is fogok. El akarom kezdeni a hivatalosan is a közös életünket, olyan hamar, amennyire csak lehet. Azt akarom, hogy ma este minden lehetséges módon az enyém legyél. - egy apró puszit nyomott a meglepődött Liam szájára, aki egyszerűen lefagyott, majd huncutul mosolyogva Harry felé fordult. - Itt van az életem két legfontosabb személye, a legjobb barátom és életem szerelme. Mire várjak még?
Liam a fejét a fiú nyakába temette, és halkan szipogott, míg Zayn levakarhatatlan vigyorral meredt ránk. - Hazz, lennél a tanúm?
- Hát persze - nevetett fel a göndör, és egy nagy ölelésben részesítette a két srácot.
- Louis pedig lehetne a te tanúd, Li, mit szólsz? - a fiú bólintott egyet, én pedig elmosolyodtam.
Ezzel az erővel húztak magukkal, fogtunk egy taxit, Las Vegas célállomással, és időm sem maradt gondolkodni.
A pénztárcám végül mégis ottmaradt a kocsmában, és soha nem is lett meg, de helyette kaptam három sokkal értékesebb dolgot.
Szóval így történt, hogy 5 órával és két üveg vodkával később három idegen fiúval az oldalamon részegen rontottam be egy kápolnába, hogy tanúja legyek az egyiküknek.
Ha pár évvel ezelőtt bárki is megkérdezte volna tőlem, hogy ezt a szituációt mennyire találom tökéletesnek a válaszom semennyire lett volna.
De ahogy láttam a két vadul szerelmes fiút, ahogy utcai ruhában összeadja őket egy rossz Elvis Presley hasonmás...azóta sem voltam tanúja annál szebb dolognak. Gyönyörűbb volt, mint bármelyik évekig tervezett esküvő. Tisztább volt ezernyi fogadalomnál. Mert aznap este semmi más nem vezérelte a két fiatalt, még az alkohol sem, csak a szerelem. Az a fajta, amelyikről tudod, hogy sosem múlik el. A legritkább fajta.
A két elhangzott igen, pedig nem volt több halk suttogásnál, ha nem figyeltem voltam annyira, talán meg sem hallom, mégis határozottabb volt, mint a hangosan mondott fogadalom, hiszen ez nem nekünk szólt. Ez a másik személynek tett ígéret volt, hogy sosem hagyja el, és mindig szeretni fogja.
Oldalra néztem, a gyönyörű lényre mellettem.
Sosem volt alkalmam tisztázni magamban az indentitásomat. Valószínűleg mert nem is érdekeltek ez idáig se a lányok, se a fiúk. De akkor először éreztem, hogy ő az, akivel el tudom képzelni az életem. Ezt csak úgy érzed, erre nincs magyarázat.
Persze tudtam, hogy nem lesz tökéletes semmi, lesz hogy veszekszünk majd, és lesz, hogy mindenkinél jobban gyűlölni fogom őt. Természetesen én sem változtam meg egyik pillanatról a másikra varázslatszerűen. Én én maradtam, a kis antiszociális fiú, akinek évekig tartott feloldódnia a három legjobb barátja előtt, felfedve az eddig kalitkába zárt szívét, engedve, hogy a szerelmem és a legjobb barátaim azt tegyenek vele, amit szeretnének.
24 évet kellett élnem, hogy rájöjjek; nincs olyan, hogy tökéletes élet. Egy diploma nem tesz semmit jobbá, és ha elzárom magam mindenkitől az nem jelenti azt, hogy nem fog fájni a szívem. Mert azt soha nem kerülheted el azt, hogy valaki összetörje a szíved, de azt megválaszthatod, hogy ki teszi azt.
Én pedig életemben először jól választottam.

Yin-Yang~Ziall

Sziasztok:) Elnézést, amiért előző héten nem voltam, de kicsit kiakasztott ez a baba ügy...Most egy Ziall-el jelentkezem, amit egy új olvasóm kért; remélem, hogy tetszeni fog neked, én próbálkoztam romantikusra megírni. Legyen szép hétvégétek:) 

x 

- Oké, kezdjük az elején, csak annyi a feladatot, hogy maradj a deszkán, menni fog? - kérdezte a fiú, mire a szöszi határozottan bólintott egyet.
Zayn vigyorogva nézte a fiút, akinek a két térdét, és könyökeit védő felszerelés védte, fejére pedig egy türkizkék bukósisakot húzott. Olyan aranyos volt, hogy a fekete hajú fiú majdnem elolvadt, annak ellenére, hogy az időjárás hőmérsékletben nem igazán eszmélt fel arra, hogy tavasz van, és mínuszokkal ajándékozta az embereket. Niall szőke tincsei a homlokára tapadtak, ahogy a sisak lenyomta őket, égszínkék szemei elszántan csillantak meg, ahogy a deszkára tette az Adidas cipőjének talpát.
Annyira ellentétek voltak, Zayn egy rossz fiú, aki tele van tetkókkal, ajakpiercingje van, motorozik, és szeret a deszkáján minél több trükköt megtanulni. Niall pedig mint egy kis nyuszi, szőke tincseivel, ártatlan kék szemeivel, törékeny alkatával és eszméletlenül pozitív világszemléletével. De pont ezért egészítették ki egymást ilyen tökéletesen. Persze, a kapcsolatuk elején adódtak gondjaik ebből, de aztán mindketten rájöttek a dolog nyitjára.
Nyitni kell egymás felé, beengedni a másik szokásait, és elfogadni őt mindennel együtt. Niall mindig is keményebben próbálkozott, hogy megfeleljen Zayn-ek, volt egy punkos időszaka is, csak hogy ne legyen fekete bárány a fiú mellett, de hamar túltette magát ezen is, hiszen az a stílus egyszerűen csak nem ő volt. Volt, hogy tetkót akart csináltatni magának, és bár Zayn nyáladzott a gondolattól, hogy a szöszi testén körbe rajzolja a körvonalakat, újra és újra, de tudta, hogy Niall megbánja majd, így nem engedte, hogy tönkre tegye a már így is tökéletes fehér bőrét. A motoron pedig félt, szóval maradt a gördeszka, amibe csak pontos felkészülés után kezdett csak bele (Niall még azon is elgondolkozott, hogy a fenekére ragaszt egy párnát, de végül nem akart teljesen hülyének tűnni).
- Nézd Zayn, mindjárt fent vagyok, fogd meg a kezem! - nevetett, és kinyújtotta a kezét, amit a fiú készséggel megfogott, és szorosan tartotta. Aggódva figyelte, ahogy a másik sportcipős láb is rákerül a gördeszka felületére, majd azzal a lendülettel vágódott hanyatt Niall, szerencsére Zayn valamennyire felfogta az esést.
- Basszus Z, ez mozog! - nyögött fel a szöszi, fájdalmasan nyomogatva a karját, de szerencsére a könyökvédő megakadályozta a horzsolásokat.
- Na ne, komolyan? - forgatta meg a szemét a punk fiú, de elmosolyodott, és egy egy puszit nyomott a szeretett ajkakra, és felsegítette szerelmét. - Gondolod, hogy egy hátas nélkül rátudsz állni? - kérdezte nevetve, mire egy grimaszt kapott, de a a biztonság kedvéért hátulról átkarolta az egyik kezével, a másikkal pedig összefűzte az ujjaikat.
Niall pirulva simult bele a fiú ölelésébe, egy pillanatra el is felejtve, hogy éppen egy gördeszkán egyensúlyozik, magába szívta a szeretett illatot, és becsukta a szemét, remélve, hogy tovább tart így a pillanat.
- Látod, rajta állsz, ügyes vagy. - suttogta a nyakába a szavakat Zayn, és nem bírta ki, hogy ne hagyjon a hófehér bőrön egy csókot. Niall megborzongott, de kinyitotta a szemét, és biztos lábakkal állt, így győzedelmesen elmosolyodott, ha biztonságos talajon állt volna, bele is bokszolt volna a levegőbe, de így beérte egy apró sikkantással. - Oké, gondolod, hogy megmaradsz, addig, amíg megkerüllek? - kuncogott Zayn, mire újabb mérges pillantást kapott ajándékba.
- És most mit csináljak? Mert nincs az az isten, hogy lerakjam a lábamat, hogy meglökjem magam. - Zayn újra felnevetett, és megrázta a fejét.
- Nem is lesz rá szükség, én húzlak, neked csak annyi a dolgod, hogy tartsd meg az egyensúlyod. Menni fog? - pajkosan elvigyorodott, imádta piszkálni a szerelmét.
- Lehet. - grimaszolt egyet, majd nevetve kinyújtotta a kezeit, felkészülve a mozgásra.
Egy ideig Zayn húzgálta őt, meg is úszták pár kisebb esés nélkül, mire Niall megunta, és inkább páholyból nézte, ahogy Zayn profin trükközik a deszkával. Néha ámuldozott a trükkökön, néha becsukta a szemét, nem gondolva arra, hogy a fiú túlélheti sérülések nélkül, amit csinál, de végül a fehér bőrön volt több horzsolás, mint Zayn-én.
- Mutasd a harci sebesülésedet. - guggolt mellé a fiú, miután befejezte a kérkedést a deszkáján, mire Niall lebiggyesztett ajkakkal mutatott a alkarjára, amin egy piros csík díszített. - Hívjam a mentőket vagy meg leszel? - kérdezte aggódva, de barna szemeiben huncutság csillant.
- Nagyon kekeckedő vagy ma. - fonta össze a mellkasa előtt a karját, azonban Zayn szétfeszítette azokat, és átölelte őt.
- De így szeretsz. - vigyorgott rá, amikor a vékony karok végre az ő testére is ráfonódtak.
- Pontosan. - sóhajtotta fel, és egy puszit nyomott a fiú orrára. - Menjünk haza, kezd hideg lenni...és vannak terveim az estére. - kacsintott rá a szöszi, és kicsatolta a bukósisakot, majd hosszú ujjaival rendezgetni kezdte a lelapult tincseit.
- Igen? És mégis milyenek? - kérdezte, és ádámcsutkája liftezett egyet, ahogy nagyot nyelt, belegondolva a szöszi lehetséges terveibe.
- Az meglepetés - nevetett fel, és a kocsihoz indultak, ami a park bejáratánál állt.
- Tudod, hogy nem szeretem a meglepetéseket. - összekulcsolt kezüket átvetette a szöszi vállán, így sétáltak.
- Ezt lefogadom, hogy szeretni fogod - mondta, majd beharapott ajkakkal a fiú nyakába temette az arcát.

Pár órával később izzadtan, és kimerülve feküdtek az ágyon. A szöszi a fekete hajún feküdt, meztelen testük teljesen összegabalyodott, és szívek egyszerre vert, lélekben teljesen összeolvadtak.
Zayn mosolyogva figyelte, ahogy a hófehér sima bőr, és a vékony karok, teljesen ellentétben álltak, az ő egyébként is sötét bőrét borító fekete mintákkal, és izmos végtagjaival. De olyan szép volt, mint a Yin-Yang, kiegészítették egymást.
Ennél csodálatosabb dolog nem létezik a földön. Találni valakit, aki megváltoztatja az életed, aki egy mosollyal beragyogja a napodat, aki egy öleléssel elsodorja a bánatot, aki egy csókkal eloszlatja az összes félelmedet, és akinek egyszerű létezése szebbé teszi az életed. Ezek azok az emberek, akikért megéri minden küzdelem, akikért nyugodt szívvel nyúlhatsz tűzbe, lépkedhetsz forró köveken, és küzdhetsz a sárkánnyal.
És hogy honnan tudta Zayn, hogy Ő az? Érezte, abból ahogy a szívük egy ritmusra vert, mint egy dal, ami csak nekik szólt.

Where words fail music speaks~Ziam

Sziasztok:) Egy kérésnek eleget téve egy Ziam-et hoztam nektek, remélem tetszeni fog. Szép hétvégét mindenkinek:) x

- Ó az Istenért Louis, már megint nem keltettél fel - morgott Liam, ahogy fájdalmasan kikászálódott az ágyból, útközben átdörömbölve a másik szobába. Tudta, hogy a vékony falakon keresztül hallják őt.
- Nem vagyok az anyád - zsörtölődött Louis, s ezzel átfordult a másik oldalára, ágyékát a mellette fekvő fiú fenekének nyomva. - Hosszú éjszakám volt, hagyj békén!
- Ja, tudom, hallottam - forgatta meg a szemét Liam, majd bezárkózott a fürdőbe, hogy szuper gyorsan letusoljon, és elvégezze a reggeli rutinját.
Egy szál törölközőben futott vissza a szobájába, hogy felöltözzön, de arra szánt egy fél percet, hogy a konyhában édelgő párost kifigurázza. Szerencsére azonban minden este kikészíti a ruháit, szóval csak bele kellett bújni a fehér ingébe, és az öltönyébe, sietve magához vette a táskáját, majd futott is, hogy elérje a metrót; úgy, hogy előtte még beugorhasson a kedvenc kávézójába életmentő kávéért, gyors búcsút intve a hiányos öltözetben lévő párosnak. Szóval, mint minden egyes reggel, Liam a gőzölgő kávéját a kezében szorongatta, ekképp vágott át a hét első napjától lelombozódott, kialvatlan, néhol másnapos tekintetek gazdái között. Ugyanolyan szürke hétköznap volt, mint a többi. Zombi volt a többi élőhalott között, fejben még a puha ágyában aludta az igazak az álmát. Azonban a világ nem könyörül: az idő haladt, és Liam megint késésben volt.
Ráadásul még az eső is esett. Tipikus hétfő reggel.
Végül a fiúnak sikerült elérnie a metrót, épp az utolsó pillanatban ugort rá. Az évek során - mióta dolgozni kezdett -, minden egyes nap metróval járt, Londonban ezt a közlekedési eszközt találta a legcélravezetőbbnek. Felmérte a szerelvény forgalmát, így mindig az utolsó előttire száll fel, ahol tapasztalata szerint a legkevesebben voltak.
És mint mindig, most is igaza volt. Nem volt üres, de hely volt elég bőven, így Liam egyből ledobta magát az egyikre, és szürcsölgetni kezdte az italát. Nagyon szerette a kávét, az volt az egyetlen dolog, ami kiverte az álmot a szeméből. Valahogy csak a keserű íz kólintotta csak fejbe annyira, hogy teljes gőzerővel a munkájába vethesse magát. Egy picit lehunyta a szemét, és átgondolta, hogy mi vár rá ma: a sok papírmunka, néhány tárgyalás és persze a főnöke kiabálása. De mit is lehetne tenni? Főnök vagy alkalmazott; a hétfő az hétfő.   Liam sűrű gondolatai közé azonban egy lágy dallam kúszott, s kíváncsian felnézett, hogy megnézze honnan jön a hang, hiszen a számot még sosem hallotta. Pedig ő aztán napra kész a zenében: ő rendezi az összes nagymenő énekes szerződését, és sokat jár stúdiókba is, hogy segítsen az alkotó munkában.
A zene forrását a mellette ülő fiú fülesében találta meg. Olyan hangosra volt beállítva a hangerő, hogy Liam is tisztán hallotta az éppen lejátszott dalszöveget.
A fiú, kinek szőke festett tincsei kuszán, de borzasztóan szexin álltak, borostás arca tökéletesen illett a frizurájához, Adidas pulcsija pedig passzolt a fekete szűk nadrágjához, ami a térdénél el volt vágva; felnézett rá a nagy barna szemeivel. - Tetszik? - kérdezte az, Liam pedig csak bólintott egyet, mire a srác hangtalanul felajánlotta a fél fülhallgatóját. Liam közelebb ült, hogy kényelmes legyen mindkettőjüknek a pozíció, és mosolyogva adta át magát a megnyugtató dallamnak.   És onnantól kezdve minden nap ez ment. Nem igazán beszéltek, legtöbbször csak egymásra mosolyogtak, de mindkettőjük napját felvidította az a pár perc, amíg csendesen hallgatták az egyedi zenét, ami hol lassabb, hol rockosabb, néha rap résszel lett kiegészítve, de mégis mindegyik szám elnyerte Liam tetszését. Egy idő után még készült is találkozókra, és cserébe a zenének, ami minden reggel csöndet varázsolt a fejében, kávét vitt az érdekes fiúnak, aki hálásan fogadta azt. Ez már teljesen hozzájárult a reggelükhöz, és Liam élvezettel figyelte, ahogy a barna szemek egyből keresni kezdik őt, amint kinyílik az ajtó. Ez az ő kis titkuk volt, egyikük sem beszélt ezekről a percekről senkinek, hiszen egymással sem beszéltek, azonban a szüntelen mosolyuk, csillogó szemeik, a megosztott fülhallgató és a plusz egy kávéval érkező Liam többet mondott minden szónál.
Egy nap, egy különösen esős napon, ami ugyanúgy indult, mint mindig, valami azonban megváltozott.
Liam mosolyogva hallgatta a legújabb számot, Zayn pedig büszkén kortyolgatta a gőzölgő folyadékot, amikor a metró hirtelen megállt, Liam pedig zavartan nézett a mellette ülő fiúra.  -
 Biztos valami műszaki hiba - vonta meg a vállát rögtön, üres poharát a lába mellé tette, és lehajolt a táskájához egy rágó után.
 - Nem baj, legalább most lesz időnk beszélgetni egy kicsit - mosolygott Liam, és egész testtel Zayn felé fordult, aki önelégülten elmosolyodott.
- Eddig is volt rá vagy kismillió alkalmad, miért most? - kérdezte kíváncsian, de próbálta megtartani a hűvös szépfiú szerepet.
- Gondoltam, pár perc nem elég, hogy megismerjem a titokzatos srácot a metróról - harapta be az alsó ajkát, végignézve a, mint mindig, most is stílusos fiún.
- Hm, a titokzatos srác a metróról és az üzletember. Ez lehet a modern Rómeó és Júlia - nevetett fel Zayn, mire Liam egy picit elpirult.
- És a titokzatos fiúnak neve is van? - próbálta visszavenni magához a domináns szerepet, de a fiú nem hagyta, és egy sármos mosollyal újra pírt varázsolt az arcára.
- Zayn - mondta, és felé nyújtotta a jobbját, miközben Liam is elárulta a sajátját.
- Szóval, Zayn, ezt a dalt te írtad? - kérdezte, sötét barna szemei megteltek kíváncsisággal, készen állt arra, hogy minden egyes kis részletet elraktározzon.
- Igen. Művészeti fősulira járok, illetve zenét is tanulok a festészet és a fotográfia mellett - mosolygott büszkén, hiszen mindig is ezt akarta csinálni, szóval hálás volt, hogy azt tanulhatja, amit szeret.  - Nagyon jó vagy! Van valami a zenédben, ami elvarázsol. Örülök, hogy nem hagyod vesztve a tehetséged – fakadt ki őszintén; kicsit mocorgott, hogy elzsibbadt végtagjait másik pózba helyezze.
- Hát, nem csak a tehetségemről volt szó, amikor pályát választottam - vallotta be Zayn, és még önmagán is elcsodálkozott, hogy miért mondja el ezt egy idegen fiúnak a metrón.
- Akkor? - Liam viszont egyáltalán nem találta furcsának a kijelentést, automatikusan előredőlt, majd felvette a bizalmas testtartást, és csillogó szemekkel várta a fiú titkát.
- Tudod, sok mindent el szeretnék mondani, de nem vagyok a szavak mestere. Azonban rátaláltam a zenére, amin keresztül mindent el tudok mondani, ami csak bennem van. - Liam féloldalasan elmosolyodott, és alig várta, hogy minél többet megtudjon a fiúról, aki azon az esős hétfő reggelen először felajánlotta a fülesét...

…  

- Nyugi, Liam, tudod, hogy téged szeret - nyugtatta barátját Louis egy szemforgatás kíséretében; és cselekedetével ellentétben már szaladt is, hogy főzzön le még egy adag nyugtató teát.
- Honnan tudod? Sosem mondta - fonta keresztbe a karjait válaszánál, azonban mélyen, ott legbelül tudta, hogy a művész fiú teljes szívéből szereti őt, de képtelen megformálni a szavakat.
- Ne legyél már ilyen! Csak pár csaj volt. Zayn kurvára szexi, nem várhatod el tőle, hogy ne beszéljen senkivel rajtad kívül! Ne légy ilyen féltékeny! - próbálta megenyhíteni a dühös férfit, hiszen a hónapok alatt, amióta egymásra találtak, a gerlepár megkedvelte Zayn-t, és nagyon jó barátok lettek.
 - Az egy dolog, de Zayn adja alájuk a lovat. Ezt neked is be kell ismerned - jelentette ki morcosan, és belekortyolt a gőzölgő folyadékba, sikeresen leégetve ezzel a nyelvét.
- Csak szereti, hogy szeretik őt. Ezért nem hibáztathatod. - Liam válaszként csak a tenyerébe temette az arcát; ekképp sóhajtott fel fáradtan egyet.  - Soha, egyik lánnyal sem csókolózott, vagy ölelkezett. Te vagy az, akinek minden dalát írja; te vagy az összes vásznára festve; hozzád jön haza minden nap; és téged szeret! Nem azokat a ribancokat, akik csak az izmai miatt vannak mellette, hanem téged, aki a dalába szeretett bele először, vagyis az igazi énjébe, ami a macsó hűvös réteg alatt van.
- Köszönöm, Louis - mosolyodott el halványan Liam.
Hálás volt, hogy van egy olyan barátja, mint ő. Mindig számíthatott rá, akkor is, ha hajnali háromkor sírva rohan haza.
Végül Louis egyedül hagyta őt a gondolataival, azzal az utasítással, hogy aludjon, de természetesen erről szó sem volt. Egész éjjel csak feküdt, akármikor is hunyta le a szemét, megjelent előtte a kép, ahogy a mosdóból visszajövet két lány lóg Zayn-en; aki igaz, nem ment bele a flörtölésbe, mégsem utasította vissza őket.
  Másnap reggel csupán rutinosan mosakodott meg, öltözött fel, és vett két kávét. Fejben valahol messze járt.  Egy kissé félt a találkozástól; nem tudta, hogy mit mondjon a fiúnak, hiszen azóta már rájött, hogy némileg  túlreagálta a dolgot - de ilyen a szerelemben mondhatni. Akit szeret az csak az övé lehet, és senki másé, márpedig Zayn-t jobban szerette, mint bármelyik más barátját.
Ahogy fellépett a metróra, alig mert odanézni a helyükre; félt, hogy annyira megbántotta a fiút, tán nem is lesz ott. Felrémlett benne az ezernyi alkalom, amikor elmondta Zayn-nek, hogy szereti, és egyszer sem hallotta vissza. Annyira akart hinni Louis-nak, de egy gonosz hang belül azt suttogta, hogy túl öreg a fiúhoz, és nem elég jó hozzá.  De összeszedte minden bátorságát, felnézett, és akkor, abban a pillanatban a tekintete találkozott a sötétbarna íriszekkel.
Megkönnyebbülten felsóhajtott. Kis feszengéssel leült mellé, a kávéját átnyújtotta Zayn-nek, aki erre kicsit felengedett. Ő sem tudta,hogyan kezelje a helyzetet.
- Zayn... – kezdte, azonban az egy nézéssel félbeszakította.
Hangtalanul átadta az egyik fülesét, mire Liam kíváncsian a fülébe rakta azt. A zene elindult, s az első pár sor után a fiú vállára dőlt. Meghatódva hallgatta a szöveget, ami róla - róluk szólt, elmondva a szavakat, amiket Zayn képtelen volt.

My secret ingredient is love~Larry

Sziasztok:) Egy elég hosszú történettel érkezem hozzátok, megköszönve mindenkinek, aki itt van és támogat. Hihetetlenek vagytok! x

- Hogy tessék?! - Harry kikerekedett szemekkel nézett a férfira, aki csak megvonta a vállát.
- Sajnálom Harry, a döntést meghozták, Louis Tomlinson lesz a párod a döntőben. - halványan a fiúra mosolygott, majd tovább állt.
A göndör hajú szakács nagyot sóhajtva ült le az egyik székre, a konyharuháját a pultra dobva, de azért figyelt arra, hogy ne a lángokat érje a rongydarab. Fehér szakácskabátja ujjába megtörölte gyöngyöző homlokát, amire néhány göndör hajszál tapadt, annak ellenére, hogy a nap elején sapkája alá gyűrte rakoncátlan hajzuhatagát, de a tincseinek sosem tudott parancsolni, azok mind önálló életet éltek.
Könyökét a térdére támasztotta, és úgy temette arcát a tenyerébe. Tudta, hogy a focista mitugrász nem lesz nagy segítsége a konyhában, sőt, leginkább hátráltatni fogja majd, és kénytelen lesz a finálén egyedül megcsinálni az ételt, ami eléggé lecsökkenti az esélyeit a nyerésben.
Persze nem sok múlik rajta, csak a karrierje magasabb fokra helyezése. Bár nem panaszkodhatott, London egy elég népszerű éttermének a tulajdonosa, de ha megnyerné ezt a versenyt, akkor elmondhatná magáról, hogy London legjobb éttermének tulajdonosa. Úgy érezte nem állhat meg, az elég jó nem elég, neki a legjobbnak kell lennie.
Talán ez a hozzáállása a gyerekkorából adódik. Mindenki gúnyolta őt, alig voltak barátai, azok is leginkább lányok, senki sem szerette a fiút, akinek babaarca, smaragd szemei, és göndör fürtjei voltak, aki sokkal inkább babázott, mint autózott, folyton énekelt, és gyakran játszott anyja holmijaival, leginkább az ékszerekkel. És habár mára tudja, hogy ezek a dolgok nem voltak véletlenek, nem veti meg a gyengébb nemet, de sokkal inkább húz a férfiak felé, azonban arra, hogy ezért miért kell egy kisfiút kigúnyolni 22 év alatt nem jött rá. Ez a furcsa kisfiú egy nyakigláb kamasszá érett, aki a vele egykorúakkal ellentétben péntek esténként nem bulikba járt, hanem a receptjeit tökéletesítette, ezzel kivívva az emberekből az ellenszenvet.
Amikor pedig megtudták, hogy a kis Cheshire-i fiúnak az az álma, hogy egy nap a nagy város egyik nívós éttermét vezesse, kinevették, gúnyolták, és leszólták őt, de ő ezt nem visszahúzásnak vette.
Mert ő tudta, hogy az emberek nem azért szólják le az álmaidat, főleg, ha a semmiből indulsz, mert tényleg nem hisznek benne, hanem azért, mert ők feladták a sajátjukat, biztonságosabb utat választottak, és nem akarják, hogy másnak sikerüljön, az, ami nekik nem.
Szóval Harry csak tovább főzött és sütött, annak ellenére, hogy a végén már az anyja is kérlelte, hogy tanuljon, vagy nem lesz belőle semmi. Ez akkora hülyeség. Ha van valami, amit mindennél jobban szeretsz csinálni, és értesz is hozzá, akkor miért kéne mással foglalkoznod?
Harry-t sosem vonzotta a történelem, vagy a matematika, a kémia pedig egyenesen taszította, egyik iskolai tantárgyban sem lelte fel az akkora élvezetet, amit akkor tapasztalt, amikor megtalálta a fűszerek teljes harmóniáját.
Megvolt az életcélját, és nem volt hajlandó fel adni, csak azért, mert egy kisvárosba született bele.
És most itt van, 22 évesen, sikeresebben mint az összes utálkozó, de úgy érezte, hogy ez még mindig nem elég. Szóval amikor értesült erről a versenyről, ahol az ország legjobb szakácsát keresték, muszáj volt indulnia.
És muszáj megnyernie.
Lassan felállt, belső időzítőórája jelezte, hogy a leves készen van, így lekapcsolta a gázt, kerített egy kanalat, hogy belekóstoljon, bár sosem csinált még ehetetlen ételt.
Az ízre elmosolyodott. Tökéletes.

...

- És végezetül Louis, nem rég került napvilágra a hír, miszerint Harry Styles, a híres szakács oldalán fogsz versenyezni - az interjús megcsavarta szőke tincseit, ahogy Louis huncutul csillogó szemeibe nézett, a fiú minden nőből ezt a hatást váltotta ki, amióta pedig nyíltan biszex, a férfiakból is.
- Bár ha az életem múlna se tudnék még egy pirítóst sem csinálni, nem utasíthattam vissza, hogy Harry-vel dolgozzak, már várom a közös munkát. - egy csábos mosolyt villantott, mire a nő elalva pislogott rá.
- Köszönöm, hogy itt voltál ma, Louis. Sok sikert a versenyhez, és a meccseidhez. - kezet ráztak, majd a fiú maga mögött hagyta az ájult nőt, tökéletesen tudva, hogy milyen hatást gyakorol az emberekre.
Eltartott még pár órába, míg lefutotta a kötelező köröket, minden egyes ott lévő emberrel fotózkodni, autogramokat osztani, váltani pár kedves szót velük, majd eljutni a kocsijáig.
Louis nagyon szerette ezt a felhajtást, így egy pillanatig sem panaszkodott, akkor sem, amikor már begörcsölt a keze a sok írástól, vagy az arca a mosolygástól. Sztárnak született, és az, hogy ezt mind csak azért kapta, mert futkározik egy zöld gyepen, és megpróbálja berúgni a labdát a kapuba, az valami hihetetlen.
Persze amikor kicsi volt és az apukájával meccset nézett a tévében mindig azt mondta, hogy ő egyszer ott fog játszani, de azért ha belegondolt hogy sikerült neki, mindig libabőr futott végig rajta, így sosem fáradt bele az ezzel járó sikerbe. Minden egyes pillanatát élvezte.
Louis állát a kézfejére támasztva bámult ki a kocsi ablakán, nézte, ahogy elsuhannak mellettük a házak. Eszébe jutott a göndör hajú szakács, akivel a következő héten szerepelni fog. Halkan felnevetett, amikor maga elé képzelte a fiú arcát, amikor megtudja, hogy egy ilyen szerencsétlen szakács lesz a párja, bár Louis elhatározta, hogy minden tőle telhetőt megtesz, vagyis megpróbálja nem felgyújtani a konyhát.

...

- Kérem a három versenyzőt, és társaikat, hogy fáradjanak a nagyterembe! - hangzott a megszokott női hang a hangszóróból, mire Harry megtörölte a kezét, a konyhapultra helyezte sapkáját, egy kis szabadságot adva göndör fürtjeinek, és elindult az említett helyiség felé.
A teremben az asztalnál ott ült az öt zsűritag, előttük ugyanolyan öltözékben, mint ő a másik két versenyző, mellettük civilben a társak, a jobb szélén pedig ott állt az övé, Louis Tomlinson.
A fiú elég kicsi volt, de talán az alacsony termete miatt ilyen tehetséges focista, könnyen átbújt az égimeszelők karjai alatt, és csak úgy száguldozott a pályán, annak ellenére, hogy nem túl hosszúak a lábai. Igen, Harry szokott meccset nézni, azért annak ellenére, hogy meleg, még férfi, és néhanapján szeret csak úgy leülni a tévé elé egy sör társaságában és a tévében focizó emberekkel kiabálni, mint egy átlagos hímnemű.
És valóban, a tévében látott rövid lábak élőben sem voltak hosszabbak, azonban így kihangsúlyozták a szinte tökéletesen kerek fenekét, amit maga a fiú sem takargatott, sőt, legtöbbször rájátszott. Fekete szűk nadrágjához, ami olyan kegyesen simult a domborulataira, egy ugyanilyen színű pulcsit vett fel, aminek az ujján, három csík futott. Elegáns volt, de mégsem hazudtolta meg magát az Adidas fölsővel, és ez tetszett Harry-nek.
Az öt ember mellé állva biccentett mindenkinek, már nem adva nagy figyelmet a focistának, azonban érezte, ahogy a kék szemek elégedetten vizslatják át a testét.
- Rendben, a döntőben tradicionális ízeket képviselő ételek elkészítését várjuk,a modern gasztronómia jegyében. A cél a hagyományos ízek megőrzése mellett az ételek modernizálása, a mai kor követelményeihez igazítása. A duóknak eszerint kell elkészíteni az ételeket, 5 adagban, a saját maguk által biztosított alapanyagokból. Az ételekkel szemben támasztott követelmény, hogy a vonatkozó élelmiszer-biztonsági szabályok betartásával, 3 óra alatt, egy átlagosan felszerelt főzőkonyhán, hétköznapi körülmények között, akár több száz fogyasztó számára is elkészíthetők legyenek. Az értékelésnél összetételt, kreativitást, nevezés pontosságát, szakszerű elkészítést, tisztaságot, ízharmóniát, és tálalást nézünk. Eredményes felkészülést, és sok sikert! - hadarta el a középen ülő nagydarab férfi, majd kezével elhessegette az ott lévőket.
Louis vigyorogva Harry felé fordult, és kezet nyújtott neki. - Louis Tomlinson, ha jól sejtem, te pedig Harry Styles. - a göndör gyorsan megrázta a kezét, de nem is igazán figyelt oda, fejben már állította össze a menüjét, így el is indult a saját kis konyhaszigetéhez, halkan motyogva, Louis pedig jót derülve a jeleneten követte őt.
- Szerinted mennyi ideig tartott bemagolni a szövegét az öregnek? - kérdezte vidáman a focista, mire a göndörke felvont szemöldökkel hagyta abba a motyogást egy pillanatig, majd megrázva a fejét folytatta a magával való beszélgetést. - És mi az a sok szempont, amit néznek? Te jó ég! Finom, vagy nem, az a lényeg. - nevetett fel Louis, mire Harry bosszúsan megfordult, és a mutatóujjával a focista izmos mellkasába bökött, kicsit begörnyedve, hogy a fejük egy vonalba kerüljön.
- Na ide figyelj, te kis szupersztár, nem érdekel, hogy hány lány nyír ki, ha megteszem, de esküszöm kiheréllek, ha miattad nem nyerem meg a versenyt, érthető voltam? - kérdezte Harry, neki ez nem csak egy kis játék volt két meccs között, neki ez egy nagyon fontos momentum volt az életében.
- Nyugi már, kis oroszlán, csak oldani akartam a feszültséget. - tette fel Louis a kezét, egy pillanatra megdöbbenve a lángoktól, amik a zöld szemekben csaptak fel.
Harry bólintott egyet, és tovább ment, Louis pedig nézte a modell lábakat, csodálva minden egyes mozdulatát.

...

- Én aztán biztos, hogy nem veszem fel. - makacsolta meg magát Louis, még dobbantott is egyet a hatás kedvéért, mire Harry meg sem fordulva válaszolt.
- De, ma már nem tudok másikat szerezni ez van, ha pedig itt leszel, akkor muszáj felvenned. - mondta nyugodtan, fel sem véve a hisztit, van egy nővére, tudja, hogyan kell kezelni.
- De ez...rózsaszín! - fogta a kezébe a fiú a a kötényt, grimaszolva egyet.
Harry oldalra fordult, felvonta a szemöldökét, és várakozóan nézett rá. Louis felsóhajtott, és átrakta a nyakán a hurkot, megkötve a madzagot a hátán.
- Most már boldog vagy? - duzzogott Louis, mire Harry elégedetten visszafordult.
- Kimondhatatlanul.
Louis halványan elmosolyodott, és a göndör mellé sétált, aki folyton kotyvasztott valamit.
- Mit főzünk? - kérdezte kíváncsian, az illatokra összefutott a nyál a szájában, azonban mielőtt bármi is történhetett volna a szakács rácsapta a fedőt a fazékra, és pultnak támaszkodva nézett a focistára.
- Te semmit. - jelentette ki Harry a nyilvánvalót. - Na most, Tomlinson, áruld el, mennyire tudsz főzni. - reménykedve nézett az alacsony fiúra, azonban minden reménye elszállt, amikor az zavarában a tarkóját vakargatta.
- Hát...a zacskós levesemet mindenki szereti. - húzta egy bocsánatkérő mosolyra a száját, mire Harry két nagy tenyerébe temette az arcát.
- Oké...tudsz sajtot reszelni? - Louis bólintott egyet - Tudod használni a robot gépet? - újabb bólintás - Tudsz szeletelni? - és még egy bólintás - Na látod, mégsem vagy olyan hasznavehetetlen, mint amilyennek hittelek. - mondta, és mosolyogva összetúrta a focista a haját.
Louis felnevetett, miközben nézte ahogy a fiú visszafordul a kotyvalékához, és kivételesen nem érezte lealacsonyítónak az előbbi cselekvést, sokkal inkább szeretetteljesnek.
- És milyen menüt csinálunk az öregnek és a haverjainak? - kérdezte kíváncsian, és felült a konyhapultra, élvezettel lóbálva a lábait.
- Shepherds pitét, scotch tojást, welszi rarebitet sajttortával, és szállj le a pultról, ott a finom kaját csinálom. - mondta, anélkül, hogy odanézett volna, mire Louis kelletlenül lekászálódott, azonban eszébe jutott valami.
- Szerintem én is elég finom vagyok ahhoz, hogy ott üljek. - a göndör fiú megakadt a mozdulatában, hitetlenkedve pillantva hátra, azonban csak egy kihívó tekintettel találkozott. - Ha akarod meg is kóstolhatsz, kis szakácsom - kacsintott rá, mire Harry elpirulva sütötte le a szemét.
Louis elvigyorodott, rátapintott a fiú gyenge pontjára...Így azért mégsem lesz annyira unalmas ez a főzőcskézés.

...

Louis már egy ideje csendben figyelte a fiút, ahogy finoman elmorzsolja a fűszert a készülő étel fölött, ahogy gondosan kevergeti, ahogy csillogó szemmel kóstolja. Elvarázsolta őt a szenvedély, amellyel a fiú csinálta a dolgát. De nem csak a lelkesedése.
Szemmel követte a hátán az izmokat, ujjai mozgását, lábai ritmusra dobolását, élvezettel figyelte, ahogy a fiú szinte tudatán kívül küzd a göndör fürtjeivel, hogy a helyén maradjanak, és egészen beleszeretett egy tincsbe, ami hátul boldogan, egy egészen érdekes pozícióban, göndören bújt ki a sapka alól, teljesen megtagadva a parancsot, miszerint maradjon a többiek mellett.
Louis-t hirtelen vágy söpörte el, ami arra késztette, hogy végig simítva a hívogató tarkón visszadugja a rakoncátlan tincset, mire Harry megugrott, majd elpirulva hátra fordult. - Köszi. - alig lehelte a szavakat, ami Louis-t elképzelhetetlenül beindította, de gyorsan megrázta a fejét, és hümmögve hátrább lépett egyet.
Harry is rendezte zavarát, és megfordulva kisöpört egy tincset a szeméből. - Oké, figyelj. Van öt napunk arra, hogy felkészüljünk a versenyre, naponként egyet csinálunk, tökéletesre fejlesztjük, és pénteken időre megcsináljuk az összeset, rendben? - Louis bólintott, és várta a további utasításokat. - Először is felhabarnád a tojást? - mutatott egy tányérra, amiben már minden benne volt, szóval Louis nem értette, hogy mit kéne csinálnia még vele.
- Felharaba...mit csináljak? -  nézett rá kétségbeesetten, kicsit szégyellte magát, hogy ennyire béna. Harry megrökönyödve nézett rá, de próbált nem ítélkezni, és türelmes lenni, így megtörölte a kezét, és egy egyszerű mozdulattal bemutatta a habarás lényegét, majd átadta a villát az alacsony fiúnak, aki hiába figyelt árgus szemekkel, nem jutott sokkal előrébb.
Ő mindent megpróbált, jobb kezével túrni kezdte a katyvaszt, ami azt eredményezte, hogy egy jó nagy a adag a ruháján kötött ki. Szitkozódva rakta le a tányért, és törölgette a rózsaszín kötényét, hálád adva a göndörkének, hogy meggyőzte őt a viseléséről.
- Gyere, megmutatom...- ajánlotta kedvesen Harry, és a fiú mögé állt, ajkai Louis füle mellett mozogtak, ami miatt keze még bénább lett, mint azelőtt. - Nézd, nem is olyan nehéz ez...- suttogta, és hosszú ujjait a fiúéra fonta, és lassan habarni kezdte a tojást. Louis nem csinált semmit, csak hagyta, hogy a szakács vezesse őt, élvezkedett a fiú édes leheletében, ami hol a fülét, hol a nyakát érte. - És kész.
Louis megtántorodott, ahogy Harry ellépett mellőle, észre sem vette, hogy a nyúlánk testhez tapad, így zavartan, pipacs piros fejjel fordult el tőle. Most Harry-n volt a sor, hogy önelégülten figyelje a focistát, és büszke volt arra, hogy egy ilyen kis mozdulattal ekkora hatást váltott ki.
Onnantól kezdve pedig egész héten egymást piszkálták, egyre zavarba ejtőbb dolgokat mondva, élvezve a szexuális feszültséget közöttük.
Péntek estére, mindketten fáradtan néztek a művükre, amit pont három óra alatt sikerült elkészíteniük. Louis természetesen végig kóstolta az összeset, már hétfőn kijelentette, hogy ő lesz a főkóstoló, Harry pedig minden egyes alkalommal élvezettel figyelte, ahogy a kis focista rájátszva a szerepére, szerinte szakszavakkal jellemez mindent.
- Istenem Harry, ez valami mennyei. Az ízlelőbimbóim egyszarvú háton lovagolnak és szivárványt hánynak, úristen. - lelkendezett Louis, mire Harry fáradtan nézett fel rá, de büszkén.
Hiszen a kezdeti félelme beteljesült, Louis nagyon sokszor inkább hátrány volt, mint előny, de azért a fiú próbált hasznos lenni, és ezt nagyon értékelte a göndör szakács.
- Ha holnap ilyet főzöl, akkor biztos megnyered. - mosolygott rá kedvesen, és kibújt a rózsaszín kötényből, ami ellen annyira tiltakozott a hét elején, mégis hozzánőtt péntekre. Fütyörészve indult volna ki a teremből, hiszen mindenki elment, már csak ők voltak, de ahogy észrevette, hogy a göndörke nem követi, kíváncsian nézett rá. - Nem jössz?
- Nem, menj csak, a sajttorta még nem tökéletes, valami nem jó benne...de te menj nyugodtan, holnap találkozunk. - mosolygott és visszafordult a tortához, szagolgatta, nyalogatta, ízlelgette, de mégsem érezte azt, hogy a legjobb lenne.
- Harry, nincs semmi gond a sajttortával csak ideges vagy, gyere inkább és pihend ki magad - próbálta meggyőzni őt Louis, de botfülekre talált.
- Nem! Tökéletesnek kell lennie. - Harry szinte vicsorgott, mire Louis meghátrált egy picit.
Odahúzott egy széket, és inkább csendben nézte a szakács szenvedését, nem akarta egyedül hagyni őt. Louis meghökkent, amikor a göndör egy hirtelen pillanatban az egész tortát kidobta a kukába, és a megmaradt vajhoz és kekszmorzsákhoz nyúlt, hogy újat készítsen, azonban a focista megakadályozta őt ebben, finoman megszorította a fiú karját, mire az fáradtan borult le a pultra.
- Harry...- halkan szólalt meg, ujjaival lágyan cirógatta a tarkóját, remélve, hogy ez elég lesz abban, hogy megnyugtassa a fiút - Miért kell tökéletesnek lennie?
Harry megfordult, és végig csúszva a pult oldalán a hideg kőre térdelt, mire Louis követte őt, érdeklődve nézve, ahogy lehúzza a fejéről a sapkáját, felfedve göndör tincseit, és az ölébe véve a fehér anyagot, zavarában piszkálni kezdi azt.
- Tudod...- kezdte lassan, nem nézett fel, könnyebb volt úgy beszélni, mintha nem lenne ott senki. - Az egész életemet úgy éltem le, hogy arra kényszerítettek, hogy olyan legyek mint a többi fiú. Amikor babáztam autózás helyett a felnőttek kijelentették, hogy a fiúk nem babázhatnak, mert az a lányoknak való. Sosem értettem, hogy miért. Hova van ez leírva, hogy attól, mert egy kicseszett babával játszok el kell, hogy ítéljenek? Aztán ez folytatódott, ahogy iskolába kerültem kényszerítettek, hogy olyan dolgokat tanuljak, amit nem akarok, és legyek okos, és kitűnő, de közben legyen szociális életem, minden nap bulizzak, végig menjek a suli összes csaján, mert ha nem ezt teszem, akkor nem vagyok rendes kamasz, aztán arra akartak kényszeríteni, hogy válasszak magamnak egy "rendes" szakmát, amire persze még további minimum négy évet kell tanulnom, hogy aztán életem végéig ájulásáig dolgozzak, mert ezt csinálja mindenki. Én ezt nem akartam. Csak azt szerettem volna csinálni, amit a legjobban szeretek; főzni, és emiatt mindenki megutált. Leszóltak, és közölték, hogy egy olyan kisvárosi fiúnak, mint én semmi esélye, azt mondták térjek észhez, tanuljak, hogy legyek valaki. És most itt vagyok, egy elég jó éttermet vezetek Londonban, de úgy érzem, hogy ez nem elég, érted Louis? Be kell bizonyítanom nekik, hogy az élet nem csak abból áll, hogy megszületünk, olyan dolgokat tanulunk 18 éves korunkig, amit nem is akarunk, hogy legyen egy munkánk, amit utálunk. Ezért kell megnyernem a versenyt, hogy nem csak egy jó legyek a sok közül, hanem a legjobb. - A kezdeti félénksége a végére teljesen feloldódott, a szavak csak úgy ömlöttek belőle, szinte már azt sem érezte, hogy nem egyedül van.
Megkönnyebbült, hogy kimondhatta, mintha egy kisebb kő gördült volna le a válláról.
- Tudod Harry...- kezdte Louis, mire a göndör úgy rázta meg a fejét, mintha álomból ébredt volna, kicsit elszégyellte magát, amiért ezt mind a fiúra zúdította, alig egy heti ismeretség után - Az apám is a semmiből kezdte, és mindannyian büszkék voltunk rá, pár év alatt ő is az élre tört, saját cége lett, egyre kevesebbet volt otthon, persze sok pénzünk lett, de elvesztettük az apánkat. Végül abból a szerető apából, akire már csak nem is emlékezhetek, a tökéletes iránti vágy teljesen megváltoztatott, egy ősz öregember lett belőle, akit már csak a pénz érdekel, elhagyott minket, mert nem tartotta a családját elég jónak, szerzett magának egy befolyásos nőt, aki végül becsapta, és most teljesen egyedül van, illetve, már csak a pénze maradt neki. Megpróbálta felvenni velünk a kapcsolatot, de az anyám páros lábbal rúgta ki. Harry, meg volt neki mindene, amit egy átlagos ember kívánhat, egy nagyon jó munkahelyi pozíció, egészség, boldog család, és mégsem volt elég. Nem akarom, hogy te is ilyen legyél, Harry, oké? Ígérd meg, hogy nem kergeted a boldogságod, amikor az már meg van, csak te túl vak vagy, hogy észrevedd. - Louis végig simított a fiú arcán, majd felpattant, hogy kezét nyújtva felhúzza a földről.
- És most, mit szolnál egy kis Mekihez? - vigyorgott Louis, mire az grimaszolt egyet.
- Hogyisne, szakácsként elítélem a gyors kaját, teljes mértékben. - mondta, miközben kigombolta a szakácskabátot, felfedve Louis előtt nyurga alakját, amit eddig a kabát takart, egy pillanatra a focista lefagyott, de aztán kontrollálta magát, és huncutul a fiúra mosolygott.
- Akkor másképp mondom: Mekizünk. - Harry felsóhajtott, és hagyta, hogy a kis focista maga után húzva rángassa ki.

- Oké, szóval mit szeretnél? - kérdezte Louis, miközben várták, hogy haladjanak a sorban, úgy döntöttek, hogy nem ülnek be, csak McDrive-ból elviszik a kaját, illetve Louis így döntött, Harry pedig nem sok beleszólással az anyósülésről beletörődött ebbe.
- Azt sem tudom mit adnak itt...- forgatta meg a szemét Harry, még sosem evett gyors kaját, és nem is szándékozott, de a hiperaktív törpének egyszerűen képtelen volt nemet mondani.
- Akkor azt eszed, amit én. - jelentette ki, Harry pedig kezdte megszokni, hogy a konyhán kívül mindig az van, amit Louis mond. És ez meglepően imponált neki.
Miután megkapták a kaját, amit zsírfoltokkal tarkított barna zacskóban tálaltak, már csak ez undort váltott ki a mesterszakácsból, aki sokkal elegánsabb díszítéshez szokott, Louis úgy döntött, hogy megállnak egy parkolóban, és ott fogyasztják el a rendkívül egészséges vacsorát.
- Fúj, érzed ezt a tömény zsír szagot? - fintorgott Harry, mire Louis felnevetett.
- Ne szagolgasd, csak egyed. - a szakács egy újabb grimasz kíséretében kicsomagolta a burgert, bizalmatlanul méregetve azt, majd csukott szemmel beleharapott.
- Na? - kérdezte kíváncsian a mellette ülő fiú, aki az ő hamburgere felénél járt már, jóízűen falatozva a mű kaját.
- Olyan mintha gumiból lenne, ezt szeretik annyira az emberek? - megfogott egy darab krumplit, kritikusan nézegetve azt, majd azt is megkóstolta. - Úristen, milyen szerelmes lehet az, aki ezt csinálta? Miért kell ennyire megsózni?
- Hát Harry, igazából a te finom főztöd után tényleg nem olyan jó, de ehető. - mosolygott rá Louis, mire Harry egy kicsit elpirult, valahogy sokkal nagyobb dicséretnek tartotta ezt, a sötét kocsiban egy focista szájából, mint bármilyen cikk, vagy ember mondott róla.
- Sokszor eszel ilyet? - kérdezte kíváncsian, hiszen az alacsony fiún egyáltalán nem látszódott, hogy egészségtelenül táplálkozott volna, de ez talán csak a sok sport miatt volt.
- Hát igen, sokszor előfordul, hogy meccsek, vagy edzések között, csak erre van időm. - vonta meg a vállát, aki azért nem panaszkodott, egészen hozzászokott ehhez az étrendhez.
- Ha rajtam múlna, sosem ennél műanyag kaját. Mindig főznék neked valamit - jelentette ki Harry, és fintorogva visszadobta a megmaradt ételt, és inkább odaadta Louis-nak, aki hálásan fogadta el.
- Az biztos nagyon jó lenne, de nem mindenkinek van lehetősége arra, hogy ilyen jó szakácsa legyen. - mosolygott rá Louis.
- És most hogy-hogy nincs meccsed? Elég híres csapatban játszol. - Habár Harry sosem volt foci őrült, és nézni sokkal jobban szerette, mint űzni, valami miatt mindent meg akart tudni a focistáról, ráadásul imádta nézni, ahogy csillogni kezd a szeme, amikor arról beszél, amit a legjobban szeret. Ezért éri meg küzdeni, azért, amit szeretsz.
- Kaptunk másfél hét pihenőt, mielőtt elkezdődnének a döntő mérkőzések. - vonta meg a vállát, bekapva egy különösen hosszú krumplit, Harry-nek igaza volt, undorítóan túl volt sózva, de eddig ez nem nagyon tűnt fel neki.
- És a szünetedet rám pazarlod, meg a versenyemre? - kérdezte döbbenten, mire Louis huncutul elmosolyodott. Volt valami a fiúban, ami gyermeki csintalanságot kölcsönzött neki, és ezt nagyon kedvelte benne.
- Ha nem így lenne otthon ülnék, és pizzát zabálnék, vagy aludnék, szóval igazából hálás vagyok, hogy elfoglalsz. - kacsintott rá, majd összegyűrte a burger után maradt szemetet, és már csomagolta is ki a másikat.
- Ha nekem lenne ennyi szünetem, akkor én biztos nem ezt csinálnám. - jelentette ki Harry, hátradőlve a bőr ülésen, a narancslevét kortyolgatva.
- Mit csinálnál? - vonta fel a szemöldökét kíváncsian Louis, oldalra fordult, hogy jobban lássa a mellette ülő fiút.
- Hát, a barátaimmal lennék, talán elutaznék, vagy a szerelmemmel tölteném az időt. - vonta meg a vállát Harry, tovább szürcsölve az innivalóját.
- Az, hogy ilyen híres csapatban játszok az azt jelenti, hogy a legtöbb ember, aki barátkozni akar velem, az csak a hírnév miatt teszi, nem miattam, csak a csapattársaim a barátaim, de azoknak meg van a saját élete, az utazás nekem egyet jelent a munkámmal, a meccsek miatt az egész világot bejárom, és nem tudom, hogy vagy vele, de a szerelem jó nagy ívbe elkerül, szóval mit tanácsolsz? - Harry elgondolkodott, sosem gondolt bele a fiú helyzetébe, el tudja képzelni, hogy milyen magányos lehet. Abban a pillanatban pedig nem akart mást, csak átölelne az alacsony fiút, és meggyőzni arról, hogy nincs egyedül.
- Főzőcskézz egy őrült, nagyra vágyó szakáccsal. Szerintem ez a legjobb program neked. - nevetett fel Harry, üres poharát gyűrögetve.
- Ezzel most felajánlottad a társaságod az összes többi szabadnapjaimra? - kérdezte Louis egy kicsit ugratva őt, de leginkább reménykedve.
- A konyhám mindig nyitva előtted, Louis. - ismerte be a göndör pirulgatva, és hogy elkerülje a fiú tekintetét kibámult az ablakon. Nagyon sötét volt már, a parkolót is csak a pár, pislákoló lámpa fénye világította meg annyira, hogy a két fiú ki vehesse egymás sziluettjét.
- Azt hiszem hazaviszlek, nagy nap a holnapi - jelentette ki kicsit megilletődve Louis, a szemetet a hátsó ülésre dobta, és már indította is a kocsit.
Csend telepedett rájuk, de nem rossz fajta, mindketten elgondolkoztak, az egyetlen dolog, amit nem tudtak, hogy mindkettőjük feje a másikon járt.

...

- Hol vagy már Louis? Negyed óra, és kezdünk, és azt hittem, hogy még beszélgethetünk előtte egy kicsit...- mondta szomorúan a fiú, akit teljesen felemésztett a lámpaláz, alig tudta megkülönböztetni a sót és a cukrot egymástól.
- Nagyon sajnálom Harry, elaludtam...pár perc és ott vagyok. - Louis-nak nagy volt a bűntudata, de tegnap este annyira gondolkodott a göndörkén, a rakoncátlan tincsein, a szenvedélyén, a tökéletes iránti vágyán, a gyönyörű smaragd szemén, és nyúlánk testén, hogy már csak azt vette észre, hogy kel a nap, akkor azonban elaludt, és alig egy fél órája kelt fel, a fiatal szakács zaklatott telefonhívására.
Végül még pont időben, kocogva futott be, gyorsan felkapva magára a kötényét, beállva Harry mellé, aki kicsit mérgesen meredt rá.
A három egymás mellé állított konyhasziget előtt kialakítottak az öt zsűritagnak ülőrészt, előttük pedig egy nagy fekete faasztal feküdt, tele papírokkal.
- Miről maradtam le? - kérdezte suttogva Louis, mire Harry a füléhez hajolt.
- Egy csupa olyan dologról, amit te úgy sem értenél. Már csak téged vártunk, a középső ürge mindjárt elindítja az időt, és onnantól kezdve három óránk van, ahogy gyakoroltuk. - Louis bólintott, és feszülten várta, hogy a hájas pacák feltápászkodjon, és nehézkesen elindítsa a digitális órát, aminek a másai legalább öt különböző helyen ott voltak, csak hogy még frusztráltabbá tegyék a versenyzőket.
- Gyerünk Louis!
Harry villámgyorsan dolgozni kezdett, habár a kezei remegtek, és a szíve a torkában dobogott, de próbálta lenyugtatni magát. Azonban, ahogy az idő haladt, Harry egyre inkább szerencsétlenkedett, kiöntötte a tejet, megégette a húst, ráadásul mindenért Louis-t hibáztatta, aki hiába próbált segíteni a fiúnak, mindenhol útban volt neki.
- Az Istenért, Louis, mit csináltál már megint? - ordibált, ahogy az olaj a karjára fröccsent, mire a focista nagyot sóhajtott, benne is kezdett felmenni a pumpa.
- Tomlinson... - Harry kezdte volna a szidását, azonban Louis odapattant, maga felé fordította az arcát, és közel hajolt hozzá.
- Harry Styles, mi történik akkor, ha elveszted a versenyt? - kérdezte, mire a göndör egy kicsit meghökkent, de monoton válaszolt.
- Elbukok, okot adva az utálóimnak arra, hogy igazuk legyen. - szégyenében lehajtotta volna a fejét, azonban Louis két apró keze az arcára fonódott, úgy tartva, hogy egyenesen a kék íriszekbe bámuljon.
- Nem Harry, csak szimplán más nyeri meg, te pedig arra kényszerülsz, hogy megtaláld a boldogságod a mostani életedben. Nem kell mindig azt kergetned, most az lehetsz. - magyarázta Louis, és halványan elmosolyodott.
- Ne Louis, te ezt nem érthe....- a mondatát azonban sürgető ajkak félbeszakították, és nem törődve a kamerákkal, amik a tévének közvetítették a híres eseményt a göndör egyből válaszolt, finoman cirógatva nyelvével az ajkait, mire az beengedte őt, hagyva, hogy nyelvük lassú táncot járjon, és mielőtt elváltak volna az alacsonyabb fiú még szenvedélyesen, de óvatosan ráharapott az alsó ajkára, finoman meghúzva azt.
Lihegve, összeérintették a homlokukat.
- Milyen érzést vált ki ez a csók belőled? Szomorúságot, vagy boldogságot? - suttogta még mindig csukott szemmel Louis, mire Harry hezitálás nélkül válaszolt.
- Boldogságot.
- Látod, megmondtam, a mostani életedben is van boldogság, csak meg kell találnod. És én anélkül is itt leszek, hogy megnyernéd ezt a rohadt versenyt.
A két fiú egymásra mosolygott, és abban a pillanatban egyiküket sem érdekelt semmi más, csak megtalált boldogságuk forrása.

...

1 hónappal később

- A mai vendégünk Harry Styles, és Louis Tomlinson, a legfrissebb sztárpár - a két fiú kézen fogva, integetve sétáltak be a stúdióba, ahol a lányok sikongatva fogadták őket. - Foglaljatok helyet. - mutatott a kétszemélyes kanapéra a férfi a kötelező kézfogás után. - Szóval, Louis, tegnap egy nagyon fontos meccsed volt, és te rúgtad a győztes gólt, nagy volt a nyomás?
- Hát, az egész stadion elcsendesült, visszafojtott levegővel várták, hogy mit csinálok, csak az edzőm kiabálást hallottam, már elképzeltem, hogy mekkora nyaklevest kapnék az öregtől, ha nem rúgnám be, szóval muszáj volt, meg persze velem volt a kabalám is. - mosolygott a göndörkére, miközben megszorította a kezét.
- Valóban ott van minden meccseden Harry? - kérdezte kíváncsian a férfi, a két fiú pedig tudta, hogy most kezdődnek majd a kapcsolatukat bombázó kérdések.
- Természetesen nem, a barátom híres szakács, sokszor dolgoznia kell, de amikor nincs velem nekem adja a nyakláncát, persze sokkal biztosabbak a nyerési esélyeink, ha valóban ott van velünk. - Harry szeretetteljesen átfűzte a karját Louis vállán, és egy puszit nyomot a fiú arcára.
Meg a főztje is ott van, tette hozzá Louis fejben, elpirulva a gondolattól, hogy a fiú betartotta az ígéretét, és azóta az este óta a kocsiban, nem evett gyors kaját, a csapat társai pedig irigykedve figyelték Louis-t, akinél mindig volt meleg étel.
- Louis is ilyen kabala volt neked a konyhában, Harry? - a göndör fiú felnevetett, mire a párja oldalba bökte őt.
- Sokkal inkább hátrány volt, mint segítség. Talán hétfő volt, amikor mondtam neki, hogy habarja fel a tojást, mire felém fordult, és megkérdezte, hogy mi az a ...harabás vagy mit mondott. Én meg...hogyhogy nem tudod, hogy kell habarni. - a szakács a fejét fogva nevetett fel, a férfi is követte őt, Louis pedig csak szégyenlősen megvonta a vállát.
- És azóta a hónap óta fejlődött valamennyit a főző tevékenységed? - kérdezte az interjús, mire Harry még jobban nevetni kezdett.
- Bár egy hónapja járok egy profi szakáccsal, még mindig nem tudok semmit a főzésről.
- Mindannyian emlékszünk arra, amikor azon a versenyen Louis megcsókolt téged, Harry, akkor már együtt voltatok? - Harry fészkelődött egy kicsit, nem sokat jár interjúkra, és ilyen intim kérdések mindig zavarba hozták.
- Öhm, nem. Az volt az első csókunk, így akart Louis lenyugtatni engem, mert nagyon idegeskedtem. - mosolygott el az emlékre.
- De nem nagyon sikerült, hiszen a trófeát és a nyereményt valaki más vitte el. Te pedig vesztettél. - szembesítette a tényekkel a férfi Harry-t, mire Louis megfeszült. Úgy érezte, hogy még mindig egy nagyon gyenge pontja a fiúnak, a számtalan átbeszélt éjszaka ellenére.
Azonban Harry csak mosolygott, kényszerítette Louis-t, hogy a szemébe nézzen, és úgy válaszolt, minden egyes szót neki intézve - Talán a trófeát nem én nyertem meg, de a főnyeremény akkor is az enyém.

Still had a spare key~Zouis

Sziasztok :) Nagyooon régen voltam itt, nem tudom hányan emlékeztek még rám, de azért remélem, hogy akad egy-két olvasóm...Ez egy nagyon rövid kis one shot, de gondoltam ezzel jelzem, hogy szeretnék vissza téri ide, szóval kérlek, ha emlékeztek még rám, akkor hagyjatok valamilyen nyomot magatok után, sokat jelentene, és biztatna a továbbiakban L x

Louis még egyszer megnézte az egészen hosszú bevásárló listát, aminek a fele - oké, a legnagyobb része - egészségtelen dolgokból; mindenféle ízű és formájú gumicukorból, csokikból, nyalókákból, pattogós cukorkából, csokipudingból és M&M-ből állt.
 A fiú elégedetten nézett a felpakolt a kosarára, majd miután kifizette a választott termékeit, az autójához ment. Sajnos azonban az ilyen hétköznapi cselekvések nem tartanak sokáig, a világ mindig emlékezteti arra, hogy ő Louis Tomlinson: pár lesifotós követte őt, hiénaszerűen keresve rajta a hibákat, vagy bármit amiből valami nagy sztorit kreálhatnak.
Louis már látta maga előtt a cikkeket, amikben a kinyúlt melegítő nadrágját, és egyszerű fehér pólóját kritizálják, de úgy döntött nem érdekli őt. Nagyon örült a nyakába szakadt szabadidőnek, amiből eddig csak az alvás részét használta ki csak igazán, de úgy érezte, hogy övé a világ, és ez meglepően jó érzés volt. Tudni, hogy bárhova mehet, bárkivel, nincsenek határidők, időpontok, díjátadók, semmik.
Persze egy kis része máris hiányolta a felhajtást és a folytonos pörgést; szerette az életét, de az utóbbi öt évben egy perc pihenőt sem kaptak, és ez teljesen kimerítette őket.
 Leparkolt a háza előtt, megragadta a szatyrokat, és egyensúlyozva nyitotta ki az ajtaját - ahogy vette le a cipőjét azonban valami furcsát vett észre.
Egy ismeretlen pár cipő volt az övé mellett. Vagyis nem ismeretlen, Louis nagyon is ismerte a gazdáját, aki azonban már nagyon régóta nem volt az ő házában.
 Gyorsan ledobta a szatyrokat, és kíváncsian sétált be a nappaliba, ahol ott ült Zayn.
Elképesztően sokat változott azóta mióta megismerte őt; a félénk gizda kisfiúból egy magabiztos férfivá érett. Louis csak nézte egy pillanatig a volt legjobb barátját, hiszen majdhogynem egy éve nem látta személyesen a fiút - persze követte az életét a közösségi oldalakon, hiszen aki egyszer a testvére volt az a testvére is marad, akármit csinál, vagy mond a másik.
Zayn borostás arcába hullott szőke haja, ahogy a kezét vizslatta, és hiába látta már több képen is a festett tincseket; Louis-nak mégis nagyon szokatlan volt még, de megértette, hogy a fiú keresi önmagát, és ezzel nem is volt semmi baj.
Zayn végre felnézett, bűntudattal teli gesztenyebarna szemei találkoztak Louis óceánkék íriszeivel - olyan volt, mintha hosszú idő óta először lélegezhetnének fel. Louis sosem volt a hidegvéréről híres, ha valami nem tetszett neki, akkor ő azt nyíltan kinyilvánította, és makacsul tartotta magát ahhoz.
Talán ezért fajult el a veszekedésük olyan durvára.
Pedig a cselekményei mögött csak egy megtört kisfiú volt, aki hirtelen elvesztette a legjobb barátját, és nem tudott mit kezdeni a helyzettel. De Louis megértette Zayn-t, igazából egy kis része mindig is tudta, hogy a fiú nem tartozik oda, de nem akarta realizálni a kis jeleket; azt hitte, hogy a dolgok örökké tartanak.
És akkor ott volt Zayn.
A srác, aki megrészegült a hirtelen szabadságától.
Talán életében először állt ki ilyen nyíltan magáért: kilépni a bandából nagyon nagy lépés volt, és Zayn ezt nem tudta kezelni. Olyan emberekbe kapaszkodott, akik rossz útra térítették, és az igaz barátai ellen fordították, de amikor erre rájött már késő volt.
A négy legjobb barátja nem válaszolt a telefonhívásaira, amik végül teljesen elhaltak, és többé nem keresték egymást.
Az összekapcsolódott pillantásukban ez mind benne volt; minden fájdalom, minden sértés, minden kimondatlan szó.
Zayn végül felsóhajtott, és megtörte a csendet:
- Még mindig megvan a pótkulcsom...
Louis halvány mosolyra húzta a száját.
- Mi tartott ennyi ideig?

All the love: L x

Sziasztok:) Ez a nap is eljött; az utolsó bejegyzés. 

Tudjátok, egyszer valaki azt mondta nekem, hogy a csúcson kell abba hagyni azt, amiben jó vagy. És én ezzel teljesen tisztában is voltam, azonban nem tartottam be, és tovább hajkurásztam egy világot, amihez már csak az emlékek kötöttek. 

De most, ezen a szép nyári napon úgy döntöttem, hogy készen vagyok elengedni ezt, és tovább lépni, mert nem "ezt" nőttem ki, hanem ezt a korszakomat. Tavaly nyáron imádtam írni, és ez a kis blog hozott csak fényt a silány nyaramba, hiszen ide menekültem. De képzeljétek, az idei nyaram teljesen más, minden nap máshol vagyok, olyan emberekkel, akik szeretnek, és nem akarok többé begubózni! A magamat való szeretet még tanulnom kell, sokszor elbizonytalanodok, és tehetetlen vagyok, de jó úton haladok, pár ezer év múlva azt hiszem megbarátkozok magammal is:)

Egyszóval nincs szükségem többé erre a világra, nem szeretnék többé begubózni, és egy álomvilágban élni...remélem megértitek. 

A pánik betegségem még nem múlt el teljesen, a szívem pedig még mindig fáj, de jól vagyok, és nagyon remélem, hogy ti is jól vagytok/lesztek. 

Nekem ti segítettek átélni a legrosszabb időszakaimat, ti csaltatok mosolyt az arcomra, és csak ti éreztettétek velem, hogy érek valamit. Ráadásul miattatok, és amiatt, hogy folyton biztattatok, ismerhettem meg közelebbről is négy csodás embert; Loraa*-*, Naomi Greg, Kaede, és Kise. Sosem lehetek elég hálás. 

Végezetül annyit mondanék, amit még valamelyik 1D-s tagtól hallottam: 

Ti felnőttök, és gyerekeitek lesztek, és nem fogtok emlékezni rám, de én örökre fogok. 

És kitudja mit hoz a sors, lehet, hogy még visszatérek, ha nem is one shotokkal, de a könyvemmel, amin dolgozok. 

Őszinte hálával, és hatalmas szerettel;

Lana x

There is nothing to hide

Sziasztok:) Ma nem egy szokványos dologgal jelentkezem.

Mostanában nagyon sok olyan videó nézésével töltöm az időmet, ahol youtuberek "előbújnak", és az a sok érzelem, és megkönnyebbülés, és....minden, ami ezzel járt elvarázsolt, így megírtam ezt, ami semmilyen szerelmet nem foglal magába, pusztán azt a hihetetlen érzést, amit láttam minden egyes arcán, ahogy potyognak a könnyeik a nehéz idők miatt, mégis mosolyognak a jövő ígéretén. 

ÉS Szeretném megragadni az alkalmat arra is, hogy sokat gondolkodtam azon, hogy mennyire szeretnélek titeket megismerni, aminek az egyik ismert módja az, hogy livestream-et tartanék, én azonban ezzel a lehetőséggel nem szeretnék élni, így sokat gondolkoztam azon, hogy mit tehetnénk...Ránéztem a feliratkozókra...61 ember olvas (elvileg) engem, és szerintem mindenkinek van egy története, amit én nagyon szívesen meghallgatnék. A livestream arról szól, hogy ti ismertek meg engem, (amit nem akartok; uncsi vagyok és érdektelen), de amit én kitaláltam szerintem ennél sokkal jobb. 

Nem tudom, hogy hányan ismeritek az omegle(katt) oldalt, de ez egy angol változata az ismeretlenek.akármi oldalnak. Annyiban különböznek, hogy itt meg tudod adni az érdeklődési körödet, és hogy simán chatelni akarsz, vagy videózni is. Szóval arra gondoltam, hogy sokan vannak a világban, akik szeretnének beszélni a problémáikról, de nincs kivel, vagy éppen nem mernek kivel beszélgetni, így ezen az oldalon én ismeretlen segítségét nyújtanék, mondjuk pénteken este nyolctól, beírjátok az érdeklődési körhöz, hogy Lana Doyl, így egybe, és chatben bárkivel bármiről elbeszélgetnék, anonymus az egész, szóval csak próbálnék segíteni kiadni magatokból ami bánt, legyen az a szüleitek válása, hogy fogszabályzót kaptok, depresszió, vagy csak szeretnétek egy kicsit beszélgetni semmiségekről, én pénteken, nyolc órakor ott leszek, és bárkivel elbeszélgetek, akit a gép kihoz...

De ez természetesen csak egy ötlet, ha nektek nem tetszik, akkor nem kell ezzel élni...

mondjátok el a véleményeteket erről:) 

L x

Tátott szájjal figyeltem az előttem elhaladó fiút, aki a sötétített üveg miatt nem láthatta, hogy őt nézem. Egy egyszerű fekete farmer volt rajta, egy szürke Adidas felsővel, és barna kusza hajába egy fekete pilóta napszemüveget csúsztatott, miközben a zenelejátszójába mélyedve keresgélt a számok között.

Egyszerűen gyönyörű volt, és egy tökéletes világban megállítottam volna az autót, hogy egy sármos mosollyal levegyem a lábáról, de ebben a világban a lámpa zöldre vágott, és villámgyorsan magunk mögött hagytuk az álompasit. 

Sokkolva meredtem magam elé, az a részem, amit mióta az eszemet tudom próbál felszínre jönni, de én elhessegettem, és mélyen elrejtettem magamban, újra átvette fölöttem az irányítást, és már többé nem tudtam felrakni egy magas polcra, és tettetni, hogy nincs ott. 

Csak bámultam magam elé, és próbáltam felidézni egy lány arcát, akit megfogott, egy mellet, bármit, de csak vonzó férfiak jutottak eszembe, és a különböző vonásaik, amik őket férfiakká tették, és amik az én pulzusomat az egekbe vitték. 

Mert így volt, nem tagadhatom, a fiúk, legalábbis azok, akikhez vonzódtam is, nem csak a pulzusomat emelték meg, megjelentek a pillangók, a fejem kusza lett, és természetesen a farkam is éledezni kezdett, pont mint ahogy egy lánynál kellett volna. 

De engem a lányok nem érdekeltek, jól szórakoztam velük, legalábbis a gimiben, de nem mozgatott meg bennem semmit, és ezt mindig is tudtam, egyszerűen csak elzártam ezt magamban. 

Igen, meleg vagyok. 

Ültem a kocsiban, az arcomat a kezeimbe temettem, és most először egy mélyről jövő sóhaj szakadt ki belőlem. Begörnyedtem a megkönnyebbüléstől, ahogy a teher lehullott rólam, vagyis egy része, és éreztem, ahogy egy kósza könnycsepp végigszalad az arcomon, követve az arccsontom vonalát, majd az ölembe hullott. 

Csak ültem, és végre realizáltam magamban; nem tagadhatom meg ezt a részem...mert ez nem csak egy rész. Ez vagyok én. 

Az ominózus pillanat óta, amikor életemben először, még ha magamban is, de kimondtam, hogy meleg vagyok, eltelt hat hónap. Hat életem leghosszabb, és legszörnyűbb hónapjai, amikor nemcsak a kétségbe esés, megfelelési kényszer, és önértékelési zavarok tették nehezebbé az amúgy is nehéz napjaimat, hanem a depresszióval is meg kellett küzdenem. 

Nehéz volt, egyrészt ott volt a munkám, ami attól függetlenül, hogy szórakoztatónak és irigylésre méltónak hangzik, nagyon megterhelő és fárasztó. Egy-egy koncert után csak annyira futotta az energiámból, hogy az ágyamba dőljek, hogy aztán álmatlanul forgolódjak egész éjjel, és fáradtabban keljek fel, mint ahogy lefeküdtem. 

Azóta voltam otthon, Cheshire-ben többször is, próbáltam sok időt tölteni a családommal, de csak még nehezebb lett a helyzet. Minden alkalommal, amikor elmentem az előszobába kirakott kereszt mellett, eszembe jutottak a vasárnapok, mikor is reggelről templomba mentünk, és leróttuk tiszteletünket, és hitünket Isten előtt. Eszembe jutott anya, és meginoghatatlan hite valami nálunk sokkal nagyobban, és elszomorított a tény, hogy valószínűleg sosem fogja elfogadni, hogy a fiúkhoz vonzódom, és keresztény önmagam lévén, féltem attól, hogy Isten utál ezért. 

Mindig alkalommal, amikor a nyakláncomon lévő hűvös fémkereszt a bőrömhöz ért, úgy éreztem éget. 

De...rájöttem, hogy Isten úgy teremtett minket, ahogy vagyunk, és úgy szeret minket, amilyenek vagyunk, az összes hibánkkal, és szeszélyünkkel együtt. Olyan nincs, hogy a saját maga teremtményét pokolra küldené, csak mert...nem olyan, mint a többség. 

A hitem Istenben megingott, és az a sok remény, amit egy ismeretlen nagyobb hatalom felé küldtem egész életem során átalakult valami mássá; nem Istenben hittem többé, hanem magamban. 

Másrészt reszkettem a barátaim reakcióitól, hogy többé nem lesznek képesek ugyanúgy viselkedni velem, hogy egyetlen ölelést is félreérthetnek, vagy megijedhetnek az érintésemtől, többet képzelve a helyzetbe. 

Pedig nem akartam, hogy úgy kezeljenek, mintha beteg lennék, nem leprás vagyok, hanem meleg. 

És természetesen ott voltak a rajongók is, amik az életem egyik legfontosabb részei, akik támogattak az álmaimban, és öt hosszú éven keresztül végig mellettünk álltak, és hűségesek voltak. Rettegtem, attól, hogy bárkinek is csalódást okozzak. 

Hat hónapig tartott magamban feldolgozni azt, amit már régóta tudtam, de visszafojtottam, s végül képes voltam arra, hogy ezt kiadjam magamból, és végre önmagam lehessek. 

Hosszú idő után először...készen álltam. 

Először a fiúknak akartam elmondani a dolgot, akik az évek alatt szinte a testvéreimmé nőtték ki magukat, így amikor egy csütörtök délután végeztünk a dalok felvételével a fiúk elé álltam, és megkértem, hogy ne siessenek annyira, szeretnék nekik mondani valamit. 

Megvártam, amíg mindenki kimegy a szobából, és csak öten maradtunk, akkor törökülésben elhelyezkedtem a piros puha fotelben, és az ujjaimmal kezdtem játszani, törtem a fejem, hogy hol kezdjem. 

Szerencsére nekem vannak a világ legmegértőbb barátaim, és türelmesen várták, hogy elkezdjem. Ahogy körbe néztem rajtuk csak a biztatást, megértést és szeretet láttam, ami elég erőt adott ahhoz, hogy végre gyenge hangon, de felszólaljak. 

- Én...szeretnék elmondani nektek valami fontos dolgot...valamit, amit már nagyon régóta tudok, de nem álltam készen szembenézni vele...egészen mostanáig. - a fiúk szeme kíváncsian felcsillant, én pedig próbáltam lejjebb vinni az adrenalin szintemet, és visszafogni a szemhéjamat szörnyen szúró könnyeket, miközben végre hangosan is kimertem mondani. - Meleg vagyok. 

A súly végre leszakadt rólam, és úgy éreztem, hogy...szabad vagyok. 

Lehajtottam a fejem, és szabad utat adtam a könnycsatornáimnak, miközben reszkető, rekedt hangon újra beszélni kezdtem. 

- Már nagyon régóta tudom ezt magamról, azt hiszem. Sosem éreztem semmi különlegeset, amikor lánnyal voltam, és egy bizonyos részem mindig is tudta, hogy soha nem is leszek képes mindenemet odaadni egy lányért. Én csak...féltem, hogy csalódást okozok, és hogy még tökéletlenebbé válok, és undorodva fogtok rám nézni. - egy mély sóhaj kíséretében rávettem magam, hogy végre felnézzek, bár az íriszeimet elhomályosító cseppek jelentősen megakadályozták a látásomat. - Én...meleg vagyok, és többé már nem tudom magamban tartani, mert ez én vagyok, és nem csak egy dolog, amit az ágy alá dughatok, és úgy tehetek, mintha nem lenne ott. Csak sz...szeretném felfedezni, hogy ki vagyok, és ki lehetek. - vontam meg a vállam, kínomba elmosolyodva, várva, hogy mit mondanak a fiúk. 

- Szóval nem akarsz öngyilkos lenni, vagy ilyesmi ugye? - szólalt meg először Niall, mire furcsállva néztem rá. 

- Mégis miért lennék? - húztam össze a szemöldököm. 

- Az utóbbi hónapokban olyan volt, mintha egy másik bolygón jártál volna, haver. Sokkal kevesebbet mosolyogtál, alig jártál ki, csak oda, ahova kötelező volt, és elmerültél a saját világodban. A fiúkkal már nagyon aggódtunk, azt hittük, hogy...Örülünk, hogy csak ennyi volt- szólalt fel Louis is, a többiek pedig bőszen bólogattak. 

- De én...meleg vagyok, nem hallottátok? - kérdeztem hitetlenkedve, és végig néztem a mosolygó arcokon. 

- Harry...- Zayn felállt, és leguggolt előttem, kezét az enyémek köré fonta. - Szeretünk téged, melegként, vagy heteróként egyaránt, ez nem változtat semmin. - mosolyodott el halványan, arcomat a megkönnyebbülés, hitetlenkedés, és boldogság könnyei lepték el. 

- Én nem szeretném, hogy nem normális módon viselkednétek velem. - suttogtam, hiszen akkora más az összes fiú körém gyűlt, ketten a fotel karfáján ültek, Niall pedig Z mellé guggolt. 

- Normális vagy, Harry. - szorította meg jobbról a vállam Liam, mire hálásan rámosolyogtam. 

- Tudod, hogy támogatunk, akkor is, ha titokban vámpír vagy. - gyűrte meg az arcomat Louis jobbról. 

- Az tök király lenne. Kérlek Harry, mondd, hogy vámpír vagy. - könnyekkel küszködve nevettem fel, mire Niall megbökött. 

- Ne sírj Hazz, kérleek. Tudod, hogy nem bírom az érzelmi megnyilvánulásokat. - újra felnevettem, ahogy észrevettem a pirosló szemeit, és ahogy körbe néztem mindenkinek csillogtak a szemei. 

- Csoportos ölelééés. -kiáltotta el magát Louis, mire örömmel adtam át magam négy kamasz srác nem éppen könnyű tömegének, hagyva, hogy úgy nyomjanak össze szegény kis fotelen, ahogy csak szeretnének...és meglepődve tapasztaltam, hogy egy undorodó, vagy kínos mozdulatuk sem volt, ugyanúgy kezeltek, ahogy azelőtt, mielőtt tudták volna, így boldogan simultam bele egy mellkasba, ami a legközelebb volt, és élveztem, ahogy szeretetben, szabadon szárnyalhatok. 

Végül minden hozzám közel állómnak előbújtam, és kisebb-nagyobb sikerrel mindenki elfogadott, anyával egyórás beszélgetést folytattunk le telefont, egymást túlszárnyalva sírtunk, és mondogattuk, hogy mennyire szeretjük egymást, míg végül elköszöntünk egymástól, anya utolsó szavai pedig akkor is a fülemben csengtek, amikor a londoni lakásom ajtaján beléptem és egy laptopot kerestem.

" Nagyon büszke vagyok rád, Hazz, és sajnálom, hogy egy pillanatig is megingott a bizalmad abban, hogy el tudnálak-e fogadni. Mindig arra tanítottalak, hogy légy önmagad, szóval ne most hagyd abba ezt a jó szokásodat, kicsim!"

Így a sok támogatások és szeretet bátorított, hogy véglegesen, és visszafordíthatatlanul szabad legyek az elvárásoktól, én pedig eldöntöttem, hogy mostantól nem vagyok hajlandó bujkálni tovább, meg szeretném találni az önmagamat kirakó darabkák többi részét, és most ezzel az egy darabbal is közelebb vagyok, hogy teljes legyen a kép.

Bekapcsoltam a laptopomat, és beállítottam a kamerát, éreztem, ahogy a sós cseppek szüntelenül követik egymást az arcomon, de nem érdekelt, s mielőtt meggondolhattam volna magam benyomtam a piros gombot. 

Habár a felvétel elindult egy pillanatig lehunyt szemmel próbáltam összeszedni magam, a könnyeimet ha akartam volna sem tudtam volna leállítani, így hagytam, hogy had fessék vörösre a szemeim, és tegyék pufivá az arcom, azonban mielőtt felnéztem volna egy mosoly terült szét az arcomon.

- Sziasztok, én Harold Edward Styles vagyok, és...meleg.

Problems to be solved~Ziam

Sziasztok:) Megint egy kicsit késői órában sikerült befejezni a történetet, de nehéz haladni, ha közben egy olyan idióta emberrel vagy, mint Loraa. Ez most nem egy Larry, hanem egy Ziam, - Loraa szavaival élve - ezt dobta a gép, szó szerint, mert a nagy tanácstalanságunkban rákerestem egy oldalra, ami segít dönteni (link), és így eldöntette helyettünk a történetet és a szereplőket. Külön szeretném megköszönni Loraa mai teljesítményét, túlságosan megerőltetted magad ennél a one shot-nál édesem. 

Legyetek rosszak!

L x

Mindenkinek van van egy gyenge pontja. A nagymamám a főztjére volt érzékeny, olyan gonddal és szeretettel készített el mindent, hogy arra nem mondhattunk egy rossz szót sem, nem mintha akartunk volna. A húgom a rajzaira allergiás, nagyon szeretett volna művész lenni, de senki nem kezdi profin, neki is kellett idő, amíg olyanná jóvá nem vált, hogy ha akartunk sem lehetett volna kifogásolni a műveit.

Louisnak a hangja volt a gyenge pontja; a sok értelmetlen utálkozás meghozta a gyümölcsét, és majdnem elhallgattatott egy aranytorkút. Harry-nek a haja volt az a bizonyos része, szerette megnöveszteni, és hagyni, hogy a haja csak úgy saját kénye kedve szerint lobogjon. Niall a fogaira volt érzékeny, így amikor a fogszabályzója meghozta a gyümölcsét, és szép fogakat varázsolt neki, képtelen volt nem mosolyogni. Liam vállát az elvárások súlya húzta, képtelen volt egy kicsit is lazítani, a múlt árnya mindig ott lihegett a nyakába, megkeserítve a szép dolgokat. 

Az én gyenge pontom a testem volt. 

Sosem voltam az a fajta, aki csak úgy lekapja magáról nyáron a pólóját, és félmeztelenül flangál, ezért nem szerettem strandra sem járni, és ezért bújtam el a túlméretezett pólóim mögé. Pedig mindenki azt mondja, hogy semmire nem kéne "allergiásnak" lennem. 

Mégis, amikor eljött a fotózás napja, ahol szigorúan nem lehet több rajtunk egy nadrágnál...nagyon paráztam. Még magamon éreztem Liam bátorító pusziját az arcomon, és lágy ajkait az enyémeken, amik próbálták elfelejtetni velem a rám váró nehézségeket, miközben a pólómat magamon szorítva vártam a kivégzésemre. 

Negyediknek kerültem sorra, először Harry volt, aki játszi könnyedséggel dobta le magáról a ruháit, hogy a legnagyobb természetességgel rohangáljon, mint egy idióta, majd amint már komolyan fényképezni kezdtek, átváltozzon egy szexistenné. Ezután Niall jött, akinek habár nem volt tökéletesen kigyúrt teste, hiszen nagyobb előnyben részesíti a sokáig alvást a reggeli futások, és az otthoni zabálást a konditerem helyett. Ennek ellenére szégyentelenül ment a vászon elé, hogy előredőlve egy-két képet ellőjenek róla. Mindig tette, amit kértek tőle, mosolygott, komolyan nézett, csábítóan pislogott, és nem érezte magát csúnyának vagy hasonló. Ezt irigyeltem benne. Persze, tudtam, hogy nem nézek ki rosszul, csak valamiért akkor sem voltam kibékülve a testemmel. 

Liam következett. Irigykedve néztem az izmait, amik jólesően izegtek-mozogtak, mikor levette a pólóját, és tette, amit tennie kellett. Igen, a pasim egy görög félisten. Kibaszott jó teste van, az összes kockája a helyén van, és egyáltalán nem hiányoznak onnan a tetkók, mert így is tökéletes. 

- Izgulsz, tesó? - szorította meg a vállam Louis, mire csak megrántottam a vállam, mert mi az, hogy egy fotózástól beszarok? Az annyira nem vall rám. 

- Z, valószínűleg nem hiszel nekem, de rohadt jó tested van. Olvastam, hogy a fanok már nem mondják, hogy "tökéletes", csak azt, hogy "Zayn Malik". Komolyan haver, ne nézz így! - Milyen hülyeségeket beszél!? - Nem, screenshot-oltam, mert tudtam, hogy nem hiszel nekem! - mutatta büszkén a telefonján lévő képet, és tényleg. Twitteren valóban ezt ecsetelték. 

Csak frusztráltan sóhajtottam, mert szóltak, hogy én jövök. Jól van Zayn, meg tudod csinálni. Pár kép rólad félmeztelenül és szabad vagy. Gyerünk. 

Elkaptam Liam büszke és biztató pillantását, és abból táplálkozva álltam meg a kijelölt helyes. Halk zene szólt a háttérben, hogy ne legyen unalmas a munka, emberek kiabáltak egymásnak, Külön férfiak és nők ügyeltek a fényekre, valaki egy adag púdert nyomott az arcomra, és a kínzás el is kezdődött:

- Mosolyogj Zayn, ahogy a szerelmedre néznél! - hallottam az első kiáltást, mire magamban felelevenítettem Liam arcát, amitől a szerelmes mosoly ki is ült az arcomra. 

- Dőlj előrébb!

- Villants egy ragadoz mosolyt! - elképzeltem, hogy mit mondanék Liamnek, ha arra kerülne sor, és remélhetőleg sikerült, amit kértek. 

- Most tedd hátra mind a két kezed és dőlj be. - Kész. 

- Jól van, te pornósztár, jöhet Louis! - engedett el a fényképész, mire fejcsóválva lementem a székekhez a többiekhez. 

- Nem is fájt, ugye? - jött oda hozzám egyből Liam, mire egyből levakarhatatlan vigyor ült ki az arcomra. 

- És ha azt mondom igen, akkor megpuszilod? - Liam felhúzta a fél szemöldökét, mire egy vállmegvonással jeleztem, hogy nem tudom miért vagyok ilyen csíntalan, egyszerűen a félelmemmel való birkózás mellett volt időm Liam-ben gyönyörködni, ami egyet jelentett egy orbitális merevedéssel. 

Végül Liam is megtalálta a hangját, így gyorsan rendezte a vonásait, és lejjebb hajolt a fülemhez. 

- Bárhol - lihegte, és beharapta a fülcimpámat, amitől egy halk nyögés szaladt ki a számon. - Bármikor - egy újabb harapással tartott egy kis szünetet - Bármidet. 

- Fiúk, fiúk, fiúk...értékelem, hogy olyanok vagytok, mint egy kis cuki gerlepár, de az isten szerelmére, ne itt játszatok seggbe kukit, tudjátok; normális huszonévesek vagytok. - ragadta meg a tarkómat Louis, és egy könnyed ölelésbe vont, hogy elvonja a figyelmet az előbbi kis jelenetünkről, és átvigye egy könnyed beszélgetésbe, ahol egyáltalán nem lett volna illendő olyan dolgokra gondolni, minthogy milyen gyorsan tud leszopni engem Liam a szertárban, vagy a mosdóban, ami közelebb van. 

Lassan a csodálkozó, és furcsálló tekintetek is megszűntek körülöttünk, akik nem belsősök értelemszerűen nem tudtak a mi kis románcunkról, és nem akartunk feltűnést kelteni azzal, hogy megerőszakoljuk egymást a fotózás közepén. 

Természetesen Louis ezután sem engedett el, maga után rángatott minden rohadt emberhez, akivel csak beszélni lehetett, én pedig jó kis fiúk módjára kedvesen mosolyogtam és bólogattam, a képzeletemben pedig Liam már rajtam lovagolt. Nagyon is jól tenné! 

- Louis, ha most nem engedsz el, akkor minden egyes embernek elmondom, részletesen, hogy hogyan szopnám le Liamet - suttogtam, miközben még mindig vigyorogva beszélgettünk egy taggal, akinek a nevét nem tudtam, és abban a pillanatban nem is akartam mással megismerkedni, csak Liam farkával, de azzal tüzetesen. 

Louis egy pillanatra megmerevedett, felmérte a helyzet komolyságát, majd egy lemondó sóhaj kíséretemből utamra engedett. 

Annyira nem bírtam magammal, hogy majdhogynem a nyakába ugrottam. 

- Most, édes? - kérdezte, miután mondhatni finoman - erőteljes csípőmozgásokkal a fenekénél - adtam tudtára, hogy milyen problémákkal küzdök. 

- Most - leheltem, és hátulról ráhajoltam a nyakára, és azzal az erővel szívni kezdtem. 

Liam megmerevedett - a szó minden értelmében - hátra fordult, így közelről láthattam, ahogy pupillája kitágul, és a a borostyán íriszeiből csak egy halvány körvonal marad, ahogy a szenvedély átveszi felette az uralmat. Ez az én farkamon is erőteljesen rántott egyet, na nem mintha nem lettem volna már azelőtt is kemény. 

Páran utánunk szóltak, és páran próbáltak minket megállítani, de természetesen senki nem állíthatott meg minket, főleg nem Liam-et, aki az egész testén átvette a hatalmat a vágy, és szinte vibráltak a bőre alatti izmok enyhülésért. 

- Mosdó? - kérdezte sebtében, de igazából meg sem várta a válaszom, behúzott a mellékhelyiségbe, ahol gyorsan kicsapva a fülkéket ellenőrizte a terepet, és mikor nem talált senkit ránk zárta az ajtót. 

A kezdeti sietség elmúlni látszott, lassan közelített meg, mint egy vadász, aki becserkészi áldozatát, de én nem akartam futni, inkább elébe menni. 

Végül egy villámgyors mozdulattal a mosdókagylók mellé ültetett, majd lábaim közé férkőzve bújt olyan közel hozzám, amennyire csak lehet, homlokát az enyémnek támasztotta, és egymás szájába lélegeztünk. Imádtam ilyen közelről nézni, láthattam a barna minden árnyalatát a szemében, és a tökéletes arca minden vonását, meg persze a rózsaszín ajkait, amiket szinte véresre harapdált. 

- Zayn...- suttogta, mintha valami titkot készülne átadni, ajkaink egy-egy pillanatra összeértek, fokozva a hangulatot - Nem foglak annyira lealacsonyítani, hogy egy mosdóban duglak meg. Annál sokkal többre tartalak. - mondta, bennem pedig megállt bennem az ütő. 

Amióta együtt vagyunk én vagyok felül, és nem is képzeltem el másik felállást, persze tudtam, hogy Liam másra is vágyik, de már az elején közöltem vele, hogy én arra nem vagyok vevő, és bár néha napján megkívántam, hogy Liam magáévá tegyen, sajátítson ki, és igázzon le...nem tudtam megadni azt a bizalmat, képtelen voltam alárendelni magam. Még akkor is, ha Liamről van szó. 

- És hagy áruljak el egy titkot; gyönyörű vagy. Nem, ez annyira elcsépelt, engedd meg, hogy kifejtsem; Zayn, teljesen komolyan mondom, hogy nincs miért szégyenkezned. Csak nézz körbe magad körül! Egyikünk se tökéletes. Nézd Niall pocakját, Louis combját, Harrynek a haját. Nekem pedig a hátam alján lévő bőrhibát. Megvan a magunk hibánk a testünkön, de vele élünk. Harry például kihozza belőle a legjobbat! Nem is néz ki rosszul hosszú hajjal, igaz? Ezzel élünk. De Zayn, minden elfogultság nélkül mondom, hogy neked viszont nincs hibád. Tényleg. - egy hosszabb csókváltás után überelte az überelhetetlent. - Még akkor is ha van, nincs. Mert szeretlek, az összes hibáddal együtt, szeretem, ahogy reggelente, amikor keltelek, leszeded a fejem, de aztán fél perc múlva úgy dorombolsz mint egy macska, szeretem, amikor harapófogóval sem lehet kiszedni belőled a dolgokat, mert annyira magadba zárkózol, akkor is szeretlek, amikor a semmiért ordibálsz velem, vagy amikor elvonulsz a világ elől, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy engem is kizársz, és tudd meg, hogy akkor is szeretlek, ha az ezredik figyelmeztetés ellenére is a tubusból középen nyomod ki a fogkrémet. És tudod miért? - kíváncsian néztem rá, mire halványan elmosolyodott. - Mert szeretlek, és elfogadlak úgy, ahogy vagy. Ha pedig valakit szeretsz, aki a hibái többé nem tűnnek hibáknak. Nekem pedig így vagy tökéletes. 

Percekig csendben maradtam, csak gondolkoztam a hallottakon. Sokszor érzem magam rosszul, amiért ennyire képtelen vagyok kinyílni. Vannak olyan dolgok, amikről tudom, hogy sosem fogok Liam-nek beszélni, sem senki másnak, mert az enyémek, és senki más nem értheti meg. Ilyen vagyok, és nem is lehetnék hálásabb, amiért egy olyan pasim van, aki mindezt tolerálja, és támogatja, mert tudja, hogy ez kell nekem. 

Mosolyogva hozzádörgöltem az orrom, és csak néztem, és néztem a tökéletes arcot, aki nem várta, hogy bármit is reagáljak az elhangzott monológra, mert sokkal többet számított az, hogy egymást öleltük fáradhatatlanul. Valahogy többé már nem akartam megváltozni. Hiszen nem is tudtam volna, nem is akartam, és legfőképpen...nem is kellett.