There is nothing to hide

Sziasztok:) Ma nem egy szokványos dologgal jelentkezem.

Mostanában nagyon sok olyan videó nézésével töltöm az időmet, ahol youtuberek "előbújnak", és az a sok érzelem, és megkönnyebbülés, és....minden, ami ezzel járt elvarázsolt, így megírtam ezt, ami semmilyen szerelmet nem foglal magába, pusztán azt a hihetetlen érzést, amit láttam minden egyes arcán, ahogy potyognak a könnyeik a nehéz idők miatt, mégis mosolyognak a jövő ígéretén. 

ÉS Szeretném megragadni az alkalmat arra is, hogy sokat gondolkodtam azon, hogy mennyire szeretnélek titeket megismerni, aminek az egyik ismert módja az, hogy livestream-et tartanék, én azonban ezzel a lehetőséggel nem szeretnék élni, így sokat gondolkoztam azon, hogy mit tehetnénk...Ránéztem a feliratkozókra...61 ember olvas (elvileg) engem, és szerintem mindenkinek van egy története, amit én nagyon szívesen meghallgatnék. A livestream arról szól, hogy ti ismertek meg engem, (amit nem akartok; uncsi vagyok és érdektelen), de amit én kitaláltam szerintem ennél sokkal jobb. 

Nem tudom, hogy hányan ismeritek az omegle(katt) oldalt, de ez egy angol változata az ismeretlenek.akármi oldalnak. Annyiban különböznek, hogy itt meg tudod adni az érdeklődési körödet, és hogy simán chatelni akarsz, vagy videózni is. Szóval arra gondoltam, hogy sokan vannak a világban, akik szeretnének beszélni a problémáikról, de nincs kivel, vagy éppen nem mernek kivel beszélgetni, így ezen az oldalon én ismeretlen segítségét nyújtanék, mondjuk pénteken este nyolctól, beírjátok az érdeklődési körhöz, hogy Lana Doyl, így egybe, és chatben bárkivel bármiről elbeszélgetnék, anonymus az egész, szóval csak próbálnék segíteni kiadni magatokból ami bánt, legyen az a szüleitek válása, hogy fogszabályzót kaptok, depresszió, vagy csak szeretnétek egy kicsit beszélgetni semmiségekről, én pénteken, nyolc órakor ott leszek, és bárkivel elbeszélgetek, akit a gép kihoz...

De ez természetesen csak egy ötlet, ha nektek nem tetszik, akkor nem kell ezzel élni...

mondjátok el a véleményeteket erről:) 

L x

Tátott szájjal figyeltem az előttem elhaladó fiút, aki a sötétített üveg miatt nem láthatta, hogy őt nézem. Egy egyszerű fekete farmer volt rajta, egy szürke Adidas felsővel, és barna kusza hajába egy fekete pilóta napszemüveget csúsztatott, miközben a zenelejátszójába mélyedve keresgélt a számok között.

Egyszerűen gyönyörű volt, és egy tökéletes világban megállítottam volna az autót, hogy egy sármos mosollyal levegyem a lábáról, de ebben a világban a lámpa zöldre vágott, és villámgyorsan magunk mögött hagytuk az álompasit. 

Sokkolva meredtem magam elé, az a részem, amit mióta az eszemet tudom próbál felszínre jönni, de én elhessegettem, és mélyen elrejtettem magamban, újra átvette fölöttem az irányítást, és már többé nem tudtam felrakni egy magas polcra, és tettetni, hogy nincs ott. 

Csak bámultam magam elé, és próbáltam felidézni egy lány arcát, akit megfogott, egy mellet, bármit, de csak vonzó férfiak jutottak eszembe, és a különböző vonásaik, amik őket férfiakká tették, és amik az én pulzusomat az egekbe vitték. 

Mert így volt, nem tagadhatom, a fiúk, legalábbis azok, akikhez vonzódtam is, nem csak a pulzusomat emelték meg, megjelentek a pillangók, a fejem kusza lett, és természetesen a farkam is éledezni kezdett, pont mint ahogy egy lánynál kellett volna. 

De engem a lányok nem érdekeltek, jól szórakoztam velük, legalábbis a gimiben, de nem mozgatott meg bennem semmit, és ezt mindig is tudtam, egyszerűen csak elzártam ezt magamban. 

Igen, meleg vagyok. 

Ültem a kocsiban, az arcomat a kezeimbe temettem, és most először egy mélyről jövő sóhaj szakadt ki belőlem. Begörnyedtem a megkönnyebbüléstől, ahogy a teher lehullott rólam, vagyis egy része, és éreztem, ahogy egy kósza könnycsepp végigszalad az arcomon, követve az arccsontom vonalát, majd az ölembe hullott. 

Csak ültem, és végre realizáltam magamban; nem tagadhatom meg ezt a részem...mert ez nem csak egy rész. Ez vagyok én. 

Az ominózus pillanat óta, amikor életemben először, még ha magamban is, de kimondtam, hogy meleg vagyok, eltelt hat hónap. Hat életem leghosszabb, és legszörnyűbb hónapjai, amikor nemcsak a kétségbe esés, megfelelési kényszer, és önértékelési zavarok tették nehezebbé az amúgy is nehéz napjaimat, hanem a depresszióval is meg kellett küzdenem. 

Nehéz volt, egyrészt ott volt a munkám, ami attól függetlenül, hogy szórakoztatónak és irigylésre méltónak hangzik, nagyon megterhelő és fárasztó. Egy-egy koncert után csak annyira futotta az energiámból, hogy az ágyamba dőljek, hogy aztán álmatlanul forgolódjak egész éjjel, és fáradtabban keljek fel, mint ahogy lefeküdtem. 

Azóta voltam otthon, Cheshire-ben többször is, próbáltam sok időt tölteni a családommal, de csak még nehezebb lett a helyzet. Minden alkalommal, amikor elmentem az előszobába kirakott kereszt mellett, eszembe jutottak a vasárnapok, mikor is reggelről templomba mentünk, és leróttuk tiszteletünket, és hitünket Isten előtt. Eszembe jutott anya, és meginoghatatlan hite valami nálunk sokkal nagyobban, és elszomorított a tény, hogy valószínűleg sosem fogja elfogadni, hogy a fiúkhoz vonzódom, és keresztény önmagam lévén, féltem attól, hogy Isten utál ezért. 

Mindig alkalommal, amikor a nyakláncomon lévő hűvös fémkereszt a bőrömhöz ért, úgy éreztem éget. 

De...rájöttem, hogy Isten úgy teremtett minket, ahogy vagyunk, és úgy szeret minket, amilyenek vagyunk, az összes hibánkkal, és szeszélyünkkel együtt. Olyan nincs, hogy a saját maga teremtményét pokolra küldené, csak mert...nem olyan, mint a többség. 

A hitem Istenben megingott, és az a sok remény, amit egy ismeretlen nagyobb hatalom felé küldtem egész életem során átalakult valami mássá; nem Istenben hittem többé, hanem magamban. 

Másrészt reszkettem a barátaim reakcióitól, hogy többé nem lesznek képesek ugyanúgy viselkedni velem, hogy egyetlen ölelést is félreérthetnek, vagy megijedhetnek az érintésemtől, többet képzelve a helyzetbe. 

Pedig nem akartam, hogy úgy kezeljenek, mintha beteg lennék, nem leprás vagyok, hanem meleg. 

És természetesen ott voltak a rajongók is, amik az életem egyik legfontosabb részei, akik támogattak az álmaimban, és öt hosszú éven keresztül végig mellettünk álltak, és hűségesek voltak. Rettegtem, attól, hogy bárkinek is csalódást okozzak. 

Hat hónapig tartott magamban feldolgozni azt, amit már régóta tudtam, de visszafojtottam, s végül képes voltam arra, hogy ezt kiadjam magamból, és végre önmagam lehessek. 

Hosszú idő után először...készen álltam. 

Először a fiúknak akartam elmondani a dolgot, akik az évek alatt szinte a testvéreimmé nőtték ki magukat, így amikor egy csütörtök délután végeztünk a dalok felvételével a fiúk elé álltam, és megkértem, hogy ne siessenek annyira, szeretnék nekik mondani valamit. 

Megvártam, amíg mindenki kimegy a szobából, és csak öten maradtunk, akkor törökülésben elhelyezkedtem a piros puha fotelben, és az ujjaimmal kezdtem játszani, törtem a fejem, hogy hol kezdjem. 

Szerencsére nekem vannak a világ legmegértőbb barátaim, és türelmesen várták, hogy elkezdjem. Ahogy körbe néztem rajtuk csak a biztatást, megértést és szeretet láttam, ami elég erőt adott ahhoz, hogy végre gyenge hangon, de felszólaljak. 

- Én...szeretnék elmondani nektek valami fontos dolgot...valamit, amit már nagyon régóta tudok, de nem álltam készen szembenézni vele...egészen mostanáig. - a fiúk szeme kíváncsian felcsillant, én pedig próbáltam lejjebb vinni az adrenalin szintemet, és visszafogni a szemhéjamat szörnyen szúró könnyeket, miközben végre hangosan is kimertem mondani. - Meleg vagyok. 

A súly végre leszakadt rólam, és úgy éreztem, hogy...szabad vagyok. 

Lehajtottam a fejem, és szabad utat adtam a könnycsatornáimnak, miközben reszkető, rekedt hangon újra beszélni kezdtem. 

- Már nagyon régóta tudom ezt magamról, azt hiszem. Sosem éreztem semmi különlegeset, amikor lánnyal voltam, és egy bizonyos részem mindig is tudta, hogy soha nem is leszek képes mindenemet odaadni egy lányért. Én csak...féltem, hogy csalódást okozok, és hogy még tökéletlenebbé válok, és undorodva fogtok rám nézni. - egy mély sóhaj kíséretében rávettem magam, hogy végre felnézzek, bár az íriszeimet elhomályosító cseppek jelentősen megakadályozták a látásomat. - Én...meleg vagyok, és többé már nem tudom magamban tartani, mert ez én vagyok, és nem csak egy dolog, amit az ágy alá dughatok, és úgy tehetek, mintha nem lenne ott. Csak sz...szeretném felfedezni, hogy ki vagyok, és ki lehetek. - vontam meg a vállam, kínomba elmosolyodva, várva, hogy mit mondanak a fiúk. 

- Szóval nem akarsz öngyilkos lenni, vagy ilyesmi ugye? - szólalt meg először Niall, mire furcsállva néztem rá. 

- Mégis miért lennék? - húztam össze a szemöldököm. 

- Az utóbbi hónapokban olyan volt, mintha egy másik bolygón jártál volna, haver. Sokkal kevesebbet mosolyogtál, alig jártál ki, csak oda, ahova kötelező volt, és elmerültél a saját világodban. A fiúkkal már nagyon aggódtunk, azt hittük, hogy...Örülünk, hogy csak ennyi volt- szólalt fel Louis is, a többiek pedig bőszen bólogattak. 

- De én...meleg vagyok, nem hallottátok? - kérdeztem hitetlenkedve, és végig néztem a mosolygó arcokon. 

- Harry...- Zayn felállt, és leguggolt előttem, kezét az enyémek köré fonta. - Szeretünk téged, melegként, vagy heteróként egyaránt, ez nem változtat semmin. - mosolyodott el halványan, arcomat a megkönnyebbülés, hitetlenkedés, és boldogság könnyei lepték el. 

- Én nem szeretném, hogy nem normális módon viselkednétek velem. - suttogtam, hiszen akkora más az összes fiú körém gyűlt, ketten a fotel karfáján ültek, Niall pedig Z mellé guggolt. 

- Normális vagy, Harry. - szorította meg jobbról a vállam Liam, mire hálásan rámosolyogtam. 

- Tudod, hogy támogatunk, akkor is, ha titokban vámpír vagy. - gyűrte meg az arcomat Louis jobbról. 

- Az tök király lenne. Kérlek Harry, mondd, hogy vámpír vagy. - könnyekkel küszködve nevettem fel, mire Niall megbökött. 

- Ne sírj Hazz, kérleek. Tudod, hogy nem bírom az érzelmi megnyilvánulásokat. - újra felnevettem, ahogy észrevettem a pirosló szemeit, és ahogy körbe néztem mindenkinek csillogtak a szemei. 

- Csoportos ölelééés. -kiáltotta el magát Louis, mire örömmel adtam át magam négy kamasz srác nem éppen könnyű tömegének, hagyva, hogy úgy nyomjanak össze szegény kis fotelen, ahogy csak szeretnének...és meglepődve tapasztaltam, hogy egy undorodó, vagy kínos mozdulatuk sem volt, ugyanúgy kezeltek, ahogy azelőtt, mielőtt tudták volna, így boldogan simultam bele egy mellkasba, ami a legközelebb volt, és élveztem, ahogy szeretetben, szabadon szárnyalhatok. 

Végül minden hozzám közel állómnak előbújtam, és kisebb-nagyobb sikerrel mindenki elfogadott, anyával egyórás beszélgetést folytattunk le telefont, egymást túlszárnyalva sírtunk, és mondogattuk, hogy mennyire szeretjük egymást, míg végül elköszöntünk egymástól, anya utolsó szavai pedig akkor is a fülemben csengtek, amikor a londoni lakásom ajtaján beléptem és egy laptopot kerestem.

" Nagyon büszke vagyok rád, Hazz, és sajnálom, hogy egy pillanatig is megingott a bizalmad abban, hogy el tudnálak-e fogadni. Mindig arra tanítottalak, hogy légy önmagad, szóval ne most hagyd abba ezt a jó szokásodat, kicsim!"

Így a sok támogatások és szeretet bátorított, hogy véglegesen, és visszafordíthatatlanul szabad legyek az elvárásoktól, én pedig eldöntöttem, hogy mostantól nem vagyok hajlandó bujkálni tovább, meg szeretném találni az önmagamat kirakó darabkák többi részét, és most ezzel az egy darabbal is közelebb vagyok, hogy teljes legyen a kép.

Bekapcsoltam a laptopomat, és beállítottam a kamerát, éreztem, ahogy a sós cseppek szüntelenül követik egymást az arcomon, de nem érdekelt, s mielőtt meggondolhattam volna magam benyomtam a piros gombot. 

Habár a felvétel elindult egy pillanatig lehunyt szemmel próbáltam összeszedni magam, a könnyeimet ha akartam volna sem tudtam volna leállítani, így hagytam, hogy had fessék vörösre a szemeim, és tegyék pufivá az arcom, azonban mielőtt felnéztem volna egy mosoly terült szét az arcomon.

- Sziasztok, én Harold Edward Styles vagyok, és...meleg.