Stockholm Syndrome~Zouis

Sziasztok :) Mindenkinek nagyon boldog új évet kívánok :) 

Sajnálom, hogy az előző díjamat, kicsit komolytalanul vettem, ha lehet így fogalmazni...,de ettől függetlenül ma egy fontos nap a blog életében, mert  igen, már egy ideje fél éves, csak mindig elfelejtettem ezt megemlíteni, de most megteszem. 6 csodás hónap, amiben csodálatos embereket ismertem meg. Köszönöm nektek :) 

A másik dolog pedig, hogy ez a 100. One Shot! El sem hiszem, hogy ennyi történet ki tud pattanni a fejemből...elképesztő, és még mindig van a furcsa agyamban ötlet a jövőre nézve! 

Mint látjátok a blog kinézete is elég nagy változáson esett keresztül, a kislányos lilából visszatértem a jó öreg feketéhez. Talán valamennyien emlékeztek, hogy ugyanilyen volt a kinézet, amikor elkezdtem, csak nem volt rajta ilyen pillangós háttér (amiért elnézést is kérek, hogy ilyen csicsás, de annyira tetszett) és a fejléc más volt. Ezúton szeretném megköszönni Kaede-nek a csodálatos fejlécet. Én nagyon imádom. 

Oké, még annyi mondani valóm van, hogy tegnap délután úgy voltam vele, hogy leülök és tanulok, tehát elkezdtem írni ezt a történetet, ez a téma már régóta foglalkoztatott, és hát egy kisregény lett belőle. Nem osztottam részekre, de mivel 13 oldal lett, így megszavazom kisregénynek, és szeretném Kisének küldeni, mert tudom, hogy szereti Zouis-t. Jó olvasást :) 

Lana x 

Csend.

Fájdalom.

A motor halk zúgása. 

Suttogás. 

Fájdalom.

Ajtó csapódás. 

Csend. 

***

Olyan hirtelen ébredtem fel, mintha áramot vezettek volna a testembe, azonban hiába nyitottam ki a szemem csak a sötétség fogadott. Pánikolni kezdtem; az agyam kattogott, a válaszokat kereste a hollétemre, azonban fogalmam sem volt. Fel akartam állni, hogy megmozgassam elzsibbadt végtagjaimat, viszont valami a húsomba vájva tartott vissza attól a cselekedettől. Kötél. 

A kezemmel akartam odanyúlni, de azok makacsul a hátam mögé voltak szorítva, csuklómba pedig élesen vájt a durva anyag, azonban a fájdalom sem tántoríthatott el attól, hogy megpróbáljam magam kiszabadítani, vergődtem, és morogtam, a fájdalom könnyeket csalt a szemembe. Percekig tartott mire a fájdalmas vonaglásom eredményeként rájöttem arra, hogy egy fekete kendő takarja előlem a világot. Mi a  franc? 

- Nocsak...ki ébredt fel? - A mély, kellemesen csengő, de arrogáns hang tulajdonosának lehelete végig égette a fülem mögötti érzékeny bőrt. Lemerevedtem, abbahagytam a kiszabadulásért való küzdelmet, s kikötözve, a látásomtól megfosztva, a fülemet hegyeztem. Hallottam, ahogy az eddig mögöttem tartózkodó férfi halk léptekkel megkerül engem, számoltam a lélegzeteit, amik az enyémekkel ellentétben normálisak voltak. Annak rendje és módja szerint vette a levegőt az orrán keresztül, én azonban sípolva lélegeztem, csak úgy kapkodtam az életet adó oxigént félelmemben. 

- H-Hol vagyok? - kérdeztem halkan, mikor éreztem, ahogy a térdemre támaszkodva kezd bámulni, pillantása még vakon is égetett. 

- A semmi közepén jobbra. - nevetett fel rekedten, lehelete csikizte a nyakamat, mire a testemben létező összes izom megfeszült; a szoros kötél éles késként vájt a húsomba. - Ha jófiú leszel, akkor leveszem rólad ezt a szart. - morogta a hang, és megbirizgálta a szemét takaró anyagot. Nem mozdultam, megmerevedve vártam, hogy végre felfedezzem a helyet, ahova hoztak. 

Pár centiről halk kuncogást hallottam, s pár pillanattal később a hajamnál matató kezet is megéreztem. A lepel hirtelen hullt le a szemem elől, a sötétséget pedig felváltotta a félhomály. Gyorsan körbe néztem a szobában; hideg kőfalak vettek körbe, az egyetlen bútorként az én székem volt jelen, a kis ablakot pedig bedeszkázták, csupán két kis résen jutott be egy kis napsugár. Végül a tekintetemet az előttem álló férfira...vagyis inkább fiúra szegeztem. Sötét haja kócosan keretezte az arcát,  a pólója, a farmerja és a bőrdzsekije is fekete volt, nyurga testén szinte lógtak a ruhadarabok, arcának részletei a homályba vesztek. 

- Tudom, hogy szexi vagyok, de nem illik ennyire bámulni - nevetett fel ördögien, konkrétan vártam, hogy a filmekben olyan sokszor eljátszott jelenetként feltűnjenek a villámok. 

Gyorsan elkaptam a tekintetem, és a combjaimra szegeztem azt, amik szorosan a széknek tapadtak a kötél miatt. Csak a szabálytalan lélegzésem törte meg a csendet, a fiú sem mozdult csak várt valamire, de miután nem kapta meg felsóhajtott és leguggolt elém. 

- Na Louis, most megismerkedsz a játékszabá...

- Honnan tudod, hogy hogy hívnak? - vágtam közbe, s abban a pillanatban meg is bántam, a dühös tekintete vádlóan nézett bele az enyémbe. 

- Első szabály; ne vágj közbe, ha én beszélek. - A felém irányuló haragtól szinte remegett a hangja, de valahogy lerendezte magában a dolgot, és folytatta a felvilágosításomat úgy, mintha nem történ volna semmi. - Második szabály; nincs semmilyen próbálkozás a szökésre, különben megbüntetlek, és hidd el nekem, azt nem fogod élvezni. - egy pszichopata mosoly ült ki az arcára, miközben belegondolt a büntetésre, amit kiszabna rám, én csak próbáltam nem a szavak mögé nézni - Harmadik; ha jól átvészeled ezt az éjszakát, akkor átviszlek máshova, ahol egy kicsit kényelmesebb lesz. Hosszú ideig leszünk itt. És a negyedik; nincs ellenkezés, az van, amit mondok. Különben...- A fiú utolsó szava a levegőben lebegett, még nagyobb feszültséget költöztetett belém, mint ami alapból volt. 

Csak a periférikus látásomnak köszönhetően láthattam, ahogy a jobb karjával a kabátja zsebébe nyúl, és előhoz onnan valamit, a pillantásomat időközben a sötétbarna íriszek ejtették rabul. Az egész testem megremegett, ahogy rájöttem mi is az a tárgy, az ezüst, fém, amit könnyedén forgatott az ujjai között egy fegyver volt. Egy újabb gyilkos mosoly kíséretében a mellkasom felé emelte a pisztolyt, s a kigombolódott ingem alá helyezte a hideg tárgyat, ami égette a mellkasom. A tüdőm hevesen követelte a friss oxigént, a mellkasom fel-le ugrált, s a gyors mozgást a fegyver is követte. 

- Jól megleszünk mi ketten nem igaz? Jól fogsz viselkedni, ugye Louis? - Kérdezte, s elbűvölten nézte, ahogy a pisztoly a hosszú ujjai hatására végigsimít a pulzáló mellkasomon. Ez egy pszichopata. 

 - Kérdezhetek? - remegett a hangom a félelemtől, ami eluralkodott a testemen. A hideg fém érintése eltűnt a bőrömről, mire egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, s félve tekintettem az elégedett szempárba. 

- Úgy tűnik felfogtad a dolgok súlyát, Lou. Szóval megengedem, hogy feltegyél pár kérdést. De csak mert szépen kérted. - ajkait benedvesítve figyelt engem, még mindig a combjaimon támaszkodott, s úgy tűnt nem is akar hamar eltűnni onnan. Nagyot nyeltem, éreztem, ahogy az ádámcsutkám liftezik egyet a nyakamon, s megkerestem a hangomat, vagy legalábbis annak az árnyékát, hiszen a megszokott hangos beszédem helyett szinte csak sóhajok csúsztak ki az ajkaim közül. 

- Hogy hívnak? - a fiú oldalra döntötte a fejét, s egy pillanatig elgondolkozott valamin, majd felnevetett és újra megtámasztotta az állát a tenyerén. 

- Érdekes, hogy pont ezzel kezdesz, de rendben. Elmondom. Zayn vagyok. - ízlelgettem magamban a nevet, többször is kimondtam, és... valamiért tetszett a hangzása. 

- Miért vagyok itt? - a hollétemre valahogy nem mertem rákérdezni, tudtam, hogy az kicsapná nála a biztosítékot, így inkább maradtam a második legfontosabb kérdéseimnél. 

- Hmm...mi baj lehet abból ha elmondom? - kérdezte magától, egy pillanatra elgondolkodott majd vállat vont. - Az apukád...tartozik nekem, nagyon sok pénzzel Louis, és azt hitte elbújhat előlem és az embereim elől, de hát a ő piszkosul játszik, hát én is. Miközben bezártad azt a koszos kis kávézót, amiben dolgozol leütöttelek és idehoztalak. Kielégítő volt? - rózsaszín nyelvét végig húzva az alsó ajkán újra benedvesítette azt, s fogaival finoman ráharapott. 

Lehunytam a szemem, hátha visszatudok emlékezni arra a pillanatra, s lelki szemeim előtt megjelent a kép, ahogy gondtalanul megfordulok, hogy elfordítsam a kulcsot a zárban, még meg is rángatom egy kicsit a kilincset, hogy ellenőrizzem...onnantól nem maradt meg más, csak a fájdalom, ami elborította az agyam, és a sötétségbe vezetett, ahol nem léteznek érzések. 

- Holnap találkozunk, Louis. - állt fel hirtelen, hosszú lábait egy kissé megmozgatta. - Ha holnap reggel nem lesznek ilyen szorosak a kötelek, és észreveszem, hogy kiakartál szabadulni megismerkedhetsz a haragommal. Értve vagyok? - kérdezte egy kissé lehajolva hozzám, egy újabb hatalmas mosoly kíséretében bólintottam, majd figyeltem, ahogy Zayn halkan fütyörészve elhagyja a szobát. Végig futott rajtam a hideg, ahogy meghallottam kétszer kattanni a zárat.

Fejemet lehajtottam, és úgy próbáltam visszanyerni a normális légzésemet, félő volt, hogy a tüdőm sokkos állapotban felmondja a szolgálatot. Miután egy kicsit sikerült a lenyugtatni a szervezetemet Apára gondoltam. 

Sosem mondta, hogy anyagilag bajban vagyunk, és azt sem, hogy vigyázzak magamra. Hagyta, hogy a sötétben egyedül mászkáljak, ha pszichopaták vannak a nyomunkban? Sosem voltam rózsás helyzetben az apámmal, de azért csak a fia vagyok, nem akarhatta, hogy...ez az elmebeteg elraboljon...

Vajon hány napja lehetek kiütve?  Otthon anya hiányol? Szinte minden este felhívom őt...És Harry? Ő a legjobb barátom, és egyben lakótársam, mit szólt ahhoz, hogy nem értem haza? A barátaim vajon keresnek? Hiányzok egyáltalán valakinek? Vagy egyáltalán vége lesz ennek valaha? Látom-e még őket az életben, vagy ezzel az elmebeteggel kell lennem örökké? 

Az agyam egyszerűen felmondta a szolgálatot, ahogy végig vette a kérdéseket, amikre sosem fogok választ kapni, s a sokkos állapot eredményeként egyszerűen kikapcsolt, a fejem tehetetlenül bukott a mellkasomra, s az érzéketlen sötétség újra magába szippantott. 

- Itt van velem. Mond meg neki, hogyha nem adja vissza a pénzt 3 héten belül kinyiffantom a fiát. És szerencsés lesz, ha ennyivel megússza a családja. Velem csak ne szórakozzon. - éppen nyitottam volna ki a szemem, hogy utána nézzek, hogy mégis ki beszél mellettem eszembe jutott minden, és inkább maradtam ugyanabban a helyzetben. Nem akartam feldühíteni Zayn-t, semmi kedvem nem volt kinyíratni magam. Halkan szuszogtam miközben a fiúra koncentráltam, tudtam, hogy ideges; hallottam, ahogy fel-alá trappol a parkettán, néhányszor fújtat, és még egy-egy halk motyogást is hallhattam, ha nagyon figyeltem. 

Egy bizonyos időt hagytam neki, hogy lenyugodjon, majd felemeltem a fejem, és ásítottam egyet. Egyből megéreztem magamon a tekintetét. 

- Felkeltél. Jó - állapította meg csak úgy magának, majd hirtelen közelíteni kezdett felém, időm sem volt felfogni a helyzetet, éles pengét éreztem meg a csuklómnál. A szemem tágra nyílt, újra zihálni kezdtem, mint egy veszett kutya, a szívem pedig őrült vágtába kezdett, mintha érezné, hogy nem sokára nem lesz lehetősége erre. - Nyugi, édes, nem szándékozom elvágni a csuklód. Még. - suttogta, s akárcsak az első alkalommal meleg lehelete bizsergetni kezdte a fülem mögötti érzékeny részt. 

A kezem egy hirtelen mozdulat következtében a combom mellé hullt, én pedig csak csodálkozva tudtam nézni a élettelen végtagjaimat, mintha nem is hozzám tartoztak volna. Próbáltam megmozgatni az egyik ujjam, de a nem jártam sikerrel. Végül a lábaim megszabadultak a rájuk feszülő kötélrétegtől, azonban azok is teljesen elzsibbadtak. Fogalmam sem volt, hogy hány napja ülhettem ott megkötözve. 

- Gyere Louis, átmegyünk egy másik szobába. - kijelentés volt csupán, mégis annyira sütött belőle a dominancia, hogy kérés nélkül követtem. Legalábbis akartam, de a végtagjaim nem akartak velem együtt működni. Térdre rogytam Zayn előtt, szükségem volt egy kis időre, hogy mozgásra bírjam magam, de ezt nem mondhattam el neki. Nem, amikor épp egy kés szorongatott a kezében, és abban is biztos voltam, hogy a pisztoly a kabátja zsebében lapul. Csak feküdtem a földön, mint egy kilapította béka, tekintetemet a padlóra sütve vártam, hogy mi fog történni. 

- Louis, Louis, Louis. - szinte láttam magam előtt, ahogy ingatja a fejét, de még mindig nem voltam hajlandó tekintetemet levenni a parkettáról. Hirtelen nyomást éreztem a derekamon, Zayn feltámogatott a földről, de nem állt meg itt, olyan egyszerű mozdulattal hajított a vállára, mintha egy tollpihe lennék, és úgy indult velem ki a szobából. Magamban elraktároztam az információt, miszerint az, hogy valaki vékony nem függ össze  fizikai teljesítményével.
Az arcom a hátába passzírozódott, így  tökéletesen érezhettem, ahogy a gerince mentén az izmok mozognak. A fenekem alatt magához szorította a combjaimat, egyszer még rá is ütött a kidomborodó alfelemre, mire felsikoltottam. Egy újabb meglepő mozdulat kíséretében egy puha anyagon landoltam. Ágy.
Elgémberedett testem szinte azonnal kényelembe helyezte magát, s a lábaimat a mellkasomhoz felhúzva vártam a fejleményekre.
- Mostantól itt leszel, szokd meg. - közölte nyersen, arcvonásai azonban nem tükrözték azt a közönyt, amivel kiejtette a szavakat. - Éhes vagy? - kérdezte fölém tornyosulva, a gyerekkoromból ismert rémisztő szörnyekre hasonlított a sötét sziluettje. Aprót bólintottam, de a hassam korgása is elég lett volna válasznak, hiszen az eddig a sokkos állapottól nem éreztem meg a minden felperzselő éhséget.
Figyeltem, ahogy elgondolkozva siet ki az ajtón, a pólója alatt kirajzolódtak a hátizmai. Újra hallottam a zár kattanását.
Önkénytelenül kerestem a menekülési útvonalat; az ajtót folyton zárta utánam, így az egyetlen módja a szökésnek, ha kiugrok az ablakon, de akkor is, mit csinálhatnék? Azt sem tudtam hol vagyok, valószínűleg valami elhagyatott helyen, távol a civilizációtól.
A látóterembe egy kéz furakodott bele, s gyorsan feljebb húzódtam, hogy az ölembe kerülhessen a tálca. Volt ott kifli, vaj, paradicsom, kakaós csiga, briós, és fánk is, csakhogy tudjak választani. Kikerekedtek a szemeim, arra gondoltam, hogy felhoz nekem egy doboz konzervet, és annyival letudod, ehelyett pedig friss péksüteményt kaptam.
- Ha hiszed, ha nem, nem az a célom, hogy éhen halj, úgyhogy csak egyél már. - szemeit megforgatva ült az ággyal szemben lévő fotelra, s sürgetően nézett rám. A hasam egyből megkordult, s az első dologhoz nyúltam, ami elém került.
A szívembe valami hátborzongató ok miatt, de hála költözött. Végül is otthagyhatott volna megkötözve a hideg szobában egy babkonzervvel, ehelyett itt ülök a puha, és meleg takaróba bugyolálva, miközben brióst rágcsálok. Halvány mosolyt küldtem felé, azonban az ő arca érzelemmentes maradt.
Így inkább belemélyedtem a rágás rejtelmeibe, és kiürítettem az agyam. Csakis a számban lévő ízekre koncentráltam, s éreztem, ahogy a gyomrom minden egyes leküldött falattal jobban megbékél.
Végül nem bírtam ki, hogy ne nézzek Zayn-re, a kakaós csigával, a brióssal és egy fél fánkkal később még mindig ugyanúgy ült; a gondolataiba mélyedve. Homlokán az aggodalom ráncai jelentek meg, tekintete valahova a bedeszkázott ablakon túlra révedt, ajkait szorosan egyetlen vonallá préselte össze, háta kissé begörnyedt. Fáradtnak tűnt.
- Köszönöm. - suttogtam halkan, mire egyből felocsúdott a kábulatából, és bólintott egyet, az üres tálcát pedig a földre rakta.
Hihetetlennek éreztem, ahogy az álmosság újra eluralkodott fölöttem, de nem tehettem ellene semmit, a szemhéjam túlságosan nehézzé vált, s újra belecsöppentem a megnyugtató öntudatlanságba.


- Kezdek unatkozni, Louis. - ahogy lassan ébredezni kezdtem az ismerőssé vált hang beszökött a tudatalattimba. Még nem voltak arról tapasztalataim, hogy milyen ha unatkozik. Mielőtt kinyitottam volna szemem valamit megéreztem a bal kezemen; egy hideg, és éles dolgot.
Ijedten tekintetettem fel Zayn-re, aki hatalmas beleéléssel simított végig a vékony bőrrétegen a késével. Még remegni sem mertem, annyira féltem az elém álló eseményektől. Csak a a fogaim kezdtek vacogni, aminek a halk hangjára túszul ejtőm egyből felfigyelt. Egy újabb ördög vigyorával ismerkedhettem meg.
- Mit szólsz hozzá, ha egy kicsit szórakozunk együtt? - búgta a mély hangján, azonban az alatt az idő alatt, mióta vele voltam felfigyeltem arra, hogy ezek legtöbbször csak költői kérdések, aminek a megválaszolása talán az életembe is kerülhet. Pláne, ha tiltakozás.
- Z-Zayn. Lenne egy kérésem. - mondtam halkan, azonban hiába is féltem a reakciójától a szükség szólított. Egy morgással ösztönzött a beszédre, miközben a penge egyre jobban nyomást gyakorolt a könyökhajlatomban pulzáló vastagabb eremre. - Ki kell mennem a mosdóba. - nyögtem ki, s meglepődve éreztem, hogy az éles tárgy abban a pillanatban eltűnik a testemről, s Zayn felállt.
- Gyere Louis, elvezetlek a mosdóba. - mondta erélyesen, s s felrángatott a vállamnál fogva az ágyról, maga előtt vezetett ki a szobából. Szinte koppant az állam, ahogy megnéztem a házat, ahol már napok óta túsz vagyok, a folyosón a piros szín uralkodott, olyan meleg és otthon hatást kölcsönözve neki, hogy egy pillanatig el is felejtettem, hogy ez az én saját börtönöm. Volt pár ajtó, ami előtt elmentünk, de sehonnan nem szűrődött ki hang, csupán a csoszogásom visszhangzott a kihalt folyosón. Végül a mögöttem álló fiú megtorpant egy szoba előtt, s engem is megállásra kényszerített, jobb kezével pedig lenyomta a kilincset. Egy kis kád, csap és szekrény tárult elém, meg természetesen egy wc. Várakozóan pillantottam Zayn-re.
- Nem...mész ki? - kérdeztem remegve, biztos voltam abban, hogy nem tudom elvégezni a dolgom egy idegen fiú előtt.
- Nem. - -vágta rá, kissé mérgesen, mire az agyam leghátsó részébe száműztem a további könyörgéseimet, s felkészültem a műveletre. - Igyekezz, nem fogok itt állni egész nap. - hallottam meg a türelmetlen hangot magam mögött, s egy nagyot nyeltem.
Gyorsan lehúztam a sliccem, marokra fogtam magam, és a plafonra meredtem. Borzasztóan vörös lehettem, mert éreztem a pillantását. Ott.  
Próbáltam olyan gyors lenni, amennyire csak tudtam, s máris visszaraktam a szerszámomat a nadrágomba, s a csap felé fordultam. A jéghideg víz valamiért borzasztóan jól esett most, ezért egy kissé tovább mostam a kezem, mint általában. Végül Zayn felé fordultam, aki egész végig oldalt állt, így premierplánban láthatott, vállával az ajtófélfának támaszkodott, karjait keresztbe rakta, s ajkait beharapva figyelt engem. A nadrágjában keletkező dudor nem tudta nem lekötni a figyelmem.
Egy újabb hatalmas nyelés kíséretében léptem elé, bátran szembe nézve az előttem álló dolgokkal, de csak annyi történt, hogy visszamentünk a szobába, s újra végig terültem az ágyon.
- Háton vagy hason? - kérdezte hirtelen, én pedig lefagytam egy pillanatra, kíváncsian és egy kissé félve tekintettem a tompa sötétbarna íriszekbe. - Istenem Louis, hogy akarod, hogy kikötözzelek? Háton fekve, vagy hason fekve? - forgatta meg a szemét az értetlenkedésemre, de nem hagyott időt arra is, hogy megválaszoljam. Egy hirtelen mozdulattal a hasamra fektetett, s a csípőmre ült. Abban a pillanatban közelről is találkozhattam a fürdőben látott merevedéssel, ami keményen nyomódott a fenekemnek. A hátamra simult, ahogy a jobb, s a bal kezemet is az ágyhoz erősítette. Nyikkanni sem mertem, csupán tűrtem, ahogy magatehetetlenül, kikötözve azt csináljon, amit akar.
- Mit szólnál, ha beszélgetnénk egy kicsit Lou? Annyira unatkozom. Ez a legunalmasabb része az egész túszejtős dolognak. - nyafogott fel, s lekászálódott rólam, hogy az ágy szélére másszon. Oldalra fordítottam a fejem, hogy láthassam őt. -  Megengedem, hogy beszélj. Mesélj nekem mondjuk az anyukádról, biztosan nem olyan, mint az apád. - egy kissé dühösebb lett a férfiszülőm említésére, így magamban elraktároztam, hogy meg ne merjem említeni bármi történik is.
- Hát...öhm...az anyukám nagyon jó ember, minden nap beszélünk, mert aggódik értem, minden vasárnap sütivel lep meg engem és lakótársamat, sokszor szoktunk elmenni kettesben moziba, és csak úgy sétálgatni is. - fejeztem be a halk élmény beszámolót, s hiába akartam bőgni a tudatra, miszerint soha többé nem láthatom őt, megálltam, mert tudtam, hogy csak rajtam csattanna az ostor. Ahelyett inkább ráfigyeltem, dús ajkaira, amiket szokás szerint beharapott, szinte fekete érzelemmentes íriszére, s kezére, amit összekulcsolt az ölében.
- És a barátnőd? Mármint egy ilyen dögös fiúnak biztosan van. - megráztam a fejem, és a párnába temettem az arcom. Hogyan is mondjam el a túsz ejtőmnek, aki pár perccel ezelőtt izgult fel rám, hogy meleg vagyok már évek óta? - Mi az? - Dörrent fel, én azonban nem mertem felnézni. Még jobban belefúrtam az arcom a párnába.
Erős nyomást éreztem a nyakamon, hosszú ujjak vándoroltak végig gerincemen, egészen a barna hajamig, s erősen meghúzta a tincseimet, s fájdalom következtében pedig szinte félbe hajlítottam magamat. Addig húzott hátra, mígnem képtelen voltam tovább menni, s úgy hajolt a fülemhez. - Mond el! - Utasított erőszakosan.
- Meleg vagyok - nyögtem ki, hiszen a tüdőm annyira összepréselődött, hogy csak apró lélegzetvételekkel tudtam biztosítani a kellő oxigén mennyiséget.
- Hmm...ha ez megnyugtat én is az vagyok. - mormogta, miután lassan visszaengedte a fejem párnára. A hajhagymáim szinte felkiáltottak a hirtelen szabadságtól.
És hogy megnyugodtam-e? Kurvára nem.

A napok ugyanúgy teltek; felkeltem, Zayn-t figyeltem, mosdóba mentem, Zayn-t figyeltem, aludtam, Zayn-t figyeltem, ettem, Zayn-t figyeltem, aludtam. A tekintetem pedig csak egyetlen dolog miatt akadt meg a fiún folyton; megakartam ismerni a gyengéit, hogy kiszabaduljak már végre erről a helyről. Azonban egy idő után már nem ez volt a célom; észre sem vettem, hogy az örökösen beharapott száját figyelem, csak ha pajkosan rám kacsintott, a majdnem fekete szempár bámulásával órákat tudtam tölteni anélkül, hogy megszólaltam volna, s az egyik kedvenc elfoglaltságomnak tekintettem nézni, ahogy eddz. Azt mondta szeretne formában maradni, így sokszor levágta magát fekvőtámaszba, ilyenkor csak egy fehér trikó volt rajta, szabadon hagyva a bicepszét, és kihangsúlyozva a hátizmait, amiknek a mozgásától minden egyes alkalommal félre vert a szívem.
Én teljesen jó elvoltam, nem számoltam az idő múlását, csupán élveztem, ahogy egy szexistennel lehetek összezárva. Igen, magam sem értettem a beteges vonzódásomat felé, talán emiatt menekültem minél többször öntudatlanságba.
Oldalra pillantottam, Zayn mellém feküdt, a pár másodperccel ezelőttig tartó edzéstől izzadtan, és fáradtan feküdt mellém. Szemeit lehunyta, halkan egyenletesen sóhajtozott mellettem. Elaludt.
A kezemre néztem, csak a jobb volt kikötve, az is elég lazán ahhoz, hogyha nagyon megerőltetem magam, akkor talán kitudok szabadulni....és az ajtó nyitva volt. Nem zárta be, mert nem tudta, hogy elfog aludni, illetve sosem aludt mellettem. Ha sikerülne kiszabadítani a kezem, és belenyúlni úgy a farzsebébe, hogy ne ébredjen fel, talán még a pisztolyát is elvehetném, önvédelemként...
Oldalra fordultam, magzatpózba gömbölyödtem, és egy kissé közelebb araszoltam a meleg, szuszogó testhez. Ahogy becsuktam a szememet már repültem is a megszokott sötétség felé.

Álmosan pislogtam egyet, a másik oldalamra akartam fordulni, hogy tovább aludhassak, azonban valami megakadályozott. Egy szempár vizslatott olyan intenzíven, hogy muszáj volt odafordulnom. Az arca alig pár centire volt csupán az enyémtől, amitől a légzésem felgyorsult, és a szívem félrevert egyet, de hamar lenyugtattam magam, és kíváncsian vártam, hogy végre megszólaljon.
- Nem szöktél el. - jelentette ki, én pedig óvatosan bólintottam egyet, kicsit összezavarodottan. - Simán kiszabadíthattad volna magad, de nem tetted. Aludtam. - motyogta és válaszokat várva nézett rám, én azonban csak megvontam a vállamat, és a másik oldalamra fordultam. Annyira kómás voltam még, hogy nem gondolkoztam a cselekedetem következményein, így meglepődtem, amikor egy dühös test ugrott a testemre, és egy gyors mozdulattal szorossá varázsolta a kötelet a csuklóm körül, s a másikat is az ágyhoz szögezte. - Válaszolj. Miért nem szöktél el? - prüszkölt dühösen, már az eső nap rájöttem, hogy hamar dühbe lehet hozni.
- Mert...aludtam. - nyögtem ki nehezen, a mellkasomra nehezedő súly kipréselte az összes levegőt a testemből.
A szemhéjam önkénytelenül csukódott le, a kezdeti sokk, és az egész napos rémület teljesen kikészítette a szervezetem. Felkészültem a sötétség fogadására, azonban mielőtt teljesen beszippantott volna megéreztem valamit az ajkaimon. Valami nedveset és puhát.

Hangos kiabálás ébredtem fel újra, az időérzékemet már teljesen elvesztettem, így fogalmam se volt róla, hogy éppen milyen napot is írunk, de még arról sem, hogy milyen napszakot. Meglepődve vettem észre, hogy a kezem szabad. Mi a...? 
Sok ideje először felálltam egyes egyedül, és árgus pillantásoktól mentesen sétáltam az ajtóhoz. Nyitva volt. Álmodok, vagy...?
- Egyetlen kurva feladatod volt, hogy találd meg az apját, mert tartozik nekem! Felfogtad azzal a csöpp agyaddal? Velem senki nem kötözködhet. Érted? Senki. Még te sem. - Tudtam, hogy dühös, a hangja remegett, és azzal a bizonyos 'meg foglak ölni' hangsúllyal mondta. Csak sajnálni tudtam azt az embert, akin a haragja csattan, de örültem, hogy nem én vagyok az. Kíváncsian lopóztam a nappali felé, amit igazából még sosem láttam, de tudtam, hogy ott van. Két férfi állt egymással szemben, Zayn testtartásából csak úgy sütött a dominancia, teljesen a másik alak fölé magasodott, míg a kisebbik próbálta összehúzni magát, annyira, amennyire csak tudta.
Megálltam az ajtófélfának támaszkodva, habár tudtam, hogy ezért a hallgatózásért még nagy büntetést fogok kapni, de az emberi jellemből fakadó kíváncsiságomat nem tudtam félre tenni, így a falhoz lapultam. Azonban valamire felkaptam a fejem, amióta itt vagyok még csak madár csiripelést sem hallottam, mintha a föld alá rejtett volna el engem Zayn, most pedig halkan, de határozottan hallottam a...szirénát.
A veszekedés a nappaliban egyre csak hangosabb és hangosabb lett, tudtam, hogy nem hallják a közeledő rendőr autó hangját, én viszont tisztán hallottam, ahogy minden másodperccel közelebb és közelebb érnek a házhoz. Lefogják csukni...nem tehetik. Nem engedem.
- Zayn! - kiáltottam idegesen, mire rám kapta a tekintetét, csak úgy sütött belőle a düh.
- Húzz vissza Louis a szobába! Most! - most az egyszer figyelmen kívül hagytam azt, amit mondott, úgy futottam, ahogy csak a lábam bírta, egyenes Zayn-hez, egyik karomat átfontam a derekán, hogy megragadjam a figyelmét, de nem sikerült. Az ajtó pedig kivágódott.
Egy pillanatig megállt az idő, láttam, ahogy Zayn megmerevedik az ölelésemben, az előttünk álló férfit, aki ránk emel egy ezüstösen csillogó fegyvert, magamat, ahogy az arcomat Z vállába temetem, és olyan erősen kapaszkodok belé, ahogy csak tudok.
- Mr. Tomlinson, engedje el Malikot!- kiált rám valamilyen egyenruhás nő, miközben a számomra ismeretlen férfit máris bilincsbe zárták.
- Nem. - jelentettem ki, s még erősebben kapaszkodtam a fekete bőrkabátba.
- Mr. Tomlinson, maga sokkos állapotban van, most már minden rendben van, itt van az apja is. - próbált nyugtatgatni a nő, azonban makacsul ráztam a fejem.
- Játssz velem! - Zayn nyakába temettem az arcom, és szinte hangtalanul súgtam oda neki a két szót. Egyből tudtam, hogy meghallotta.
- Mr. Tomlin...- kezdett el újabb hősies beszédbe a nő, azonban közbe vágtam, magamat meghazudtoló hisztériát csaptam.
- Maga ezt nem érti, ha Zayn nincs itt, ez a szemét alak már rág lelőtt volna. Megmentett. Zayn megmentett. Ha ő nincs, akkor már nem lennék itt. Csak meg akart menteni. - hajtogattam, s a stressz könnyek formájában folyt le az arcomon, egyenesen Zayn pólójára.
Csend.
Káosz.
Kiabálás.
Csapódás.
Finom érintés a derekam körül.
Csend.

Éreztem az illatát, az Ő illatát magam körül. Még közelebb bújtam hozzá, már amennyire ez lehetséges volt, hiszen már amúgy is szinte rátapadtam. Halkan kuncogott, és szorosabban ölelt magához.
- Miért csinálod ezt? - kérdezte, ajkaival végig simított a fülem mögötti részen, akárcsak az első alkalommal.
Megráztam a fejem, és nem szóltam egy szót sem. Talán...talán majd egyszer elmondom neki, hogy az egyetlen, amit aznap elrabolt, és túszul ejtett, az a szívem....