Sugar~Narry

Sziasztok :) Eléggé szégyenlem magam, hogy időtlen-idők nem hoztam részt, és most is ezzel a semmilyen kis sztorival próbállak kárpótolni titeket, de gondoltam jelentkezek, hogy még élek, ráadásul a díjakat is folyamatosan kapom, amiket eddig nem mertem kitenni, mivel nem éreztem fair-nek, hogy így is kapok. De persze köszönöm szépen mindenkinek, aki gondolt rám, és remélem maradtok még páran, akik olvastok, annak ellenére, hogy megint fogalmam sincs mikor tudok jönni. Jó olvasást:)

Lana x

ui: a címnek nem sok köze van a történetnek, csupán most néztem a Maaron 5 új klippjét, szóval egyéb ötlet hiányában ez maradt.

   

Idegesen kopogtam a az autó műszerfalán, úgy éreztem, mintha órák óta ülnék pirosban. Újra feltekintettem a lámpára, ami makacsul tartotta magát a színéhez, így egy újabb sóhaj kíséretében próbáltam lenyugtatni hevesen dobogó szívemet.
De hogyan is tudnám lassabb tempóra kényszeríteni a létfontosságú szervet, ha éppen, ahhoz a fiúhoz tartok éppen, aki a pulzusomat egyetlen pillantásával a kétszeresére emeli?
Amint végre a lámpa méltóztatott sárgára, majd zöldre váltani már száguldhattam is tovább, az órára nézve pedig úgy döntöttem, hogy engem több tábla, vagy jelzőlámpa, vagy bármi más nem gátol meg abban, hogy végre odaérjek. A ujjaim hegye bizsergett, ahogy vágytam a puha bőrére, ajkait szinte már a magamén éreztem. Mindig is úgy gondoltam, hogy tulajdonképpen szellemileg sosem válok el tőle, csak fizikailag, mintha csak egy láthatatlan szalaggal lennék összekötve, tudtam ha történt vele valami baj, éreztem, ha boldog, és azzal is tisztában voltam, hogy ebben a pillanatban is aggódik értem, de nem hív, mert megszokta a folytonos késésemet.
Végül az aranyló fényben úszó várost magam mögött hagyva lekanyarodtam egy mellékutcára, ahonnan már tudtam, hogy közel vagyok. Lámpások voltak minden tizedik fára erősítve, így ha akartam volna sem tudtam volna eltéveszteni az irányt. Az utolsó kanyarban befordulva pedig megláthattam egy hatalmas gyertyákból kirakott szívet, aminek a közepén ott állt Ő.
Olyan gyönyörű volt, az öltöny lazán lógott a vállán, a csokornyakkendője tökéletesen meg volt kötve a nyakánál, fehér gallérjáig leértek a sötétbarna, csigákba rendeződött tincsei, hosszú ujjai között egy szál fehér rózsát tartott, fejét kissé lehajtotta, s úgy, a szempillái alól tekintett fel rám egy pajkos mosoly kíséretében, amik mély árkot vetettek az arca két oldalán. El sem tudtam volna képzelni nála gyönyörűbb, tökéletesebb, vagy éppen dögösebb teremtést.
Gyorsan leállítottam a motort, még egy utolsó pillantást vetettem a visszapillantó tükörbe, kissé megigazítottam a szőke tincseimet, majd robogtam ki a kocsiból. Sprintelni kezdtem, s átugorva a lágyan lobogó gyertyákon Hazz karjaiba vetettem magam, s ajkaira tapadtam. A gyors reflexeinek köszönhetően tudott csak megfogni, hosszú ujjait összefűzte a fenekem alatt, hogy megtudjon tartani, míg én a nyaka köré kulcsoltam a karjaimat olyan közel férkőzve hozzá, ami fizikailag lehetséges.
- Szia. - suttogtam, amint újra két lábbal álltam a talajon, és képes voltam elszakadni tőle.
- Szia. - lehelte ő is, s egy puszit lehelt a arcomra.
- Tudod, most kissé alul öltözöttnek érzem magam. - hajtottam le a fejem, amint újból konstatáltam, hogy az ő elegáns kinézetével ellentétben én csak a hétköznapi térdnél szakadt csőnadrágomat, és egy jelentéktelen feliratú fehér fölsőt viselek.
- Nem tudhattad, hogy erre készülök. Persze szívesen nézem, ahogy puccosba vágd magad, de erre lesz még egymillió alkalmunk. - újabb gödröcskés vigyort villantott rám, mire csak a vállába fúrtam a fejem, s mélyen beszívtam az illatát. Reggel óta nem láttam, hiányzott már.
- Egyébként is, mire ez a nagy felhajtás? Nincs semmilyen fordulónk, karácsony már rég elmúlt, és ha csak nem változtattad meg a születési dátumod, akkor azt sem ünneplünk. - a zakójába dörmögtem, valahogy nem akartam távolabb kerülni tőle, még ha csak egy centiről is van szó.
- Nem ünnepelhetem a szerelmünket csak úgy spontán? - felemeltem a fejem, hogy a smaragd íriszekbe nézhessek, amik tele voltak szerelemmel, őszinteséggel, és egy csipetnyi huncutsággal. Ujjaimat végig futtattam az állkapcsán, mire becsukta a szemét, és átadta magát az érintésnek. Tudtam mit érez; minden egyes alkalommal, amikor a bőrömön érzem az övét beleőrülök, ahogy abba is, amikor nem tehetem.
- Gyere, babe, hoztam kaját is. - az egyik karját átvetette az vállam felett, s az oldalához simulva támolyogtunk egészen az egyik padig, ahol már megvolt terítve.
Egymás mellé ültünk, a combunk összesimult, a bal kezemmel folyton tartottam a fizikai kontaktust, hol a combjait csipkedtem, hol a térdén táncoltattam az ujjaimat, s sokszor összefűztük az asztal alatt a kezünket, mintha bárkitől is el kéne takarni összetartozásunk jelét. De nem volt ott senki, csak a hold világított le ránk fényesen, s a csillagok ragyogtak drágakövekként.
Éppen hangosan felnevettem egy egyáltalán nem vicces viccen - de persze akármennyire nem humoros, boldog attól, hogy megnevetett, és ki vagyok én, hogy megtagadjam tőle?! - amikor megéreztem, egy magányos cseppet a homlokomra cseppenni. S a pár csepp egyre sűrűbb és sűrűbb lett, mire perceken belül hihetetlenül szakadni kezdett.
Kétségbe esetten tekintettem a menta zöld szempárba, amik csak mosolyogtak, s ahelyett, hogy lélekszakadva menekült volna a kocsiba óvatosan meghajolt előttem, s kezét nyújtotta felém.
- Felkérhetem egy táncra, uram? - ajkain a megszokott pimasz mosoly játszott.
- Pontosan tudja, hogy nem tudok táncolni. - mondtam neki, de ettől függetlenül a kezemet az övébe csúsztattam.
- Amiatt egy pillanatig se aggódjon. - Lehajolt, hogy egy csókot leheljen a kézfejemre, aminél abban a pillanatban romantikusabb dolgot nem tudtam volna elképzelni.
Felhúzott a padról, én pedig szinte részegen követtem a kialudt gyertyák közé, ott aztán elengedte a kezem. A víztől nehézzé vált öltönyét ledobta magáról, az alatta lévő fehér ing pedig nem sokat bízott a képzeletre, átlátszóan simult a kidolgozott kockáira, és mellizmaira. Szépen belőtt tincsei vizesen és egyenesen tapadtak az arcára, s hosszú szempilláin egy-egy esőcsepp megpihent. Olyan tökéletes volt, ellenben velem. Eltudtam hogyan nézhetek ki teljesen átázva, a lelapult hajamat a szememből kellett kisöpörgetnem, s a bő ruháim, amivel általában takargatom magam most teljesen rátapadt minden egyes porcikámra.
- Gyere állj a lábamra, szerelmem. - kérdezni sem volt időm, magához rántott, s lábfejét befúrta az enyéim alá, nekem csak annyi volt a dolgom, hogy lábujjhegyen állva találjak egy mindkettőnk számára kellemes pozíciót. Ebben a felállásban tekintetünk egy magasságba került, s egy végtelen másodpercig farkasszemet néztünk, majd a fejemet a vállára hajtottam, ő pedig lassú mozdulatokba kezdett.
A körülöttünk lévő világot az esőfüggöny homályossá varázsolta, az egyetlen biztos dolog csak a test volt, akit szorosan magamhoz öleltem, miközben lassúztunk. Az hideg eső verte a hátamat, de Harry felmelegített, s az egyetlen amit éreztem a hevesen dobogó szíve, ami az enyémet is nagyobb iramra késztette.
- Néha azt hiszem, hogy lehetetlen valakit ennyire szeretni, mint ahogy én téged szeretlek. - alig leheltem csak a szavakat ő mégis meghallotta, s a teste egy pillanatra megmerevedett. Tudom milyen furcsa neki még mindig az érzelmeimet hallani, elmondta nekem, hogy sosem mondtak még neki olyan dolgokat, amiket én naponta ezerszer.
- Akkor én mit mondjak? Megőrülök érted. - orrával megbökte az enyémet, mire felkuncogtam, s megpróbálkoztam a lehetetlennel; még közelebb férkőzni hozzá.
Ezután nem is kellett több szó, a beszéd helyét átvették a lassú mozdulatok, és a szerelmes suttogások, amiket az eső hangos kopogása örök titokként nyelt el magában.