From today you're mine~Larry

Sziasztok :) Cool Girls, ez neked megy, remélem tetszeni fog, ahogy kiviteleztem a kért sztoridat ( Kise keze is benne van egy kicsit) Nem néztem át, mert nagyon késő van, úgyhogy bocsássatok meg az egyes hibákrt, ígére holnap átolvasom. Szebb hétvégét:) 

Lana x

- Köszönjük, hogy itt voltatok! – mosolyodott el a vörös, rövid hajú nő, majd felállt, hogy kezet fogjon mind az öt fiúval. Igazán kedves volt velük az interjú során, felszínesen érdeklődött ugyan a magán életükről, legfőképpen a Louis és Harry alkotta párosnak, azonban nagyobb hangsúlyt fektetett a zene témára, amit Harry különösen díjazott, hiszen tulajdonképpen az az élete. – Hölgyeim, és uraim; One Direction! – ragyogó mosollyal az alig száz borzasztóan szerencsés lányra nézett, aki élőben nézhették végig a műsört. A fiúk integettek egy sort, puszikat dobáltak, majd elhagyták a termet.

Harry nem vágyott másra, minthogy hazaérjen végre, és aludhasson a szerelme karjai között – hetek óta koffeinen élt, a turnézás, a sok interjú, divatbemutatók, megbeszélések, és stúdiózások teljesen kikészítette az idegét. Nem akarta bevallani senkinek, de titokban örült, amiért a turnéjuk egy hónapon belül befejeződik, olyankor mindig egy kicsit lenyugodnak a dolgok, több szabadidejük van, amit a galambpár a szerelmük elmélyítésével töltenek legfőképpen.

A fiú kiseperte az arcába hulló rakoncátlan göndör tincset, a kedvenc kalapját a fejére, nyomta, majd hogy mihamarabb szabadulhassanak kézen fogta a nála egy fejjel alacsonyabb párját, és húzni kezdte. Természetesen nem maradhatott el a rajongói sereg sem az épület elől, ezer és ezer sikítozó lány őrült meg, ahogy kézen fogva kiléptek a napfényre.

- Álljunk meg egy pár autógrammot kiosztani, kérlek Hazz. Tudom, hogy fáradt vagy, de….- a gyönyörű kék szempár megtelt törődéssel és szeretettel, amit Harry egyszerűen képtelen volt figyelmen kívül hagyni, így egy nagy sóhajjal beadta a derekát.

- De csak egy óra. – forgatta meg a szemét, tudta, hogy még az elég nagy időtartam sem lesz elég arra, hogy az összes lány boldogan távozzon a helyszínről.

Louis arcára nyomott egy puszit, majd útjára engedte az idősebb fiút, aki hatalmas mosollyal az arcán vetette bele magát a lányseregbe, s Harry is ugyanígy tett. Szerencsére időközben a többiek is megjelentek, így nem öt részre szakadva próbálták teljesíteni az összes rajongó kívánságát.

Egy órával később a göndörke teljesen kimerülten ragadta meg a szerelme kezét, aki ezúttal nem ellenkezett, szomorúan odaintett a fanoknak, majd követte Harry-t egy fekete terepjáróhoz, ami csak rájuk várt. Harry éppen nyitotta volna ki az ajtót, amikor egy kar megragadta őt. Dühösen fordult hátra, készült, hogy lehordja az illetőt mindennek, aminek csak lehet, azonban nem egy elvetemült rajongót látott. Egy fiú volt, inkább egy fiatal férfi, a ruhája kopott volt, kinyúlt, és néhol lyukas, azonban ami a legmeglepőbb volt rajta, az a nyakába csimpaszkodó édesen alvó kislány volt, akinek eredeti fehér rugdalózója szürkés árnyalatot vett fel, beazonosítatlan foltokkal.

Louis és Harry egyszerre emelték fel a szemöldöküket, ösztönözve a férfit a beszédre, de az idegennek kellett egy perc, mire rávette magát a beszédre.

- Sajnálom, hogy zavarlak titeket…tudom, hogy nem ismertek engem, és tudom, hogy ez nagyon furcsa lehet, de szükségem van a segítségetekre. – szégyenében lehajtott a fejét, megviselte őt a tudat, hogy ennyire kiszolgáltatott.

- Miféle segítségre? Pénz kéne? – Harry kételkedve karba tette a kezét, annyira nem volt energiája az egészre, fél lábbal már az ágyában volt az igazak álmát aludva.

- Nem! – ősi harag gyúlt az idegen világosbarna szempárjában, s óvatosan ingatni kezdte a fejét, úgy, hogy ne ébressze fel a vállán alvó kislányt. – Rose-ról lenne szó…

- Rose? – kérdezett vissza kíváncsian Louis.

- Igen, ő itt Rose. – karjait szeretet teljesen fonta a baba köré, s egy pillanatra arcára boldogság ült, de ezt gyorsan fel is váltotta a végtelen szomorúság. – Egyedül nevelem…ilyen körülmények között…nincs segítségem, és nem szeretném, hogy a lányom így nevelkedjen fel. Nagyon kicsi. A lakás, ahol élünk nem éppen tiszta…khm…és az ő szervezete ezt nem bírja. Már egyszer kapott egy tüdőgyulladást, amibe majdnem belehalt….és enni sem tudok neki adni, csak éppen annyit, hogy ne aljon éhen. – egy kövér könnycsepp gördült le az apuka arcán, miközben belepuszilt a csöppség nyakába.

- És nekünk mit kéne tennünk? Nem is ismerünk, kitudja, lehet, hogy csak pénzt akarsz kicsikarni belőlünk. Gyere Louis. – sóhajtott fel Harry, s már be is szállt a hátsó ülésre, azonban a párja nem követte őt egyből, odalépett a férfi mellé, ujjait óvatosan végig futatta a szőke fürtökön, amik még nagyon pihésen, és ritkán keretezték Rose arcát, majd suttogva megszólalt.

- Sajnálom a viselkedését. – intett a kocsiba lévő felé – Nagyon fáradt, és ilyenkor nem lehet vele beszélni…de mi lenne, ha holnap nyugodtan leülnék beszélni egy kicsit, és kitaláljuk, hogy hogyan segíthetünk? – egy féloldalas, bíztató mosolyt villantott az idegenre, aki egy picit fellélegzett.

- Nagyon megköszönném, istenem…köszönöm, hogy ad egy esélyt. – újabb könnycseppek szánkóztak végig az arcán, ami most az egyszer nem a kétségbe esésnek, hanem a reménynek szólt. Louis apró markába csúsztatta a papírt, amire a lakcímük volt írva, s a fiú egy bólintással jelezte, hogy tudja hol van.

- Louis! – Harry türelmetlen hangja szakította félbe az érzelmeket.

- Mennem kell…Örültem…?- kezet nyújtott a férfi felé, aki görcsösen rázni kezdte azt.

- Peter Johnson.

- Még találkozunk Mr. Johnson. – biccentett, s egy utolsó pillantást vetett a békésen szundikáló csöppségre, majd magára csapta az ajtót.

Másnap reggel a konyhában kávét szürcsölgetve megnyugtató csendben próbáltak felkészülni az előttük álló napra. Illetve Harry a programokat futatta le a fejében, amiken részt kell vennie, azonban Louis megállás nélkül az apa-lánya furcsa párosára tudott gondolni.

- Harry. – a bögréjét határozottan csapta le az asztalra, s olyan ádáz kifejezés ült az arcán, hogy még a göndör is legszívesebben hátrált volna egy lépést. – Nagyon sokat gondolkoztam azon a férfin tegnapról, és muszáj meglátogatnunk őket. – magában már eltervezte, hogyha Harry nem megy vele, akkor egyedül fogja meglátogatni őket.

- Meglátogatni? – húzta fel a szemöldökét, majd a felismerés végig suhant az arcán. – Elkérted a címüket. – fejét a tenyerébe temetve, hitetlenkedve csóválta a fejét. Tudhatta volna.

- Hallgass végig Hazz, okés? – lábait maga alá húzva, a könyökére támaszkodva, enyhén az asztalra dőlve vette fel a tárgyaló pozíciót, tekintete elszántságról árulkodott. – Nem tudom, hogy mi történt azzal a családdal, de szeretnék segíteni nekik, ha törik, ha szakad. Nem hagyhatom, hogy az a kislány belehaljon az éhezésbe, vagy akármi másba. És ha te nem tartasz velem, akkor egyedül megyek, csak hogy tudd.

- Ezt szeretem én benned. – mosolyodott el Harry. – Mindenkivel olyan kedves és törődő vagy. – az asztalon összekulcsolta ujjaikat, és egy szeretetteljes mosolyt villantott rá. – Ha neked ennyire fontos természetesen elmegyek veled.

- Köszönöm. – Louis hálásan elmosolyodott, majd egy győztes vigyorral az arcán dőlt hátra.

- Biztos vagy benne, hogy ez volt az? – Harry furcsán nézett a három emeletes házra, amit kívülről graffitik fedték, néhány ablakon betört, néhányon rács volt, s a bejárati ajtó helyére egy karton ragasztottak, amelyet az erős szél veszélyesen kibillentett a helyéről.

- Boo, láttad, hogy mibe voltak? És a pasi segítséget kért, hol laknának szerinted? Egy palotában? – Louis zavarodottan megvonta a vállát, és az épület felé fordult. A bejárat nem jelentett nagy gondot, hamar meg is találták a második emeleti lakást, nem volt nehéz eltéveszteni.

Louis nagy szemekkel engedélyt kérve szerelmétől kopogott be az ajtón, amin belül egyből mozgolódást hallottak. Egy kicsit hátrébb léptek, s egymás kezét fogva várták a fejleményeket. Az ajtó nagy robaj kíséretében kinyílt.

- Hát itt vannak! – a szemében elképzelhetetlen nagyságú remény csillogott, s egyből oldalra állt, hogy beengedhesse őket.

A két világsztár annyira nem odaillő volt a szobába, az egész lakás egyetlen helységből állt, a jobb sarokban egy jobb napokat is megélt matrac feküdt, mellette egy elég megviselt babaágy, benne az alvó kis Rose-zal. A penész szaga egyből megcsapta az orrukat, a szőnyegen megmagyarázhatatlan foltok, a roló félig leszakítva lógott le az ablakról.

- Jézusom. – Louis botránkozva a szívére szorította a kezét.

- Üljenek le a matracra. – invitálta őket Peter.

- Tegezz nyugodtan, nem vagyunk öregek. – fintorodott el Harry, mindig is utálta, ha Mr. Styles-nak hívták, vagy ha magázták.

- Rendben. – halványan elmosolyodott, majd egy kis sámlira ült, ami a bölcsőde mellett foglalt helyet. Kínos csend következett be, egyikük sem tudta, hogy ilyen helyzetben mit kellene mondani, vagy éppen hogyan kéne viselkedni, s a feszengő pillanatokat Louis törte meg.

- Oké, túl kíváncsi vagyok, hogy udvariaskodjak. Hogy a francba kerültetek ilyen helyzetbe? – Peter-t egy pillanatra meghökkentette Louis szókimondósága, de valahogy ezt is olyan megnyugtatónak találta. Sokkal felüdítőbb volt a mogorva, visszautasítástól, amit legtöbbször feléje tanúsítottak.

- Először is tudnotok kell, hogy 25 éves vagyok. Rose egy merő meggondolatlanságból született. Régen teljesen más voltam, nem volt gazdag a családom, de mindenünk megvolt, ami kellett. Lucy-vel, Rose anyukájával még a gimiben találkoztam, de csak az egyetemen kerültünk igazán közel egymáshoz. Egyetlen egyszer nem vigyáztunk, és…Lucy teherbe esett, én pedig egyszerűen nem tudtam, hogy mit csináljak. A szüleim kitagadtak a ballépésem miatt, röviden, Lucy szülei meghaltak, amikor kicsi volt, a gyámszülei pedig csak addig biztosították anyagilag, ameddig jól viselkedett, úgy tűnik a terhesség nem tartozik bele ebbe a fogalomba. Azt mondtam neki, hogy nem számít, feleségül vettem, nem volt semmi különleges, egyszerűen csak ketten voltunk, és örökhűséget fogadtunk. Biztosítottam róla, hogy gondoskodok majd róluk, pincérkedtem, egészsen addig, amíg Lucy nem hívott, hogy elfolyt a magzat vize. Rose megszületett, azonban a feleségem idegrendszere nem bírta a nyomást, és…többet nem nyitotta ki a szemét. – ekkora gördültek ki az első könnycseppek a szeméből, hosszú, sós csíkot húzva az arca két oldalán. Louis keresett egy zsebkendőt, és átadta neki. Peter szipogott még egy párat, majd megemberelve magát folytatta. – Onnantól rémálommá vált az életem. Nem tudtam bemenni dolgozni, hiszen nekem kellett foglalkoznom a kicsivel, ezért kirúgtak a munkahelyemről, emiatt nem bírtam fizetni a lakbért, így onnan is ki lettünk hajítva, és ez mindent döntött magával, akárcsak a dominó. És most…itt tartok, és nem tehetek mást, mint idegenektől segítséget kérni.

Louis-t és Harry-t is egyaránt megrázta a történet, egymás kezét tördelve próbálták megemészteni a hallottakat, s a monológ utáni csöndet most a göndör törte meg.

- Azt mondtad, hogy nem pénz kell... pedig tudnánk adni annyit, hogy fel tudj állni – most már ő is tenni akart valamit az ügy érdekében, a szíve majd belehalt, ahogy rápillantott a semmit sem sejtően alvó kislányra.

- Nem, isten mentsen. Saját magam szeretnék felállni, én a két kezemmel akarok megdolgozni érte, és nem szeretnék senki adósa lenni. – olyan magabiztosan ejtette ki a szavakat, hogy egyikük sem mert ellenkezni.

- Akkor mit szeretnél tőlünk? – érdeklődött Louis kedvesen.

- Azt szeretném kérni, hogy….el sem tudjátok képzelni, hogy milyen nehéz ez nekem…fogadjátok be. 

- Tessék? – Harry szemei golflabda nagyságúra nyíltak, szemöldöke pedig a plafont verte.

- Csak addig, amíg sikerül annyit összegyűjtenem, hogy fenn tudjam tartani kettőn megélhetését, szeretnék kibérelni egy tisztább lakást, nem tehetem meg egy két hónapos babával, hogy ilyen mocsokba éljen, ráadásul nincs pénzem gyógyszerekre. És senkire nem számíthatok, mindenki elhagyott. – Harry szíve megszakadt a szavakon, most már ő is saját ügyének tartotta, hogy a babáról gondoskodjon.

- Miért pont mi? – érkezett Louis-tól az ésszerűbb kérdés.

- Mert…láttalak titeket, még régen. Amikor elmondtátok a világnak, hogy együtt vagytok. Csodáltalak titeket, szeretném, hogy a lányom egy olyan szerelemben nevelkedjen fel, mint a tiétek. Ha már én nem tudom neki azt megadni….Csak rátok nézek, és azt látom, hogy mennyire egymásnak vagytok teremtve, minden egyes pillantásotokból süt az a végtelen szerelem, amit egymás iránt éreztek, és tudom, hogy a lányom a ti kezetek alatt biztonságban lenne. – a szerelmes pár megdöbbent, egyserűen nem tudott megszólalni az őszinte mondatok miatt, azonban a hallgatást a férfi rosszul értelmezte.  Fogta magát, s térdre hullott a két fiú előtt, arcát csak úgy mosták a sós könnycseppek, kezeit imára kulcsolta, s úgy kérlelte őket.

- Állj fel. – húzta fel őt Louis, s a zokogó férfit átölelve próbálta megnyugtatni őt.

Harry azonban nem bírta ki, hogy ne nézzen rá Rose-ra, aki időközben felébredt, s hatalmas kék szemekkel meredt a világra, szőke tincsei gyéren hullámoztak, s rózsaszín ajkai o-t formáztak, ahogy megilletődött az idegen arc vizslatásától. De nem ijedt meg, kíváncsian kezdte el tapogatni az arcot, meghúzta az orrát, csípkodta az arcát. Nagyon élvezte a játékot, néha vigyorgott egyet, és sikítozott, ahogy Harry játszani kezdett vele. Végül a lányt a hónaljánál fogva kiemelte, s mellkasára fektette a fejét, szinte ösztönösen érezte, hogyan tartsa a legbiztonságosabban.

- Mondjatok valamit! – zokogta Peter, aki fél szemmel figyelte Harry és a lánya ismerkedését.

- Egy feltétellel segítünk…- a férfi teste megfeszült, számított az elutasításra, de mégis majd belehalt a tudatba, hogy nem tehet semmit. – Ha annyiszor látogatod meg a csöppséget, ahányszor csak tudod. – Peter újra a földre hullott, s úgy kezdte el kántálni a hálálkodó imáit.

- Nézd csak Hercegnő! Itt lakik Harry bácsi, és Lou bácsi. Tetszik ugye? – Rose öklét kezdte el rágcsálni, hatalmas kék szemeivel kémlelte a világot. – Itt szoktunk főzőcskézni, Louis bácsi nagyon jól főz, de ha Harry bácsi kezébe fakanalat látsz, akkor jobb, ha futsz.

- Hé! – lökte vállba játékosan Harry őt, de levakarhatatlan volt a vigyora.

- Harry bácsi nem viseli jól az igazságot. – mondta komolyan a lánynak vállat vonva, majd arrébb is lépett nehogy újra egy tockost kapjon. – Jaj Rose, tudom, hogy nem szeretnél lakás körbevezetést. Térjünk a lényegre, igaz? – Harry szíve ellágyult, ahogy nézte a párost egyre beljebb haladni a szobába.  – Szóval készülj fel a szobádra, mert az a legfantasztikusabb, legcsodálatosabb legészveszejtőbb gyerekszoba, amit valaha láttál. Dobpergést kérünk, Mr. Styles. – Harry felnevetett, s ujjaival dobolni kezdett egy asztalon.

- És tessék! – beléptek a rózsaszín szobába, ahol a játékok kupacban álltak, egy gyönyörű új kisággyal a közepén. – Ugye milyen szép? – a kislány hosszasan pislantva reagálta le az egészet, öklét tovább rágcsálva.  – Egyetértek veled, csodálatos szüleid leszünk. – bólintott magának, majd egy puszit nyomott a szunnyadó kisgyerek arcára, és bele is helyezte az új kiságyába.

- Azok leszünk? – lépett mellé Harry, s egymást átölelve meredtek a máris mélyen alvó lányra.

- Természetesen. – jelentette ki az idősebbik teljes magabiztossággal.

- Hiszek neked, szerelmem. – egy csókot lehelt Louis ajkaira, majd lenézett Rose-ra. Egyszerűen képtelen volt betelni a látványával már most. – Szerinted is ő a világ legszebb lénye a földön? – oldalra döntötte kissé a fejét, és úgy tette fel a költői kérdését.

- Csak is utánad. De ezt ne mond el neki. – kacsintott rá, majd a mellkasába bújt, ami enyhén rázkódott az előbbi válasz miatt.

- Louis? – pár perc kellemes csönd, és telhetetlen bámulás után csak suttogva mert megszólalni, mintha hangosabb beszéddel megtörné a varázst.

- Igen?

- Van egy kislányunk. – mintha csak most fogta volna fel igazán a dolgot, úgy jelentette ki, Louis pedig halványan elmosolyodott, s közben összefűzte ujjaikat.

- Tudom. – Louis csak ált ott, és egyszerűen nem tudott betelni a két csodával, ami megadatott neki.

Purple~Larry

Sziasztok :) Nagyon régen jelentkeztem tudom....és szégyellem, hiszen régen minden hétvégén legalább hármat hoztam, most meg....hát igen. Szerettem volna egy kicsit jobbá tenni ezzel a történettel, bár elég kis bénácska lett, de nem szeretném, hogy bárki is elpártoljon tőlem...Próbálok visszatérni a régi kerékvágásba. Szép hetet mindenkinek :)

Lana x 

- Szóval kéket hozzak? – kérdezte ezredszerre az idős férfi, aki valószínűleg többet őszült az idő alatt, míg a két fiúval beszélt, mint eddig összesen.

- Nem, én pirosra szeretném a hálót. – tette karba a kezét Louis mérgesen, mire az eladó nagyot sóhajtva leült az egyik székre, s kezével megtörölte gyöngyöző homlokát.

Harry féloldalasan nézett le a fiúra, aki sokkal alacsonyabb volt nála, azonban makacsságban egyenlők voltak, egyikük sem szándékozott tágítani a véleményétől. A göndör fiú ajkai apró mosolyra húzódtak, ahogy a szíve meglágyult a tökéletes arc minden egyes rezdülésére, közelebb lépett hozzá, s egy pillanatig kiélvezte a magasságfölényt, majd kissé begörnyedt, s kényszerítette a kisebbiket, hogy felemelje a fejét. A zöld és a kék szempár összekapcsolódott, s abban a pillanatban a két saját javát akaró szív lenyugodott.

- Biztos jó ötlet összeköltözni? Ha már a hálószoba színén is összeveszünk…- Louis lehajtotta a fejét, így a szempillái hosszú árnyékot vontak az arcára, s kezeivel gyűrögetni kezdte az előtte álló fiú ingjét.

- Boo…édesem. – A hosszú, gyűrűkkel tarkított ujjak végig simítottak a fiú arcélén, a szavak olyan bizalmasak voltak, és édesek, mintha abban a pillanatban megszűnt volna minden körülöttük, többé nem hallották a nyüzsgést, nem érezték a rájuk szegeződő meglepődő, s olykor elítélő pillantásokat. – Nincs, amit jobban akarnék annál, hogy minden nap melletted kelljek fel, és a karjaidban aludhassak el.

Harry egy csibészes félmosolyra húzta a száját, majd el is lépett a fiútól, hogy az idős bácsival beszéljen meg valamit, aki egészen addig türelmesen várt a döntés meghozatalra. Louis olyan hangosan sóhajtott fel, amint ellépett tőle a meleg test, hogy a mellette elhaladók furcsán méregették, de ő az évek gyakorlata alatt megtanulta, hogyan zárja ki ezeket a dolgokat, így zavartalanul ő is végigfutatta a mutató ujját az arccsontján, ahol még mindig érezte Harry érintését, mintegy kamasz, aki éppen megkapta az első csókját.

Louis sokszor érezte így, hosszú évekig jártak Harry-vel, de még mindig nem tudta megfejteni azt a hihetetlen érzést, amit csak a göndör fiú tudott neki adni. Pedig az egész csak egy kamasz szerelemnek indult, a környezetükben mindenki ezt hitte. Ki gondolta volna, hogy egy 16 és egy 18 éves fiú olyan hihetetlenül mély szerelembe eshetnek, mint ők.

Amint Louis visszatért a földre a mennyországból, - ami eltartott egy ideig – Harry fülig érő szájával találta szembe magát, négy festékes dobozt a kezében tartva.

- Mik ezek? – ráncolta össze a szemöldökét.

- Egy piros; mert te azt szeretted volna. Mondjuk kifestjük vele a fürdőt– tartotta fel a dobozt, amiben szinte már vörösbe hajló árnyalat lötyögött, amit Louis nagy gonddal választott ki. – Egy kék; hiszen azt meg én akartam, az meg a konyha lesz, vagy még kitaláljuk. – vont vállat szégyenlősen, felmutatva a halván kék festéket, ami annyira elnyerte a tetszését.

- És mi az a kettő? – vonta fel a szemöldökét Louis, mindig is nagyon kíváncsi személyiség volt, s legszívesebben kikapta volna a szerelme kezéből a tárgyakat, hogy megtudja mi az, de most az egyszer tett egy szívesség, és hagyott egy esélyt neki arra, hogy saját maga árulja el.

- Ez…lila. – Harry halványan elpirult, s zavarában lehajtotta a fejét, így a göndör tincsei az arcába hulltak.

- Lila?

- Tudod…arra gondoltam, hogy a hálónk ez egy nagyon személyes terület, és az csak a miénk, és…te pirosat én meg kéket akartam, és hát, ha azt összekeverjük az lila. Abban mindketten benne vagyunk. – időközben kiértek a boltból, s megálltak a fekete Range Rover mellett.

Louis megtorpant egy pillanatra, s a fiú nyakába ugrott, máris tudta, hogy a lila tökéletes lesz, és minden egyes alkalommal, amikor a falakra pillant, akkor eszébe jut, hogy mennyire is összeillenek. Forrón tapadt a rózsaszín ajkakra, beletúrt az imádott göndör fürtökbe, s olyan közel húzta magához a szerelmét, hogy érezte a heves szívdobogását.

Az idős eladó a szemével követte a párost, s ráncos arca mosolyra húzódott, az igaz szerelem megmelengette sokat megélt szívét, s csak nézte, nézte ahogy a  piros és kék lilává olvad össze

- Neee! – sikított fel férfiasan Louis, s rövid lábait gyorsan kezdte el szedni. – Már így is tiszta festék vagyok. – elfutott a kék festékes dobozig, s belemártotta az ecsetet, fegyverként tartva maga előtt.

- Na, ne csináld már, Boo. Csak meg akarlak ölelni.

- Aha, tiszta festék vagy, csak össze akarsz kenni. Összefröcsköllek, ha közelebb jössz. – fenyegetőzött, de Harry nem hitt neki, s közelebb lépett hozzá, de Louis betartotta a szavát, s a kék festék a göndör fekete ingén landolt.

- Te most komolyan összekékeztél? – pajkosan csillogott fel a zöld szempár. – Fuss, Tomlinson, mert ha elkaplak…- az abbahagyott mondat függött a levegőben egy pillanatig, majd Louis hangosan felnevetett, és futni kezdett, arra azonban nem számított, hogy a fólia – amivel leborították az egész lakást a parketta, és a hálóban leterített padlószőnyeg védelmére szolgált – csúszik a véletlenül, és direktből rákerült festéktől, s egy szerencsétlen pillanatban megcsúszott egy nagyot koppanva elterülve a padlón.

- Boo, jól vagy? – kérdezte aggodalmasan Harry, s most már fokozottan vigyázva magára sietett az elterült testhez.

- Asszem megmaradok. – tápászkodott fel fájdalmasan felnyögve, ahogy a súly a könyökére került, s a feneke sem úszta meg sérülés nélkül a dolgot, de a hátsó fertálya fájdalmait már régen megszokta Harry jóvoltából.

- Na gyere, te kis szerencsétlen. – a göndör felnyalábolta a földről, s egy óvó puszit hintett a homlokára. Ez a kis mozdulat annyi szeretetet, és féltést sugallt, hogy Louis arcára egy levakarhatatlan mosoly ült ki.

Pár órával később gyönyörködve nézték a világoskék nappalit, ami sokkal előbb is elkészülhetett volna, ha nem poénkodnak és játszanak annyit.

Harry az egyetlen megmaradt vödör felé nyúlt, majd megragadta Louis kezét, s a jövőbeli hálójukba vezette. Valamiért érezték, hogy ez egy nagyon különleges pillanat, a hófehér falak szinte sikoltottak azért, hogy a két szerelmes keltse életre őket. Két kéz fonódott egyetlen ecsetre, s egymásra hangolt mozdulatokkal egy szívet rajzoltak a fehérség közepére.

A lila szív végül le lett festve, azonban sosem felejtették el azt, s éjszakánként úgy összeolvadtak össze, ahogyan a piros és kék, együtt egy új szín alkot. 

Award 16

Köszönöm a díjat drága Kisém ♥

10 dolog rólam:

1. Elképesztően rég voltam itt...

2. Annyi minden történ velem, hogy levegőt venni sem tudtam. 

3. És természetesen nem a jó fajta történések:) 

4. A lapotopomom sem volt nálam. 

5. Ma kaptam vissza, de megy tovább a szervízbe, mert benyelt egy vírust. 

6. Szóval; Cool Girls, igyekszem a történettel. 

7. De egyébként írói válságom is van. 

8. Mostanában túl sok ilyenem van...

9. Őszintén szólva sokat gondolkoztam azon, hogy jobb lenne bezárni a blogot, ez csak egy ilyen megállapítás.

10. De ez még csak egy kósza ötlet

10 kérdésem:

1. Ha az állatok beszélni tudnának, akkor mit mondanának nekünk? 

Fogalmam sincs, szeretném azt hinni, hogy ők is intelligensek, csak az ő szintjükön. Mintha egy pop-ot kedvelő embertől várnád el , hogy ismerje a Vivaldi összes szerzeményét. Lehetetlen lenne. De eltudnál beszélgetni vele a legújabb pop zenékről és előadókról. Szóval egy nyúltól sem várnám el a pitagorasz tételt, elbeszélgehetnénk mondjuk a répa fajtákról. 

2. Csináltatnál bármelyien piercinget? Hová? 

Nem, igazából félnék az annak készítésével járó dolgokkal, és ez a piercinges dolog nem az én világom, bár a pasimnak egy ajak piercinget simán el tudok képzelni, és vannak olyan barátnőim, akiknek egy szolid kő van az orrában, szerintem az is királyul állhat valakinek. 

3.  Kérlek indítsd el ezt a zenét és csukd be a szemed. (https://www.youtube.com/watch?v=YyknBTm_YyM#_=_) Írd le kérlek, hogy mit éreztél, hol voltál mikor, és hogy néztél ki. Mindent annyira részletesen amennyire csak tudsz. 

Igazából nem magamat láttam. Egy reneszánsz kori báltermet láttam magam előtt, ahol mindenki békésen táncol, gyönyörű ruhákban, elegásnan, minden szabályt betartva. Aztán megjelenik egy fiú, sokkal lazább megjelenésben, elegáns, de feleannyira sem, mint a többiek. Mindenki felháborodik, a fiú viszont nem törődik senkivel, csak a cselédek felé tart, és táncra hívja a szerelmét, és csak táncolnak, a nemes és a szolgalány, és nem figyelnek semmire. Csak egymásra. 

4. Ha egy barátod elveszítene egy fogadást hogy szívatnád meg? 

Én nem szívatnám meg, elegendő kárpótlás lenne az a fej, amit vág, ha győzelmi táncot járok. 

5. Mit szeretsz reggelizni? 

Sosem reggelizek, csak megiszok egy nagy pohár kakaót. Az ér? 

6. Ha több pénzed lenne, mint amit valaha is eltudsz költeni, akkor odaadnád másoknak? 

Ha nagyon sok pénzem lenne, akkor először is a családomat költöztetném el onnan, ahol most lakok, mindent megadnék, amit csak a kisöcsém kívánna, megpróbálnám visszaadni azt a támogatást, amit anyától kaptam életem során, anyagiak formájában, természetesen ez lehetetlen, de próbálkozni lehet, aztán a rászorulóknak adnék, mindenféle helyre, ahol szükség van rá. Aztán, és csak aztán költenék magamra is egy kicsit, de nem sokat, hiszen minek vegyek magamnak felesleges dolgokat, amik nélkül élni még tudok, és másnak sokkal nagyobb szüksége van a pénzre? Szóval igen, a válaszom igen.

7. Hogy találkoztál a legjobb barátoddal? 

Úgy gondolom, hogy a legjobb barát eléggé relatív dolog. Nem szeretnék különbséget tenni a barátaim között, hiszen vannak dolgok, amiket xy-al szeretek jobban csinálni, és vannak olyanok, amit meg zzs-vel. Mindenkivel mást szeretek csinálni, mindnenki másképp jó, de ezt nem azt jelenti, hogy nem szeretem mindegyiket egyformán. Azonban van 3 különleges személy, akit az interneten ismertem meg, és mindannyian csodálatosak, és nagyon szeretem őket. 

8. Szerinted mi az, amit egy kapcsolatban nem lehet megbocsájtani? És mi a legnagyobb hiba amit el lehet követni? 

Ha valaki hazudik. Nekem az őszinteség nagyon fontos. Mindent megtudok bocsájtani, a megcsalást, elfelejtett szülinapot, vagy évfordulót, bármit. Ha őszintén elmondja nekem, és ha nem próbál kifogásokat találni. Ami megtörtént, az megtörtént. Hibázni emberi dolog, de hazudni már a saját döntésünk. Ha elmondja a hibáját, akkor egy kicsit dühös leszek rá, és talán pár napig nem szólok hozzá, és főlök a levemben, de aztán úgyis megbocsájtanék, viszont ha hazudik, bárkiről is legyen szó, az örökre elveszít.

9. Mit gondoltok az olyan emberekről, akik (pl.) tönkre akarják tenni két ember kapcsolatát, csak azért, mert nekik nem voltak pozitív élményeik a szerelemben? 

Csak a keserőség teszi velük ezt. Csak irigyeli azt, ami másnak megadatott és neki nem, Nem ítélem el az ilyeneket, hiszen milyen nehéz lehet neki? Ő így vezeti le a feszültséget, nem hibáztathatom ezért, ki vagyok én ahhoz? 

10. " A pusztulás legrövidebb útja a bosszú" mi a véleményed az idézetről? 

Nem szabad megbosszulni semmit, amit kapsz, azzal csak te romlassz, és nem teszel vele helyre semmit. Hagyni kell, hogy az élet visszadja neki azt, amit érdemel, mert egyszer visszafogja. Ha viszont mégis a bosszú mellett maradunk az a teljes pusztuláshoz vezethet. Ezért kérdezem én; mit ér a bosszú, ha abba nem csak a célszemély, de te is belehalsz? 

Remélem nem sokára találkozunk, mindenképpen értesítelek titeket a döntéseimről, és annak következményeiről:)

Lana x

Story of our life~Larry

Sziasztok :) Éppen ebben a pillanatban készültem el ezzel, úgyhogy most nagyon a hatása alatt állok, de annyit mondhatok, hogy ez egy különleges történet lett, ezért csak köszönötet mondok Naominak a képért, és a kép alá, dőlt betűvel írt idézet adta nekem az ihletet. Szép hetet nektek!

Lana x

"A pillanat, amikor megcsókolod a szerelmed, és minden körülötted olyan ködössé válik körülötted, és az egyetlen dolog, ami élesen kirajzolódik, az te és ő. És akkor rájössz, hogy az az ember az, akit szeretnél csókolni életed hátralevő részében. És abban a pillanatban megkapod azt a csodálatos ajándékot, és nevetni akarsz, és sírni., amiért olyan szerencsésnek érzed magad, hogy egy ilyen ember a tiéd, és közben félsz, hogy elveszíted."

- Szia, nem tudnád megmondani, hogy merre találom az igazgatóit? - kérdezte a fiú, vörös csíkos pólója remekült passzolt rikítóan piros nadrágjához, hosszúra hagyott tincseit oldalra fésülte, szemeit egy hatalmas fekete keretű szemüveg takarta el. Olyan furcsa személyiség volt, de talán ez volt benne annyira megragadó.

- De persze, ha szeretnéd elkísérlek. – Harry bíztatóan rámosolygott az új fiúra, miközben becsukta a szekrényét, és elindult, hogy megmutassa a srácnak az utat.

- Új vagy itt, ugye? Honnan jöttél? – kérdezte, s lábai önkénytelenül lassítottak le, alig haladtak előre, de ez egyiküknek sem tűnt fel, önkénytelenül próbálták meghosszabbítani az együtt töltött időt.

- Tudod…a tipikus helyzet, apa új munkája miatt az egész családnak költöznie kellett. Egyébként Louis vagyok, Louis Tomlinson. – olyan gyönyörű mosolya volt a fiúnak mint senki másé, Harry úgy érezte, mintha abban a pillanatban bújt volna elő a szürke esőfelhők mögül a napsugár, mindent aranyba öltöztetve.

- Én pedig Harry Styles. – viszonozta a fiú arcmimikáját, úgy érezte magát, mintha talált volna a zsebében egy nem romlott csokit és az édes íz szétárad a vénáiban beindítva az összes létező boldogsághormont. Pedig ez csak egy ismeretlen fiú volt, akivel alig pár perce találkozott először.

- Itt is vagyunk. – jelentette ki a göndör, egy kissé szomorúan, s a hivalkodó betűkre pillantott, ami az ajtón függve hirdette a tulajdonosa rangját. – Még találkozunk Tomlinson. – kacsintott egyet, s élvezte, ahogy a furcsa fiúra zavar költözik.

- Még találkozunk, Styles. – suttogta Louis is maga elé, majd egy nagy sóhaj kíséretében bekopogott a faajtón.

- Gitározz nekem még. – suttogta elbűvölten Louis, képtelen volt megunni azt, ahogyan a göndör fiú gyönyörű dallamot varázsol egy egyszerű hangszerből.

- Mit játsszak? – lágy mosolyra húzta az ajkait, ahogy észrevette a csillogó szempárt, ami csak rá fókuszált.

- All of me. – mondta gondolkodás nélkül, mire a göndör bólintott. Ujjai gyakorlottan fonódtak a gitár nyakára, s lefogta a megfelelő húrokat a kezdéshez.

Louis tekintetével követte a mozdulatokat, figyelte a jobb kezét, amivel a pengetett, majd a balt, amivel különböző facsart kézmozdulatokkal szólaltatta meg a megfelelő hangot. Halkan énekelt is hozzá, ami olyan volt, mintha egy angyal lett volna, gyönyörűen követte az ujjai alkotta ritmust.

- Ezt sosem fogom megunni. – sóhajtott fel Louis, egy pillanatra összekapcsolódott a pillantásuk, egy cinkos mosolyt váltottak, majd Harry lehajtotta a fejét, hogy hevesen dobogó szívét lenyugtassa.

- Nem tudom mi történik velem Zayn! – kiáltott fel Louis, kétségbe esetten, arcát a tenyerébe temette, s szemeit szorosan lehunyta.

- Nem értem mire gondolsz, Lou. – rázta meg a fejét összezavarodottan a feketehajú. Louis könnyektől csillogó kék íriszével a fiúra tekintett, és egy nagyot sóhajtott.

- Amikor meglátom Harry-t vágtázni kezd a szívem, ha hozzám ér az az már felér egy halállal, imádok mindent, amit csinál, és ha már öt percig nem látom hiányzik. – Zayn elmosolyodott, életében először látta így a srácot, pedig kis kora óta ismerték egymást. Rendesen meg is lepődött, amikor Louis hazaállított, csak hogy személyesen kérhessen tőle tanácsot.

- Szerelmes vagy, Louis. – jelentette ki boldogan, hiszen örült, hogy a legjobb barátja egy társra talál, még akkor is, ha az fiú.

- Nem vagyok szerelmes. – jelentette ki makacsul, karjait összefonta maga előtt, de érezte, hogy ez a válasz mindenre. De ez nem történhetett meg pont vele, a belegyezése nélkül. Megrázta a fejét, s inkább Zayn élete után kérdezősködött.

Csak a tv okozta fény világított az arcára, így félhomályban láthatta őt, mégsem tudta levenni róla a szemét. Louis tudta, hogy pillanatok kérdése, hogy lebukjon, de nem érdekelte, szemtelenül vizslatta az oly’ tökéletes arcot.

- Le fogsz maradni a filmről, ha így bámulsz. – kuncogott fel halkan az idősebbik fiú, de tekintetét nem szakította el a képernyőről, azonban a mellette ülő fiú nem nevetett fel, ahogy ő várta, s az igéző tekintetet még mindig az arcán érezte.

- Boo? – az általa olyannyira kedvelt becenév most még édesebbé vált, ahogy pedig egymásba fonódott tekintetük a világ megállt egy pillanatra. Harry ezernyi érzelmet látott átsuhanni az óceán kék íriszekben, s a megnyugtató filmes estéből egy érzelmi viharrá vált a hangulat.

Louis abban a pillanatban értette meg, amit Z mondott neki, másra sem vágyott, mint megkóstolni a sokat csodált dús rózsaszín ajkakat. Mint egy kígyó, akit a furulya szava megbabonáz úgy hajolt egyre közelebb, és közelebb hozzá, még nem az orruk össze nem ért. Harry egyre gyorsuló meleg lehelete az alsóajkának ütközött, teljes eufóriát okozva ezzel, ami akkor teljesedett csak ki igazán, amikor a bizonytalan egymás felé kapó szájuk találkozott.

Harry első csókját lopta el ezzel a fiú, de a göndört nem zavarta, próbálta utánozni a nála tapasztaltabb mozdulatokat. Azt akarta, hogy az a fiú, aki az első csókját elvette, az adja majd élete utolsóját is. Soha többé senkivel nem akart még hasonlót sem csinálni, az eddig érzett erős kötelék, amit az első pillanattól érzett kettőjük között, most még szorosabbá húzódott, nem engedve, hogy pár centinél nagyobb távolságra húzódjanak egymástól.

Louis nyelve óvatosan tört be a fiú szájába, majd a fránya levegőhiány megszakította őket, de még azután is csak pár milliméterre távolodtak el, majd folytatták ezt az érdekfeszítő cselekedetet. S nem tudtak leállni ezzel már soha többet.

- Még nem nyithatod ki a szemed. – nevetett fel Harry, s próbálta úgy vezetni a fiút, hogy ne menjenek neki semminek, pedig ennél nehezebb dolgot aligha lehetett volna csinálni, Louis még nyitott szemmel óvatosan lépkedve is életveszélyes volt. Most viszont egész lényét a göndörre bízta, mellkasát a másik fiúénak támasztotta, ujjaival Harry bicepszébe kapaszkodott, s minden érzékszervével a fiúra koncentrált, s érezte, ahogy sebesen dobogó szíve viszonzásra talál.

- Még mennyit kell menni? – nyafogott, de élvezte, a helyzetet, teljes mértékben megbízott Harry-ben.

- Most, állj meg itt. Nyisd ki a szemedet. – a füléhez hajolva suttogta lágyan, majd hátrébb lépett, és hagyta, hogy a fiú rájöjjön hol vannak. – Tudod, először egy flancos vacsira akartalak elvinni, de rájöttem, hogy az nem az én stílusom, szóval elhoztalak ide. – kissé elpirult, ezért lehajtotta a fejét, és a szél erejétől meghajló fűszálakat tanulmányozta. – Tudod anyuval nagyon sokat játunk ki ide, amikor kicsi voltam, először fürdünk is benne…látod a tó másik végén a vízből kitűnő beton darabokat? – Louis a mutatott hely felé nézett, és bólintott, arrafelé a területet teljesen befedte a hínár és a különböző vízi növények, de a leomlott lépcsőt még látni lehetett. Louis apró mosolyra húzta a száját, ahogy elképzelte az alig pár éves Harry-t, ahogy nevetve barátkozik a vízzel. – Nem tudom miért felejtődött el ez az egész, de mint látod teljesen tönkre ment. Viszont csónakázni még lehet. – vont vállat szégyenlősen, félt, hogy Louis nem erre számított első randi helyszínként.

- Örömmel tölt el, hogy veled csónakázhatok. – nevetett fel a fiú, s egy lágy csókot hintett a gödröcskékre, amik szavai után elmélyültek a göndörke arcán.

- Tényleg? – a smaragd tekintet úgy csillogott, mint még sosem, arra a tudatra, hogy egy kicsit megmutathat valamit a múltjából.

Louis kezéért nyúlt, összekulcsoltál ujjaikat, és úgy indultak meg a csónak felé, ami egy kis farönknek kötve a lágyan hullámzó vízen már várt rájuk.

- Hogy hazudhatsz nekem? – kérdezte vádlón Louis a már föléje magasodó fiút, aki kicsit megszeppent, de nem engedett az igazából.

Alig pár napja volt, ahogy a nyári perzselő nap alatt önfeledten kergetőztek vízipisztollyal lövöldözve egymást. Olyanok voltak, mint a gyerekek, együtt lenni olyan könnyű volt nekik, minden olyan önfeledt volt és egyszerű.

Most pedig egy kis semmiségen úgy összekaptak, hogy csak úgy zengett tőlük a ház.

- Nem hazudtam, csupán nem mondtam el, hogy kivel voltam. Ez olyan nagydolog? – forgatta meg a szemét, ott belül tudta, hogy vissza kéne vennie, de a makacssága nem engedte, hogy behódoljon.

- Lehet, hogy neked nem, de nekem igen, mert kurvára beléd szerettem, és félek, hogy már nem érdekkelek. – ordította Louis, majd egy halk sóhaj kíséretében megfordult, hogy elhagyja a tett helyszínét, de egy kar megakadályozta abban.

- Niall-el voltam, a barátnőjének a szülinapjára akart venni valamit, és engem rángatott el. Csak egy kis szabadságot akartam, néha megfojtasz a féltékenykedéseiddel….- félmosolyra húzta a száját, és úgy pillantott le a zavart fiúra.

- Sajnálom, én csak….

- Tényleg szeretsz? – a pupillái kitágultak, ahogy a választ várta, a szíve versenyt futott Louis-éval.

- Hogyne szeretnélek, te idióta. – Harry ajkaira mézédes mosoly ült, ennél szebb szót elképzelni sem tudott volna.

- Én is szeretlek. – suttogta egy közelebb hajolva a fiú édes ajkaihoz, s mintha ezzel a szóval felszakadt volna egy gát, felszabadult az egész teste. – Szeretlek, szeretlek, szerettek, szeretlek…

- Hazza…mi lesz velünk a ballagás után? – kérdezte meg óvatosan a tiltott kérdést, amit a végzős évük eleje óta kerülgettek, azonban már a március is beköszöntött, s az érettségi már a nyakukon volt.

- Mi lenne? Te egyetemre mész, én pedig valóra váltom az álmaimat és dalszüvegíró leszek. Összeköltözünk és boldogan élünk, amíg meg nem…- jelentette ki, s az ölében fekvő arcot cirógatva. Olyan egyszerűen hangzott az egész, és olyan boldognak, hiszen mást se kívánt, mint ezzel az egy fiúval lenni örökkön-örökké, és családot alapítani, és együtt megöregedni.

- Megígéred? – kérdezte halkan Louis, a szíve áhítozott azért az egy szóért, ami még ha nem is teljesen, de egy kicsit lenyugtatja.

- Megígérem.

Louis körül nézett a nagy házban, tágas volt, a fehér falak érzelemmentességet mutattak, de ő lelki szemei előtt látta, ahogy együtt, ő és Harry megtöltik szeretettel és élettel a sivár falakat.

- Ez lesz az. – jelentette ki, mire Harry elmosolyodott, és bólintott. Már csak a papírt kellett aláírni, és a ház az övéjük volt. Az ingatlan ügynök átadta a kulcsokat, majd elköszönt a pártól, és egyedül hagyta őket az új lakásukban.

- Itt fogjuk leélni az életünket. – mondta a lehető legboldogabban a göndör, és körbe fordult a nappaliban. – Készen állsz?  

- Készen. – az újabb ígéretet egy csókkal pecsételték meg, és szoros ölelésbe vonták a másikat.

Harry szeme csillogott, ahogy a kisbabára nézett, aki gügyögve pakolgatta ide-ode a legújabb játékait. Gyönyörű kislány volt, göndör fürtjei Harry-ére hasonlítottak, de tengerkék gombszemei Louis íriszeinek másolata volt. Mintha ez a kisbaba csak nekik lett volna teremtve, az ő szerelmük kiteljesedéseként.

- Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek, Boo? – kérdezte Harry, mire Louis szemeibe szeretet költözött, ami az évek során nemhogy csökkent volna, csak mélyült, és mélyült, mígnem olyan szintekre emelték a szerelmüket, amit elképzelni sem tudtak azelőtt.

Louis az ujjaira nézett, amit pár hete egy aranykarika díszített, örökre egymáshoz kötve ezzel magukat. – Tudom.

- Jézusom, most mindenki nyugodjon le! Harry, te cseréld ki a zoknidat, mert felemás, addig add ide Matt-et. Darcy, te pedig hozd le a táskádat, és vegyél fel másik pólót, mert ez piszkos.  – a 25 éves, fiatal férfivá érett Louis kinőtte a gátlásait, elvégezte az egyetemet, és mindent tökéletesen kézben tartott. Sokszor hagyta megnőni arcán a borostát, haját levágatta, elől lévő tincsei azonban még mindig a homlokába hulltak, ruhatára a csíkos felsőből, és piros nadrágból elegánssá, és stílusossá, vált és még mindig olyan tökéletes volt Harry szemében.

De Harry is sokat változott, borzasztóan göndör haja hullámossá szelídült, arca megnyúlt, ahogy teste is, egy fejjel az idősebb fiú fölé magasodott.

7 teljes éve voltak együtt már, ezalatt az idő nagyon sok minden történt köztük kezdve azzal, hogy első lányuk iskolássá érett, és nemrég örökbe fogadott Matt-et is újabb családtagként ünnepelték. Darcy első iskola napja volt ez, a kisfiú pedig tágra nyílt boci szemmel, öklét a szájába véve, erősen nyáladzva nézte végig a két férfi és testvére szétszórt mozdulatait.

Azonban mint mindig, most is minden a helyére került, s az iskola előtt a kiscsalád nyugodtan szállt ki a kocsiból, bíztatva a lányt.

- Minden rendben lesz. – mosolyogott rá Louis és Harry összeölelkezve, az utóbbi ölében tartva a legkisebb családtagot.

- Da…Da..Daciiiii – nevetett fel Matt, ahogy próbálgatta kimondani a lány nevét.

- Ügyes vagy kicsim. – egy dupla pusziban részesítették a kisfiút, majd nézték, ahogy az idősebb gyerekük életében először átlépi az iskola kapuit. Ennél büszkébbek nem is lehettek volna.

Késő este volt már, nagyon késő, a lányokat Anne-el otthon hagyták és együtt száguldottak végig az autópályán.

- Nem mondod meg hova viszel? – kérdezte kíváncsian Harry, aki hiába töltötte be a harmincat, amikor Louis-val kettesben voltak újra kamasznak érezte magát. Egy halálosan szerelmes kamasznak.

- Nem, de szerintem nemsokára magad is rájössz. – nevetett fel, majd egy jobb indexel lekanyarodott egy földi útra, amit Harry egyből felismert.

- Most komolyan, Boo? – a könnyek gyűlni kezdtek a smaragd szempárba, de nem engedte őket kiszabadulni, nem a sírás ideje volt ez, hanem az ünneplésé.

A motor leállt, ők pedig kiszálltak a kocsiból, mindketten csillogó szemmel tekintettek körbe.

- Boldog 10. évfordulót Haz. - lágy csókot váltottak, és meghatódva néztek a tóra. A tóra, ami semmit nem változott, a tóra, ami szemtanúja volt az első szárnypróbálgatásaiknak, a zavart mozdulatoknak, és az első ki nem mondott ígéreteknek.

Arra az éjszakára újra hormontúltengéses fiatalokká változtak, bizonyítva azt, hogy akármennyi idő telik is el, az ő szerelmük mindennél erősebb. Már nem voltak zavartak, sem bizonytalanok, bármiféle kellemetlenség nélkül kapcsolódtak össze azon a helyen, ahol minden kezdődött.

- Ha lejön a lépcsőn én komolyan sírva fakadok. – jelentette ki Louis, mire Harry átölelte a vállát, és egy puszit nyomott a kissé ráncos homlokra. A meghatódottság miatt gombóc keletkezett a torkában, és csak a lépcsőre figyelt, ahol éppen a legnagyobb lányuk lépdelt lefelé.

Gyönyörű volt, göndör haja az idők során nem változott, különlegessé téve ezzel őt, vékony, kecses testére a lila koktélruha tökéletesen illet, magas sarkú hófehér cipőjének az oldala kövekkel bolt kirakva. Szempilláit kifestette ugyan, de ezen kívül nem csúfította el tökéletes arcát, így olyan természetes és gyönyörű hatást keltve, hogy Louis valóban felzokogott, egy zsebkendőt tartva a szája elé.

- Hogy telhetett el ilyen gyorsan az idő? – suttogta maga elé Harry, ahogy a lány eléjük lépett.

- Nem érzékenyülhetsz most el, Luke mindjárt itt lesz értem. – mosolygott a lány, szinte ragyogott a boldogságtól.

- Rendben kicsim, vigyázz magadra! – Darcy egy dupla pusziban részesült, majd egy gyors köszönés kíséretében már szaladt is ki az ajtón, egyenes a rá váró kocsihoz.

- Felnőtt. – jelentette ki szomorúan Louis, még mindig törölgetve az arcát.

- Elmúlt 18 éves, az útjára kell engednünk. – bólintott Harry, s homlokát Louis-énak döntötte.

- És ha én nem állok készen rá? – kérdezte az idősebb fiú, akinek gyönyörű barna haját ősz tincsek tarkították, szemei körül egyre több ránc jelent meg.

- Senki sem áll készen erre, Boo. Egyszerűen el kell fogadnunk ezt, és tovább élni az életünket.

- Szeretlek, Haz. – suttogta Louis, élvezte, ahogy az erős karok köré fonódnak. Biztonságban érezte magát.

- Emlékszel erre? – mutatott fel Harry egy képet, amin egy szemüveges csíkos pólós fiú zavarában éppen eltakarja az arcát.

- Hogyne emlékeznék? Megszállottan fényképeztél engem. – forgatta meg a szemét az idős férfi, de ajkaira mosoly költözött.

- És milyen jól teltettem, hiszen most nem csodálhatnálak téged. De el kell áruljak valamit. – suttogta közel hajolva szerelméhez, aki kíváncsian tekintett rá. – Most sokkal gyönyörűbb vagy. Egyre tökéletesebb leszel. – Louis megrázta a fejét, és elfordította az arcát.

- Hogy mondhatod ezt? Az arcom ráncos, tiszta ősz a hajam, és meghíztam. – utálta, hogy ilyen állapotban van, de az idővel még Louis sem tudott versenyt futni. El kellett fogadnia, hogy az idő eljárt felette, annyi volt csupán megnyugtató, hogy Harry sem járt másképp. Azonban a göndör ugyanolyan gyönyörű volt, mint 70 évvel azelőtt.

- Nálad tökéletesebb, és gyönyörűbb lényt el sem tudnék képzelni, Boo. – suttogta, mire Louis szíve megremegett.

- Sosem fogom megérteni, hogy hogyan lehet valakit ennyire szeretni. – rázta meg a fejét Louis, s egy csókot nyomott a rózsaszín ajkakra.

Harry a kezében lévő képre pillantott, amin a 17 éves énjük egymásba kapaszkodva vigyorognak a kamerába. Azt kívánta, hogy bárcsak elmondhatná az akkori énének, hogy amit először megígért magának valóra vált.

Louis nem csak az első csókját lopta el, hanem az utolsót is.

I got a heart and I got a soul...~Larry

Sziasztok:) Remélem mindenkinek jól telt a hete, nekem egy káosz volt, nem csak itt úsztam el, hanem minden lehetséges dologban. Larry...tényleg sajnálom, hogy eddig kellett várnod, és remélem erre gondoltál, amikor kérted ezt a történetet. További szép hétvégét mindenkinek:) 

Lana x

ui,: a címek még mindig nem az erősségeim...

Harry Styles. Tetoválás mániás. Drogfüggő. Láncdohányos. Alkoholista. Erőszakos. Nőcsábász. Veszélyes. 

Legalábbis a folyton feketébe öltözött karcsú, magas teste, tetoválásokkal borított bőre, és az egyébként összes fiatalra jellemző, lázadásos szokásokkal rendelkező fiú volt az emberek szemében. Egy olyan fekete légkör lengte körbe, ami azt üzente minden normális ember számára, hogy fusson el olyan messzire tőle, amennyire csak lehet. Vagy dugassa meg magát, mert ilyen dögös fiú nem sokszor akad az életben.

És hogy én mit éreztem én mikor azon a tiszta, csillagos éjszakán a hírhedt zöld tekintet összeakadt az enyémmel? Furcsa…békét.

Az emberek azt hiszik, hogy tudják mi a félelem; végig sétálni egy sikátorban éjszaka, közeli barátságot szerezni egy pókkal, lifttel utazni, vagy akár a szálloda 10. emeletéről nézni a világot. Abban a tudatban élnek, hogy az a gyomorforgató érzés, ami szétárad a vénáidban, egészen a szívedig rohamot idézve benned; ez a félelem. De ez nem igaz.

Nem reszkettem, nem dobogott a szívem hevesen, nem rettegtem. Pedig mégiscsak féltem. Féltem az élet kegyetlenségétől, az egyedülléttől, a saját gondolataimtól, amik szépen lassan őrületbe kergettek.

Pedig ez történik az emberrel, ha magányosan tengeti a napját, ha az egyetlen lény, ami még mellette maradt az egy aranyhal, akit a szülei pár évvel ezelőtt vásároltak. Közvetlenül a baleset előtt.

Milyen egyszerű is a képlet; adott egy apuka, egy anyuka és egy kislány, akik az összes szabályt betartva tartanak hazafelé az idősebb fiukhoz, adjunk hozzá egy részeg sofőrt és…tadaaam. A végeredmény mínuszban számolandó; 3 ártatlan élet.

Azonban én aznap nem karamboloztam, otthon ültem és éppen a kedvenc filmemet néztem egy nagy tál pattogatott kukorica társaságában. De hiába nem tartózkodtam a járműben, aznap lélekben a szüleimmel és kistestvéremmel hunytam el.

Sosem voltam ezután a régi, a szívemben hatalmas űr keletkezett, és az a három ember hiánya mérhetetlen fájdalommal töltötte meg azt minden egyes alkalommal. Egyetlen gyógymódként pedig az érzéketlenséget választottam. Olyan voltam, mint egy robot; ettem, ittam, dolgoztam, ás aludtam is, azonban belülről teljesen üres voltam, az idő pedig csak telt és telt.

Kedvenc időtöltésemnek szenteltem az időmet, az ablakpárkányon ültem és csak néztem ki a fejemből, fel a csillagokra, amik aznap olyan gyönyörűen ragyogtak, mint még soha. Nagyon késő volt már, talán éjfél is elmúlhatott, de különösképpen nem érdekelt, a fáradtságot sem éreztem, sőt, a bőröm szinte bizsergett az izgatottságtól.

Ó, milyen fura is volt az izgatottság…

Olyan hihetetlenül régóta nem éreztem semmit, most pedig még csak ülni sem tudtam, erős vágyat éreztem arra, hogy kimozduljak, így hát felvettem egy szürke pulcsit és már kint is voltam. A kezemet mélyen a zsebembe mélyesztettem, és csak a csillagokat néztem, az ezernyi fénylő kis pontot, amikbe oly’sokat beleképzeltem.

A lábaimat lassan rakosgattam egymás után, sehova nem siettem; sosem ijesztett meg a sötétség, nem érdekelt mi leselkedik rám a feketeségben, nekem már úgy sem volt vesztegetni valóm. Minden olyan csendes volt, a világra békesség költözött, csak egy-két autó hajtott el mellettem néha, a fényszóróval kísérteties árnyakat vonva a graffitis falakra.

Azonban hiába nem féltem az éjszakában egyedül, a szívem hangosan dobogni kezdett, amikor egy alak tűnt fel előttem. Hosszú, nyúlánk lábaival pillanatok alatt közel került hozzám, tincseit a sapkája alá gyűrte, de egy-egy kósza göndör tincs mégis arcába hullott, dús, piros ajkait beharapva nézett végig rajtam, s arca két oldalát a jéghideg szél vörösre csípte. Összekapcsolódott a tekintetünk.

Olyan igézően zöld szeme volt, mint amit még sosem láttam…Egy pillanat alatt magával szippantott, hiába akartam félrenézni, nem engedte el a pillantásom. Tudtam ki ő, annyiszor láttam őt különböző szórakozóhelyeken, hogy simán felismertem őt a sötétben is.

Már az első pillanatban tudtam, hogy mennyire gyönyörű is, mindig is annyira sajnáltam, hogy rossz társaságba keveredett. Szívesen megismertem volna, azonban a pletykák, amik eléggé rossz fénybe vonták őt mindig meggátolt ebben. Egy átlagos itt élő embernek elég volt annyi mondani, hogy ’Styles’ máris félelem költözött rájuk.

De ahogy én belepillantottam abba a hírhedt szempárba nem láttam mást, mint egy átlagos ember, átlagfelettien gyönyörű íriszét. Az utcalámpa fénye aranyba burkolta őt, még angyalibbá téve.

- Miért bámulsz ennyire? – kérdezte hirtelen, mire az egész varázs elillant, s az előbb látott mennyei lény helyett inkább egy ördögit láttam.

- Én…nem bámultak. – lehajtottam a fejem, elkerülve az igéző pillantását, de ennyivel nem hatottam meg.

- Gondoltam. Felismerted a rettegett Harry Styles-t, mi? Be vagy rezelve, ugye? – ajkaira keserű mosoly költözött.

- Nem, én tényleg nem akartalak bámulni… - nem mertem felnézni, pedig nem rettegtem tőle, azt csinálhatott volna, amit akart velem, engem már nem érdekelt.

- Aha, persze. – hitetlenkedően prüszkölt egyet, majd egy hirtelen mozdulattal a falnak nyomott, oda, ahová már nem ér el a lámpa fénye. – Nem vagyok egy cirkuszi majom, hogy úgy bámulj meg, mintha nekem nem lennének érzéseim, érted? Tőlem retteghetsz, és hazahúzhatsz anyucihoz, de ne merj ítélkezni fölöttem, úgy, hogy nem is ismersz! – az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ez nem nekem szól, egyszerűen csak rajtam csattan az ostor, így nagyot sóhajtottam, és próbáltam lenyugtatni vágtató szívemet.

- Mint mondtam, nem bámultalak, és főleg nem ítélkeztem, jó? – mondtam fáradtan, nem fizikai volt a fáradtság, lelkileg készültem ki teljesen.

- Nem vagyok vak. – szemei összeszűköltek, ahogy farkasszemet nézett velem.

- Azért néztelek egy kicsit tovább, mert olyan tökéletes vagy. – szinte odaköpködtem a szavakat, majd megpróbáltam ellökni magamtól, de az erős karjai alól nem szabadulhattam. – Most pedig engedj hazamennem, vagy gyorsan verj meg, vagy tudom is én, csak haladjunk. – becsuktam a szemem, várva az ítéletet, amit a fiú gyorsan meghozott, a szorítás egyre csak gyengült, majd a meleg testet sem éreztem magam előtt.

- Most mi lesz? – oldalra döntöttem a fejem, és a fiúra néztem, aki most nem is tűnt olyan félelmetesnek, bőrkabát volt rajta, és tudtam, hogy tele van tetkókkal, alsó ajkát egy vaskarika díszítette, és a kapucni a fél arcát beárnyékolta, de a szemei…csillogtak.

- Az lesz, hogy hazakísérlek. – bólintott egyet, majd egy apró mosolyra húzta a száját.

- Mi? Nem. – karba tettem a kezem, és úgy meredtem a fiúra, aki csibészesen vigyorgott rám. Pillanatok alatt vált a légkör ijesztőből…játékosra.

- Sok veszélyes ember járkál ilyenkor az utcákon…- kezdte, de én közbe vágtam.

- Kezdve veled. – felvontam a szemöldököm, és vártam, hogy végre elengedjen.

- Ne hisztizz csak engedd, hogy melletted sétáljak. – ő is karba fonta a kezét maga előtt, s meggyőzően összekapcsolta a pillantásunkat.

- Mondtam már, hogy nem.    

- Miért nem? – tisztán láttam rajta a meglepődöttséget, bár nem értettem mire fel.

- Ember, most szorítottál a falhoz, fenyegetőzve. Ha nem akarod, hogy rajtad ítélkezzenek első látásra, akkor te se tedd. Semmit nem tudsz rólam. – sziszegtem idegesen, majd füstölögve kifordultam az utcáról, hazafelé véve az irányt.

Lépteket hallottam magam mögött, s egy pillanat múlva a göndör herceg elém vágott, kényszerítve engem a megállásra. A francba a hosszú lábaival.

- Mit akarsz még? – forgattam a szemem, másra sem vágytam, mint hazamenni, és aludni.

- Szia, Harry vagyok, és te? – nyújtotta felém a jobb karját, mire felnevettem. Ez beteg.

- Idióta vagy. – ki akartam kerülni, de ő megállított, egy vigyor kíséretében.

- Téged hogy hívnak? – kérdezte újra, mire hitetlenkedő pillantást vetettem rá. Olyan önfeledt, és játékos volt az egész, mintha nem is a hírhedt Styles-al beszélnék, hanem egy teljesen másik fiúval, akit már régóta ismerek. Így hát belementem a játékba, végül is mit veszíthettem volna?

- Louis. Louis Tomlinson. – a kezeink egy üdvözlő kézrázás kíséretében összekulcsolódtak, s elektromos szikrák pattantak mindenfele.

- Örülök a szerencsének, Louis.

A hetek teltek, én pedig egyre inkább kezdtem megkedvelni Harry-t, ő valóban nem az volt, akinek mutatta magát. A fekete mintákkal borított bőre egy hatalmas szívet rejtett maga mögött, amihez csak nekem volt kulcsom. Ajkai csak még csábítóbbá, és édesebbé váltak az azt átfogó karika miatt. Fekete ruhatára pedig nem a szomorúságnak, vagy a beteg hajlamoknak szólt, ez már az elején feltűnt, csupán ilyen ember volt, neki ez tetszett. És a sötét burok, ami körüllengte őt, és megijesztette a többi embert az nem volt más, mint a csalódottság, és a düh felhője.

Mellettem pedig kivirágzott, legalábbis azt vettem észre, kapcsolatunkra a vidámság volt jellemző, és a spontaneitás, de az is előfordult, hogy egyszerűen csak leültünk és átbeszéltük az éjszakát, ilyenkor mindig megtudtam egy csomó dolgot róla, és elképesztően hálás voltam, amiért beengedett a falai mögé, hiszen megismerhettem az egyik legnagyszerűbb embert a világon.

- Tudok mindent a szüleid haláláról, tudom az összes barátod nevét, még a gyerekkorod kedvenc plüsséjét is, mégsem tudom, hogy mi a kedvenc színed. – a karjaimon támaszkodó fejét felém fordította, s úgy kapcsolta össze tekintetünket.

Egy szállodában dolgoztam, s éppen annak a tetőterén terültünk el, ahogy nagyon sokszor tettük munka után. A csillagok olyan fényesen ragyogtak, mint azon az éjjelen, amikor először találkoztunk, de amíg akkor az édes érzéketlenség uralkodott rajtam, hideg szívemet egy hasonló jégszív olvasztotta fel.

- Fehér. – mosolyogtam rá, s egy puszit nyomtam a homlokára. – És neked?

- Fekete. – felnevettem. Olyan nagy ellentétek voltunk, mégis ez az ellentét volt, ami miatt annyira összeillettünk.

Halkan beszélgettünk tovább az éjszaka megnyugtató leple alatt, még több és több dolgot megtudva egymásról. Harry-ből sosem volt elég számomra.

És, hogy miről beszéltünk? Mindenről, és semmiről. 

You're nobody 'til somebody loves you~Ziam

Sziasztok :) Remélem mindenkinek jól telik a hete, én először is szeretnék bocsánatot kérni; a hétvégém nem úgy jött össze, ahogy terveztem, de ígérem, hogy nem sokára hozom a többi smutot, ami még írás alatt áll. 

A másik dolog, amiért tulajdonképpen ez a one shot is íródott ( Larry; a következő történet a tiéd lesz, ígérem ) ma van pontosan fél éve, hogy megismertem a legjobb barátnőmet, szóval drága Lorám; nagyon szeretlek és remélem tetszik, amit összehoztam neked:) 

Lenne még egy dolog; A nevem Lanáról Lana Doyl-ra változott, ennek csupán egy oka van. Több Lanát is láttam a blogok világában, így ez egy kis megkülönböztetés ( és a @Lana már foglalt volt twitteren :'(, de ez lényegtelen) Jaah igen, a twitter elérhetőségemet pedig megtaláljátok majd oldalt valahol, ha érdekel titeket. Ott profilképként én vagyok kirakva ( most lepődjetek meg) szóval láthatjátok hogyan nézek ki, ha kíváncsiak vagytok. 

Jó olvasást:) 

Lana x

Ui.: A szemkárosodásért felelősséget nem válalok. 

Az eddig ölelő karok a derekam körül szorosabbá váltak, s a szerelmem ujjai belemélyedtek a bőrömbe.

- Mi a baj? – az eddig vállgödrében pihenő arcomat a mellkasára támasztottam, s onnan néztem fel a csodás barna szempárba. A csoki íriszek egy pillanat alatt a bűvkörük alá vontak, ami alól sosem szabadulhattam.

- Félek, hogy egyszer csak felébredek, és te nem leszel mellettem. – suttogta rekedten, s oldalra pillantott zavartan. Zayn sosem volt az a fajta, aki beszél az érzéseiről, nagyon nehezen nyílik meg mindenki előtt, s a sok együtt töltött idő után is adódnak olyan helyzetek, amikor csakis harapófogóval lehet kihúzni belőle a dolgokat.

- Szeretlek Liam, nincs mitől félned. – egy csókot leheltem a homlokára, mire lehunyta a szemét, s ajkaira egy apró félmosoly költözött.

A délutáni napsugár lustán sütött be az ablakon, aranycsíkokat húzva a padlóra, s Zayn feje felé glóriát rajzolt, így lehunyt szempilláinak árnyéka végignyúlt az arcán. Olyan gyönyörű volt.

Még mindig emlékszem arra a napra, amikor találkoztunk. A gimiben összevontak minket az ő osztályával, míg a lányok gerendáztak mi a korláton csináltuk különböző nyakatekert mozdulatokat. Annyira féltem, amikor sorra kerültem, előttem sokkal magasabb és izmosak fiúk könnyedén lendítettek magukon párat, hogy egyszerűebbé tegyék a bal rúdon való átpördülést, azonban nekem olyan nagynak, és félelmetesnek tűnt az egész, hogy a karom megremegett, s egy végzetes pillanatban leestem és egy nagy huppanással landoltam a matracon. Egy gyönyörű barna szempárral rendelkező fiú egyből a segítségemre sietett, s az innentől történtek már történelem.

Amióta tudom, hogy szeretem valami helyreállt az életemben, mintha egy olyan darabka került volna elő, aminek a létezéséről eddig nem is tudtam, de onnantól kezdve életfeltételként működött. Csak mellette érzem magam egésznek, akármilyen nyálasan is hangozhat.

Apró puszikkal kezdtem bevonni a járomcsontján keresztül, végig a nyaka vonalán, amikor hirtelen megéreztem az erős vízsugarat hátulról a nyakamnak csapódni. A pólóm pillanatok alatt átázott, s a hajam is vizesen tapadt a tarkómra, alattam pedig Zayn morgott egyet nem tetszése jeléül.

- Húzzatok ki tubicáim, vízipisztoly csata van! – kiáltotta az örökké gyerekes Louis, s egy kissé csálén sikerült tigrisbukfenc kíséretében tovább állt.

Egyből harcra készen ugrottam fel, s magam után húztam Zayn-t is, aki nyafogva követett. Ahogy kiléptünk az ajtón egy kéz egyből befogta a számat.

- Ssssh. – Harry halál komoly arccal állt meg mellettünk, homlokára egy terepmintás kendőt kötött, s arca két oldalára egy-egy fekete csíkot festett. – Niall-el már szövetkeztünk, ő a kertben várja Lou-t, ti is velünk vagytok?

- Négyen egy ellen? – húzta fel a szemöldökét Zayn, mire Harry megrázta a fejét.

- Nem. Négyen Louis ellen.

-Akkor..persze. – nevetett fel Z, s kivette a göndör kezéből a felé tartott pisztolyt. Látványosan megforgattam a szemem, de én is elfogadtam a felém nyújtott fegyvert, s elindultunk hátulra, ahol a szöszi előkészítette a terepet.

- Naaa? – kérdezte Harry izgatottan, aki időközben már kinevezte magát csapatkapitánynak, bár hogy milyen csapatnak volt a kapitánya arról fogalmam sem volt, de az lényegtelen. A göndör egy gyors puszit nyomott a szöszi arcára, s máris összeszűkített szemekkel figyelte a hátsó udvart, amerre a legutoljára eltűnt a legöregebb tagunk. Én is egyre izgatottabb lettem én is, hevesen dobogó szívvel, lövésre kész vízipisztollyal vártam, amikor újabb hideg zuhanyt kaptam a tarkómra.

Louis ördögi kacaj kíséretében mért végig minket, a 4 teljesen átázott fiút.

- Tudjátok; nem szép dolog négyen összeszövetkezni egy ellen. De nem baj, nem számoltatok azzal, hogy én Louis Tomlinson vagyok. – újra felnevetett, s eltűnt egy ajtó mögött.

- Ezt nem úszhatja meg. – füstölgött Hazza, kisöpörte a szeméből nedves tincseit, és már futott is a fiú után.

- Jössz? – fordultam hátra, ahogy utolsónak maradva loholtam mindenki után, de a másik felemet nem éreztem magam mellett.

Válaszként egy újabb adag jéghideg vizet kaptam a nyakamba, egyenes a szerelmemtől.

- Hátba támadsz?! – hitetlenkedve lépdeltem egyre közelebb hozzá, karomat összefontam a mellkasom előtt.

- Csak ott voltál védtelenül…én pedig…naaa, ne haragudj, szeretlek. – egy bocsánatkérő vigyort villantott rám, a szívem pedig abban a pillanatban ellágyult.

Szeretni, és szeretve lenni. Nem is kell ennél több.