I got a heart and I got a soul...~Larry

Sziasztok:) Remélem mindenkinek jól telt a hete, nekem egy káosz volt, nem csak itt úsztam el, hanem minden lehetséges dologban. Larry...tényleg sajnálom, hogy eddig kellett várnod, és remélem erre gondoltál, amikor kérted ezt a történetet. További szép hétvégét mindenkinek:) 

Lana x

ui,: a címek még mindig nem az erősségeim...

Harry Styles. Tetoválás mániás. Drogfüggő. Láncdohányos. Alkoholista. Erőszakos. Nőcsábász. Veszélyes. 

Legalábbis a folyton feketébe öltözött karcsú, magas teste, tetoválásokkal borított bőre, és az egyébként összes fiatalra jellemző, lázadásos szokásokkal rendelkező fiú volt az emberek szemében. Egy olyan fekete légkör lengte körbe, ami azt üzente minden normális ember számára, hogy fusson el olyan messzire tőle, amennyire csak lehet. Vagy dugassa meg magát, mert ilyen dögös fiú nem sokszor akad az életben.

És hogy én mit éreztem én mikor azon a tiszta, csillagos éjszakán a hírhedt zöld tekintet összeakadt az enyémmel? Furcsa…békét.

Az emberek azt hiszik, hogy tudják mi a félelem; végig sétálni egy sikátorban éjszaka, közeli barátságot szerezni egy pókkal, lifttel utazni, vagy akár a szálloda 10. emeletéről nézni a világot. Abban a tudatban élnek, hogy az a gyomorforgató érzés, ami szétárad a vénáidban, egészen a szívedig rohamot idézve benned; ez a félelem. De ez nem igaz.

Nem reszkettem, nem dobogott a szívem hevesen, nem rettegtem. Pedig mégiscsak féltem. Féltem az élet kegyetlenségétől, az egyedülléttől, a saját gondolataimtól, amik szépen lassan őrületbe kergettek.

Pedig ez történik az emberrel, ha magányosan tengeti a napját, ha az egyetlen lény, ami még mellette maradt az egy aranyhal, akit a szülei pár évvel ezelőtt vásároltak. Közvetlenül a baleset előtt.

Milyen egyszerű is a képlet; adott egy apuka, egy anyuka és egy kislány, akik az összes szabályt betartva tartanak hazafelé az idősebb fiukhoz, adjunk hozzá egy részeg sofőrt és…tadaaam. A végeredmény mínuszban számolandó; 3 ártatlan élet.

Azonban én aznap nem karamboloztam, otthon ültem és éppen a kedvenc filmemet néztem egy nagy tál pattogatott kukorica társaságában. De hiába nem tartózkodtam a járműben, aznap lélekben a szüleimmel és kistestvéremmel hunytam el.

Sosem voltam ezután a régi, a szívemben hatalmas űr keletkezett, és az a három ember hiánya mérhetetlen fájdalommal töltötte meg azt minden egyes alkalommal. Egyetlen gyógymódként pedig az érzéketlenséget választottam. Olyan voltam, mint egy robot; ettem, ittam, dolgoztam, ás aludtam is, azonban belülről teljesen üres voltam, az idő pedig csak telt és telt.

Kedvenc időtöltésemnek szenteltem az időmet, az ablakpárkányon ültem és csak néztem ki a fejemből, fel a csillagokra, amik aznap olyan gyönyörűen ragyogtak, mint még soha. Nagyon késő volt már, talán éjfél is elmúlhatott, de különösképpen nem érdekelt, a fáradtságot sem éreztem, sőt, a bőröm szinte bizsergett az izgatottságtól.

Ó, milyen fura is volt az izgatottság…

Olyan hihetetlenül régóta nem éreztem semmit, most pedig még csak ülni sem tudtam, erős vágyat éreztem arra, hogy kimozduljak, így hát felvettem egy szürke pulcsit és már kint is voltam. A kezemet mélyen a zsebembe mélyesztettem, és csak a csillagokat néztem, az ezernyi fénylő kis pontot, amikbe oly’sokat beleképzeltem.

A lábaimat lassan rakosgattam egymás után, sehova nem siettem; sosem ijesztett meg a sötétség, nem érdekelt mi leselkedik rám a feketeségben, nekem már úgy sem volt vesztegetni valóm. Minden olyan csendes volt, a világra békesség költözött, csak egy-két autó hajtott el mellettem néha, a fényszóróval kísérteties árnyakat vonva a graffitis falakra.

Azonban hiába nem féltem az éjszakában egyedül, a szívem hangosan dobogni kezdett, amikor egy alak tűnt fel előttem. Hosszú, nyúlánk lábaival pillanatok alatt közel került hozzám, tincseit a sapkája alá gyűrte, de egy-egy kósza göndör tincs mégis arcába hullott, dús, piros ajkait beharapva nézett végig rajtam, s arca két oldalát a jéghideg szél vörösre csípte. Összekapcsolódott a tekintetünk.

Olyan igézően zöld szeme volt, mint amit még sosem láttam…Egy pillanat alatt magával szippantott, hiába akartam félrenézni, nem engedte el a pillantásom. Tudtam ki ő, annyiszor láttam őt különböző szórakozóhelyeken, hogy simán felismertem őt a sötétben is.

Már az első pillanatban tudtam, hogy mennyire gyönyörű is, mindig is annyira sajnáltam, hogy rossz társaságba keveredett. Szívesen megismertem volna, azonban a pletykák, amik eléggé rossz fénybe vonták őt mindig meggátolt ebben. Egy átlagos itt élő embernek elég volt annyi mondani, hogy ’Styles’ máris félelem költözött rájuk.

De ahogy én belepillantottam abba a hírhedt szempárba nem láttam mást, mint egy átlagos ember, átlagfelettien gyönyörű íriszét. Az utcalámpa fénye aranyba burkolta őt, még angyalibbá téve.

- Miért bámulsz ennyire? – kérdezte hirtelen, mire az egész varázs elillant, s az előbb látott mennyei lény helyett inkább egy ördögit láttam.

- Én…nem bámultak. – lehajtottam a fejem, elkerülve az igéző pillantását, de ennyivel nem hatottam meg.

- Gondoltam. Felismerted a rettegett Harry Styles-t, mi? Be vagy rezelve, ugye? – ajkaira keserű mosoly költözött.

- Nem, én tényleg nem akartalak bámulni… - nem mertem felnézni, pedig nem rettegtem tőle, azt csinálhatott volna, amit akart velem, engem már nem érdekelt.

- Aha, persze. – hitetlenkedően prüszkölt egyet, majd egy hirtelen mozdulattal a falnak nyomott, oda, ahová már nem ér el a lámpa fénye. – Nem vagyok egy cirkuszi majom, hogy úgy bámulj meg, mintha nekem nem lennének érzéseim, érted? Tőlem retteghetsz, és hazahúzhatsz anyucihoz, de ne merj ítélkezni fölöttem, úgy, hogy nem is ismersz! – az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ez nem nekem szól, egyszerűen csak rajtam csattan az ostor, így nagyot sóhajtottam, és próbáltam lenyugtatni vágtató szívemet.

- Mint mondtam, nem bámultalak, és főleg nem ítélkeztem, jó? – mondtam fáradtan, nem fizikai volt a fáradtság, lelkileg készültem ki teljesen.

- Nem vagyok vak. – szemei összeszűköltek, ahogy farkasszemet nézett velem.

- Azért néztelek egy kicsit tovább, mert olyan tökéletes vagy. – szinte odaköpködtem a szavakat, majd megpróbáltam ellökni magamtól, de az erős karjai alól nem szabadulhattam. – Most pedig engedj hazamennem, vagy gyorsan verj meg, vagy tudom is én, csak haladjunk. – becsuktam a szemem, várva az ítéletet, amit a fiú gyorsan meghozott, a szorítás egyre csak gyengült, majd a meleg testet sem éreztem magam előtt.

- Most mi lesz? – oldalra döntöttem a fejem, és a fiúra néztem, aki most nem is tűnt olyan félelmetesnek, bőrkabát volt rajta, és tudtam, hogy tele van tetkókkal, alsó ajkát egy vaskarika díszítette, és a kapucni a fél arcát beárnyékolta, de a szemei…csillogtak.

- Az lesz, hogy hazakísérlek. – bólintott egyet, majd egy apró mosolyra húzta a száját.

- Mi? Nem. – karba tettem a kezem, és úgy meredtem a fiúra, aki csibészesen vigyorgott rám. Pillanatok alatt vált a légkör ijesztőből…játékosra.

- Sok veszélyes ember járkál ilyenkor az utcákon…- kezdte, de én közbe vágtam.

- Kezdve veled. – felvontam a szemöldököm, és vártam, hogy végre elengedjen.

- Ne hisztizz csak engedd, hogy melletted sétáljak. – ő is karba fonta a kezét maga előtt, s meggyőzően összekapcsolta a pillantásunkat.

- Mondtam már, hogy nem.    

- Miért nem? – tisztán láttam rajta a meglepődöttséget, bár nem értettem mire fel.

- Ember, most szorítottál a falhoz, fenyegetőzve. Ha nem akarod, hogy rajtad ítélkezzenek első látásra, akkor te se tedd. Semmit nem tudsz rólam. – sziszegtem idegesen, majd füstölögve kifordultam az utcáról, hazafelé véve az irányt.

Lépteket hallottam magam mögött, s egy pillanat múlva a göndör herceg elém vágott, kényszerítve engem a megállásra. A francba a hosszú lábaival.

- Mit akarsz még? – forgattam a szemem, másra sem vágytam, mint hazamenni, és aludni.

- Szia, Harry vagyok, és te? – nyújtotta felém a jobb karját, mire felnevettem. Ez beteg.

- Idióta vagy. – ki akartam kerülni, de ő megállított, egy vigyor kíséretében.

- Téged hogy hívnak? – kérdezte újra, mire hitetlenkedő pillantást vetettem rá. Olyan önfeledt, és játékos volt az egész, mintha nem is a hírhedt Styles-al beszélnék, hanem egy teljesen másik fiúval, akit már régóta ismerek. Így hát belementem a játékba, végül is mit veszíthettem volna?

- Louis. Louis Tomlinson. – a kezeink egy üdvözlő kézrázás kíséretében összekulcsolódtak, s elektromos szikrák pattantak mindenfele.

- Örülök a szerencsének, Louis.

A hetek teltek, én pedig egyre inkább kezdtem megkedvelni Harry-t, ő valóban nem az volt, akinek mutatta magát. A fekete mintákkal borított bőre egy hatalmas szívet rejtett maga mögött, amihez csak nekem volt kulcsom. Ajkai csak még csábítóbbá, és édesebbé váltak az azt átfogó karika miatt. Fekete ruhatára pedig nem a szomorúságnak, vagy a beteg hajlamoknak szólt, ez már az elején feltűnt, csupán ilyen ember volt, neki ez tetszett. És a sötét burok, ami körüllengte őt, és megijesztette a többi embert az nem volt más, mint a csalódottság, és a düh felhője.

Mellettem pedig kivirágzott, legalábbis azt vettem észre, kapcsolatunkra a vidámság volt jellemző, és a spontaneitás, de az is előfordult, hogy egyszerűen csak leültünk és átbeszéltük az éjszakát, ilyenkor mindig megtudtam egy csomó dolgot róla, és elképesztően hálás voltam, amiért beengedett a falai mögé, hiszen megismerhettem az egyik legnagyszerűbb embert a világon.

- Tudok mindent a szüleid haláláról, tudom az összes barátod nevét, még a gyerekkorod kedvenc plüsséjét is, mégsem tudom, hogy mi a kedvenc színed. – a karjaimon támaszkodó fejét felém fordította, s úgy kapcsolta össze tekintetünket.

Egy szállodában dolgoztam, s éppen annak a tetőterén terültünk el, ahogy nagyon sokszor tettük munka után. A csillagok olyan fényesen ragyogtak, mint azon az éjjelen, amikor először találkoztunk, de amíg akkor az édes érzéketlenség uralkodott rajtam, hideg szívemet egy hasonló jégszív olvasztotta fel.

- Fehér. – mosolyogtam rá, s egy puszit nyomtam a homlokára. – És neked?

- Fekete. – felnevettem. Olyan nagy ellentétek voltunk, mégis ez az ellentét volt, ami miatt annyira összeillettünk.

Halkan beszélgettünk tovább az éjszaka megnyugtató leple alatt, még több és több dolgot megtudva egymásról. Harry-ből sosem volt elég számomra.

És, hogy miről beszéltünk? Mindenről, és semmiről.