From today you're mine~Larry

Sziasztok :) Cool Girls, ez neked megy, remélem tetszeni fog, ahogy kiviteleztem a kért sztoridat ( Kise keze is benne van egy kicsit) Nem néztem át, mert nagyon késő van, úgyhogy bocsássatok meg az egyes hibákrt, ígére holnap átolvasom. Szebb hétvégét:) 

Lana x

- Köszönjük, hogy itt voltatok! – mosolyodott el a vörös, rövid hajú nő, majd felállt, hogy kezet fogjon mind az öt fiúval. Igazán kedves volt velük az interjú során, felszínesen érdeklődött ugyan a magán életükről, legfőképpen a Louis és Harry alkotta párosnak, azonban nagyobb hangsúlyt fektetett a zene témára, amit Harry különösen díjazott, hiszen tulajdonképpen az az élete. – Hölgyeim, és uraim; One Direction! – ragyogó mosollyal az alig száz borzasztóan szerencsés lányra nézett, aki élőben nézhették végig a műsört. A fiúk integettek egy sort, puszikat dobáltak, majd elhagyták a termet.

Harry nem vágyott másra, minthogy hazaérjen végre, és aludhasson a szerelme karjai között – hetek óta koffeinen élt, a turnézás, a sok interjú, divatbemutatók, megbeszélések, és stúdiózások teljesen kikészítette az idegét. Nem akarta bevallani senkinek, de titokban örült, amiért a turnéjuk egy hónapon belül befejeződik, olyankor mindig egy kicsit lenyugodnak a dolgok, több szabadidejük van, amit a galambpár a szerelmük elmélyítésével töltenek legfőképpen.

A fiú kiseperte az arcába hulló rakoncátlan göndör tincset, a kedvenc kalapját a fejére, nyomta, majd hogy mihamarabb szabadulhassanak kézen fogta a nála egy fejjel alacsonyabb párját, és húzni kezdte. Természetesen nem maradhatott el a rajongói sereg sem az épület elől, ezer és ezer sikítozó lány őrült meg, ahogy kézen fogva kiléptek a napfényre.

- Álljunk meg egy pár autógrammot kiosztani, kérlek Hazz. Tudom, hogy fáradt vagy, de….- a gyönyörű kék szempár megtelt törődéssel és szeretettel, amit Harry egyszerűen képtelen volt figyelmen kívül hagyni, így egy nagy sóhajjal beadta a derekát.

- De csak egy óra. – forgatta meg a szemét, tudta, hogy még az elég nagy időtartam sem lesz elég arra, hogy az összes lány boldogan távozzon a helyszínről.

Louis arcára nyomott egy puszit, majd útjára engedte az idősebb fiút, aki hatalmas mosollyal az arcán vetette bele magát a lányseregbe, s Harry is ugyanígy tett. Szerencsére időközben a többiek is megjelentek, így nem öt részre szakadva próbálták teljesíteni az összes rajongó kívánságát.

Egy órával később a göndörke teljesen kimerülten ragadta meg a szerelme kezét, aki ezúttal nem ellenkezett, szomorúan odaintett a fanoknak, majd követte Harry-t egy fekete terepjáróhoz, ami csak rájuk várt. Harry éppen nyitotta volna ki az ajtót, amikor egy kar megragadta őt. Dühösen fordult hátra, készült, hogy lehordja az illetőt mindennek, aminek csak lehet, azonban nem egy elvetemült rajongót látott. Egy fiú volt, inkább egy fiatal férfi, a ruhája kopott volt, kinyúlt, és néhol lyukas, azonban ami a legmeglepőbb volt rajta, az a nyakába csimpaszkodó édesen alvó kislány volt, akinek eredeti fehér rugdalózója szürkés árnyalatot vett fel, beazonosítatlan foltokkal.

Louis és Harry egyszerre emelték fel a szemöldöküket, ösztönözve a férfit a beszédre, de az idegennek kellett egy perc, mire rávette magát a beszédre.

- Sajnálom, hogy zavarlak titeket…tudom, hogy nem ismertek engem, és tudom, hogy ez nagyon furcsa lehet, de szükségem van a segítségetekre. – szégyenében lehajtott a fejét, megviselte őt a tudat, hogy ennyire kiszolgáltatott.

- Miféle segítségre? Pénz kéne? – Harry kételkedve karba tette a kezét, annyira nem volt energiája az egészre, fél lábbal már az ágyában volt az igazak álmát aludva.

- Nem! – ősi harag gyúlt az idegen világosbarna szempárjában, s óvatosan ingatni kezdte a fejét, úgy, hogy ne ébressze fel a vállán alvó kislányt. – Rose-ról lenne szó…

- Rose? – kérdezett vissza kíváncsian Louis.

- Igen, ő itt Rose. – karjait szeretet teljesen fonta a baba köré, s egy pillanatra arcára boldogság ült, de ezt gyorsan fel is váltotta a végtelen szomorúság. – Egyedül nevelem…ilyen körülmények között…nincs segítségem, és nem szeretném, hogy a lányom így nevelkedjen fel. Nagyon kicsi. A lakás, ahol élünk nem éppen tiszta…khm…és az ő szervezete ezt nem bírja. Már egyszer kapott egy tüdőgyulladást, amibe majdnem belehalt….és enni sem tudok neki adni, csak éppen annyit, hogy ne aljon éhen. – egy kövér könnycsepp gördült le az apuka arcán, miközben belepuszilt a csöppség nyakába.

- És nekünk mit kéne tennünk? Nem is ismerünk, kitudja, lehet, hogy csak pénzt akarsz kicsikarni belőlünk. Gyere Louis. – sóhajtott fel Harry, s már be is szállt a hátsó ülésre, azonban a párja nem követte őt egyből, odalépett a férfi mellé, ujjait óvatosan végig futatta a szőke fürtökön, amik még nagyon pihésen, és ritkán keretezték Rose arcát, majd suttogva megszólalt.

- Sajnálom a viselkedését. – intett a kocsiba lévő felé – Nagyon fáradt, és ilyenkor nem lehet vele beszélni…de mi lenne, ha holnap nyugodtan leülnék beszélni egy kicsit, és kitaláljuk, hogy hogyan segíthetünk? – egy féloldalas, bíztató mosolyt villantott az idegenre, aki egy picit fellélegzett.

- Nagyon megköszönném, istenem…köszönöm, hogy ad egy esélyt. – újabb könnycseppek szánkóztak végig az arcán, ami most az egyszer nem a kétségbe esésnek, hanem a reménynek szólt. Louis apró markába csúsztatta a papírt, amire a lakcímük volt írva, s a fiú egy bólintással jelezte, hogy tudja hol van.

- Louis! – Harry türelmetlen hangja szakította félbe az érzelmeket.

- Mennem kell…Örültem…?- kezet nyújtott a férfi felé, aki görcsösen rázni kezdte azt.

- Peter Johnson.

- Még találkozunk Mr. Johnson. – biccentett, s egy utolsó pillantást vetett a békésen szundikáló csöppségre, majd magára csapta az ajtót.

Másnap reggel a konyhában kávét szürcsölgetve megnyugtató csendben próbáltak felkészülni az előttük álló napra. Illetve Harry a programokat futatta le a fejében, amiken részt kell vennie, azonban Louis megállás nélkül az apa-lánya furcsa párosára tudott gondolni.

- Harry. – a bögréjét határozottan csapta le az asztalra, s olyan ádáz kifejezés ült az arcán, hogy még a göndör is legszívesebben hátrált volna egy lépést. – Nagyon sokat gondolkoztam azon a férfin tegnapról, és muszáj meglátogatnunk őket. – magában már eltervezte, hogyha Harry nem megy vele, akkor egyedül fogja meglátogatni őket.

- Meglátogatni? – húzta fel a szemöldökét, majd a felismerés végig suhant az arcán. – Elkérted a címüket. – fejét a tenyerébe temetve, hitetlenkedve csóválta a fejét. Tudhatta volna.

- Hallgass végig Hazz, okés? – lábait maga alá húzva, a könyökére támaszkodva, enyhén az asztalra dőlve vette fel a tárgyaló pozíciót, tekintete elszántságról árulkodott. – Nem tudom, hogy mi történt azzal a családdal, de szeretnék segíteni nekik, ha törik, ha szakad. Nem hagyhatom, hogy az a kislány belehaljon az éhezésbe, vagy akármi másba. És ha te nem tartasz velem, akkor egyedül megyek, csak hogy tudd.

- Ezt szeretem én benned. – mosolyodott el Harry. – Mindenkivel olyan kedves és törődő vagy. – az asztalon összekulcsolta ujjaikat, és egy szeretetteljes mosolyt villantott rá. – Ha neked ennyire fontos természetesen elmegyek veled.

- Köszönöm. – Louis hálásan elmosolyodott, majd egy győztes vigyorral az arcán dőlt hátra.

- Biztos vagy benne, hogy ez volt az? – Harry furcsán nézett a három emeletes házra, amit kívülről graffitik fedték, néhány ablakon betört, néhányon rács volt, s a bejárati ajtó helyére egy karton ragasztottak, amelyet az erős szél veszélyesen kibillentett a helyéről.

- Boo, láttad, hogy mibe voltak? És a pasi segítséget kért, hol laknának szerinted? Egy palotában? – Louis zavarodottan megvonta a vállát, és az épület felé fordult. A bejárat nem jelentett nagy gondot, hamar meg is találták a második emeleti lakást, nem volt nehéz eltéveszteni.

Louis nagy szemekkel engedélyt kérve szerelmétől kopogott be az ajtón, amin belül egyből mozgolódást hallottak. Egy kicsit hátrébb léptek, s egymás kezét fogva várták a fejleményeket. Az ajtó nagy robaj kíséretében kinyílt.

- Hát itt vannak! – a szemében elképzelhetetlen nagyságú remény csillogott, s egyből oldalra állt, hogy beengedhesse őket.

A két világsztár annyira nem odaillő volt a szobába, az egész lakás egyetlen helységből állt, a jobb sarokban egy jobb napokat is megélt matrac feküdt, mellette egy elég megviselt babaágy, benne az alvó kis Rose-zal. A penész szaga egyből megcsapta az orrukat, a szőnyegen megmagyarázhatatlan foltok, a roló félig leszakítva lógott le az ablakról.

- Jézusom. – Louis botránkozva a szívére szorította a kezét.

- Üljenek le a matracra. – invitálta őket Peter.

- Tegezz nyugodtan, nem vagyunk öregek. – fintorodott el Harry, mindig is utálta, ha Mr. Styles-nak hívták, vagy ha magázták.

- Rendben. – halványan elmosolyodott, majd egy kis sámlira ült, ami a bölcsőde mellett foglalt helyet. Kínos csend következett be, egyikük sem tudta, hogy ilyen helyzetben mit kellene mondani, vagy éppen hogyan kéne viselkedni, s a feszengő pillanatokat Louis törte meg.

- Oké, túl kíváncsi vagyok, hogy udvariaskodjak. Hogy a francba kerültetek ilyen helyzetbe? – Peter-t egy pillanatra meghökkentette Louis szókimondósága, de valahogy ezt is olyan megnyugtatónak találta. Sokkal felüdítőbb volt a mogorva, visszautasítástól, amit legtöbbször feléje tanúsítottak.

- Először is tudnotok kell, hogy 25 éves vagyok. Rose egy merő meggondolatlanságból született. Régen teljesen más voltam, nem volt gazdag a családom, de mindenünk megvolt, ami kellett. Lucy-vel, Rose anyukájával még a gimiben találkoztam, de csak az egyetemen kerültünk igazán közel egymáshoz. Egyetlen egyszer nem vigyáztunk, és…Lucy teherbe esett, én pedig egyszerűen nem tudtam, hogy mit csináljak. A szüleim kitagadtak a ballépésem miatt, röviden, Lucy szülei meghaltak, amikor kicsi volt, a gyámszülei pedig csak addig biztosították anyagilag, ameddig jól viselkedett, úgy tűnik a terhesség nem tartozik bele ebbe a fogalomba. Azt mondtam neki, hogy nem számít, feleségül vettem, nem volt semmi különleges, egyszerűen csak ketten voltunk, és örökhűséget fogadtunk. Biztosítottam róla, hogy gondoskodok majd róluk, pincérkedtem, egészsen addig, amíg Lucy nem hívott, hogy elfolyt a magzat vize. Rose megszületett, azonban a feleségem idegrendszere nem bírta a nyomást, és…többet nem nyitotta ki a szemét. – ekkora gördültek ki az első könnycseppek a szeméből, hosszú, sós csíkot húzva az arca két oldalán. Louis keresett egy zsebkendőt, és átadta neki. Peter szipogott még egy párat, majd megemberelve magát folytatta. – Onnantól rémálommá vált az életem. Nem tudtam bemenni dolgozni, hiszen nekem kellett foglalkoznom a kicsivel, ezért kirúgtak a munkahelyemről, emiatt nem bírtam fizetni a lakbért, így onnan is ki lettünk hajítva, és ez mindent döntött magával, akárcsak a dominó. És most…itt tartok, és nem tehetek mást, mint idegenektől segítséget kérni.

Louis-t és Harry-t is egyaránt megrázta a történet, egymás kezét tördelve próbálták megemészteni a hallottakat, s a monológ utáni csöndet most a göndör törte meg.

- Azt mondtad, hogy nem pénz kell... pedig tudnánk adni annyit, hogy fel tudj állni – most már ő is tenni akart valamit az ügy érdekében, a szíve majd belehalt, ahogy rápillantott a semmit sem sejtően alvó kislányra.

- Nem, isten mentsen. Saját magam szeretnék felállni, én a két kezemmel akarok megdolgozni érte, és nem szeretnék senki adósa lenni. – olyan magabiztosan ejtette ki a szavakat, hogy egyikük sem mert ellenkezni.

- Akkor mit szeretnél tőlünk? – érdeklődött Louis kedvesen.

- Azt szeretném kérni, hogy….el sem tudjátok képzelni, hogy milyen nehéz ez nekem…fogadjátok be. 

- Tessék? – Harry szemei golflabda nagyságúra nyíltak, szemöldöke pedig a plafont verte.

- Csak addig, amíg sikerül annyit összegyűjtenem, hogy fenn tudjam tartani kettőn megélhetését, szeretnék kibérelni egy tisztább lakást, nem tehetem meg egy két hónapos babával, hogy ilyen mocsokba éljen, ráadásul nincs pénzem gyógyszerekre. És senkire nem számíthatok, mindenki elhagyott. – Harry szíve megszakadt a szavakon, most már ő is saját ügyének tartotta, hogy a babáról gondoskodjon.

- Miért pont mi? – érkezett Louis-tól az ésszerűbb kérdés.

- Mert…láttalak titeket, még régen. Amikor elmondtátok a világnak, hogy együtt vagytok. Csodáltalak titeket, szeretném, hogy a lányom egy olyan szerelemben nevelkedjen fel, mint a tiétek. Ha már én nem tudom neki azt megadni….Csak rátok nézek, és azt látom, hogy mennyire egymásnak vagytok teremtve, minden egyes pillantásotokból süt az a végtelen szerelem, amit egymás iránt éreztek, és tudom, hogy a lányom a ti kezetek alatt biztonságban lenne. – a szerelmes pár megdöbbent, egyserűen nem tudott megszólalni az őszinte mondatok miatt, azonban a hallgatást a férfi rosszul értelmezte.  Fogta magát, s térdre hullott a két fiú előtt, arcát csak úgy mosták a sós könnycseppek, kezeit imára kulcsolta, s úgy kérlelte őket.

- Állj fel. – húzta fel őt Louis, s a zokogó férfit átölelve próbálta megnyugtatni őt.

Harry azonban nem bírta ki, hogy ne nézzen rá Rose-ra, aki időközben felébredt, s hatalmas kék szemekkel meredt a világra, szőke tincsei gyéren hullámoztak, s rózsaszín ajkai o-t formáztak, ahogy megilletődött az idegen arc vizslatásától. De nem ijedt meg, kíváncsian kezdte el tapogatni az arcot, meghúzta az orrát, csípkodta az arcát. Nagyon élvezte a játékot, néha vigyorgott egyet, és sikítozott, ahogy Harry játszani kezdett vele. Végül a lányt a hónaljánál fogva kiemelte, s mellkasára fektette a fejét, szinte ösztönösen érezte, hogyan tartsa a legbiztonságosabban.

- Mondjatok valamit! – zokogta Peter, aki fél szemmel figyelte Harry és a lánya ismerkedését.

- Egy feltétellel segítünk…- a férfi teste megfeszült, számított az elutasításra, de mégis majd belehalt a tudatba, hogy nem tehet semmit. – Ha annyiszor látogatod meg a csöppséget, ahányszor csak tudod. – Peter újra a földre hullott, s úgy kezdte el kántálni a hálálkodó imáit.

- Nézd csak Hercegnő! Itt lakik Harry bácsi, és Lou bácsi. Tetszik ugye? – Rose öklét kezdte el rágcsálni, hatalmas kék szemeivel kémlelte a világot. – Itt szoktunk főzőcskézni, Louis bácsi nagyon jól főz, de ha Harry bácsi kezébe fakanalat látsz, akkor jobb, ha futsz.

- Hé! – lökte vállba játékosan Harry őt, de levakarhatatlan volt a vigyora.

- Harry bácsi nem viseli jól az igazságot. – mondta komolyan a lánynak vállat vonva, majd arrébb is lépett nehogy újra egy tockost kapjon. – Jaj Rose, tudom, hogy nem szeretnél lakás körbevezetést. Térjünk a lényegre, igaz? – Harry szíve ellágyult, ahogy nézte a párost egyre beljebb haladni a szobába.  – Szóval készülj fel a szobádra, mert az a legfantasztikusabb, legcsodálatosabb legészveszejtőbb gyerekszoba, amit valaha láttál. Dobpergést kérünk, Mr. Styles. – Harry felnevetett, s ujjaival dobolni kezdett egy asztalon.

- És tessék! – beléptek a rózsaszín szobába, ahol a játékok kupacban álltak, egy gyönyörű új kisággyal a közepén. – Ugye milyen szép? – a kislány hosszasan pislantva reagálta le az egészet, öklét tovább rágcsálva.  – Egyetértek veled, csodálatos szüleid leszünk. – bólintott magának, majd egy puszit nyomott a szunnyadó kisgyerek arcára, és bele is helyezte az új kiságyába.

- Azok leszünk? – lépett mellé Harry, s egymást átölelve meredtek a máris mélyen alvó lányra.

- Természetesen. – jelentette ki az idősebbik teljes magabiztossággal.

- Hiszek neked, szerelmem. – egy csókot lehelt Louis ajkaira, majd lenézett Rose-ra. Egyszerűen képtelen volt betelni a látványával már most. – Szerinted is ő a világ legszebb lénye a földön? – oldalra döntötte kissé a fejét, és úgy tette fel a költői kérdését.

- Csak is utánad. De ezt ne mond el neki. – kacsintott rá, majd a mellkasába bújt, ami enyhén rázkódott az előbbi válasz miatt.

- Louis? – pár perc kellemes csönd, és telhetetlen bámulás után csak suttogva mert megszólalni, mintha hangosabb beszéddel megtörné a varázst.

- Igen?

- Van egy kislányunk. – mintha csak most fogta volna fel igazán a dolgot, úgy jelentette ki, Louis pedig halványan elmosolyodott, s közben összefűzte ujjaikat.

- Tudom. – Louis csak ált ott, és egyszerűen nem tudott betelni a két csodával, ami megadatott neki.