#pls

Sziasztok :) egy kéréssel jöttem. Megakadtam. Nem érzem magam jónak, ezért töröltem le az egyik sztorimat is...szeretnélek megkérni titeket, hogy írjátok le mit tartotok rossznak az írásomban. Kérlek tegyétek meg, mert így nem tudok tovább haladni. Köszönöm...

x

Thinking Out Loud~Larry

Sziasztok :) Ezt Ed Sheeran legújabb klipjéről írtam, engem nagyon megfogott, nem tudom ti hogy vagytok ezzel. Ezt a történetet ~B. - nek küldöm, aki kórházban van. Remélem minél hamarabb meggyógyulsz :) Tudom, hogy rövid, de tudjátok...Jó olvasást :) D. xx

Az aranyló bálteremben nincs más csak ők. A férfi és a nő elindul egymás felé, mozgásukat a reflektor követi. A nő egy táncos kecsességével, a férfi egy kicsivel sutábban lépked, míg végül olyan közel érnek egymáshoz, hogy ki tudják nyújtani a másik felé a karjukat. Ahogy bőrük összeér szikrák lobbannak, de ők ezzel nem törődnek. Csak táncolnak, s a reflektor nem veszti őket szem elől. A nő fehér ruhája csak úgy suhan a férfi teste körül, miközben kijavítja a sutább tartást, tisztán ki lehet olvasni az arcából, hogy nem is vágyik másra, minthogy beletúrjon a kusza vörös tincsekbe, de nem enged a késztetésnek. A nő minden egyes mozdulatába bele van írva a tánc, végtagjai és csípője a zene lágy ütemére mozdul, kiváló táncos. De akármennyire mozog is valaki jól az nem elég a tökéletes tánchoz, kell egy pár, akihez tud igazodni...és ez a férfi  az. Percekig táncolnak, a nő teljesen rábízza magát partnerére, testük hibátlanul mozdul, s azt teszi az egészet felejthetetlenné, hogy akkora szenvedély járja át őket, amivel sokan az életüket adják a másikért. A zene néhol feszülten szól, ilyenkor a fehér ruhába burkolt test is megfeszül, s ha a ritmusok lágyabban szólnak ő is kecsesebben jár. Mindketten érezik, hogy ez több, mint egy sima tánc, a tét a szerelmük. Egymásért táncolnak.

- Úristen Ed, ez fantasztikus... ez úristen. Nem tudok megszólalni, lenyűgöztél. - mondja a göndör hajú fiú, aki zöld szemét még mindig a képernyőre függesztve nézi az utolsó képkockában megmerevedő párost.

- Örülök, hogy tetszett. Te vagy az első, aki ezt látja. - jelenti ki a vörös hajú, mire Harryn elül a döbbenet.

- Komolyan? Megtisztelsz, haver. - egy gödröcskés mosolyt villant a legjobb barátjára. - És én miért is nem tudtam, hogy ilyen jól tudsz táncolni?! - őszinte meglepődöttség hallatszik a hangjában, fogalma sem volt Ed ezen adottságáról. 

- Sok mindent nem tudsz még rólam. - kacsint rá a vörös, mire mindketten felnevetnek. 

Nem sokáig beszélgetnek, a göndörkének dolga volt egy stúdióban, ahol szerelme már tűkön ülve várja, így hamar elköszön barátjától, és szinte rohanva teszi meg az utat a stúdióig. 

A szíve hevesebben ver, amikor meglátja a gyér fényben álló fiút, s hiába veszik bele alakja a homályba egyszerűen tudja, hogy ő az.

- Louis? - suttogja, nem mer hangosabban beszélni, hiszen szerelmét olyan légkör veszi körbe, amibe szívtelenség lenne volna belerondítani. 

- Harry! - hangzik fel a szinte sóhajként kimondott név. 

Olyan jól hangzik a rózsaszín telt ajkak közül a neve...

Harrynek még mindig a videoklipben látott páros tökéletes összhangja jár a fejében, így mikor kartávolságon belülre ér megragadja a fiú kezét, és megpörgeti őt a tengelye körül. Louis kissé sete-sután mozog, de ez egyiküket sem zavarja. A testük ugyanolyan kifogástalan harmóniában mozog, hiszen egymásra vannak hangolódva. 

- Elvégezted a dolgod? - kérdezi Louis, utolsó idegszálával próbálva józan maradni, de nem igazán megy neki. A szerelme karjai védekezően fonódnak köré, s emiatt ajkai már csak pár centire vannak az övétől, ami mindkettőjüket őrületbe kergeti. 

A göndörke ajkát veszélyesen beharapva kémleli az érzelmektől elfelhősödött arcot, s a kék szemeket, amik csak rá csillognak ennyire. Végül megadja magát a csábításnak.

A fiatalabb fiú teste a falra kenődik, az izmos karok a hajába túrnak, a szenvedély a tető fokára hág, s ajkaikkal szinte felfalják a másikat. Habár nem táncolnak a testük mégis olyan tökéletesen összhangban működik, akárcsak a nemrég látott férfi és nő...ez a bizonyítéka annak, hogy akármennyire is ítélik az azonos neműek kapcsolatát egyáltalán nem különböznek tőlük. Hisz a szerelem, az szerelem, bárki bármit is mond.

The city~Larry

Ciao mindenki :) Kérlek ezt olvassátok el! Tudom, hogy azt mondtam szünetelek, és azt is tettem, csak éppen ez elég rövid szünet volt. Viszont beállt egy másik probléma. Eltörtem a kezem. A jobb kezem. Tapsot nekem. :D Szóval, ugye ezt az egészet egy  kézzel gépeltem be, ami ha hiszitek, ha nem nagyon fárasztó. Szeretnék mindenkit megkérni arra, hogy most jelezzen vissza, ha tud, bármit, mert ha nem akkor tényleg hónapokig tartó szünetre megyek. Nem sajnáltatás képen, de az ujjaimnak össze kell forrnia, és ha nem látom, hogy sok embert érdekel, ami csinálok, akkor nem fárasztom magam ezzel. Jó olvasást. :) D. xx

- Rendben fiúk, sok sikert, bízom bennetek. - figyeltem, ahogy Lou biztatóan rámosolyog a csapatára, majd elindul elfoglalni a helyét. Szemét már a pályára függesztette, mikorra odaértem, így magamra való felhívás érdekében a hátára ugrottam.
- Harry, ne most. - tekintetét nem vette le a piros-fehér csíkos mezes emberekről a gyepen.
- Csak egy puszit kérek, elég régóta találkoztunk. - mondtam morcosan. Gyorsan megfordult, az arcomra nyomott egy puszit, aztán már nézte is tovább a meccset.
Elég mérgesen meredtem rá, de ő nem érezte, így úgy döntöttem nekem itt nincs keresni valóm.
- Szia Louis. -köszöntem, de ő csak hátra intett, mintegy mellékesen, mire még nagyobb hévvel loholtam ki a stadionból. Az unalmam ellen - ha már Lou nem volt képes velem foglalkozni - a bandatársaimmal próbálkoztam.
- Szia Liam, - szóltam bele a telefonba.
- Szia Harry, fontos az amit szeretnél? Épp Sophiával vagyok. - halkan felnevetett, megráztam a fejem bár tudtam, hogy nem látja.
- Nem, majd beszélünk. - alig mondtam ki a vonal sípolni kezdett.
Oké 4/2 nem jött be, jöhet Zayn. De akárhogyan próbáltam nem vette fel, végül már ki sem csörgött. Lehet, hogy ő is Perrievel van. Niallt már meg sem próbáltam.
Olyan klassz, hogy mindenki el van foglalva a saját dolgaival velem meg senki nem foglalkozik.
Hirtelen ötlettől vezérelve a városba indultam, hogy valamivel lefoglaljam magam. Amióta Londonba költöztem nem volt alkalmam rendesen körülnézni. Itt volt az idő, hogy megtegyem. Ősz volt, a kedvenc évszakom, a színes falevelek szálltak előttem, néhányat a szél táncra perdített, a többi pedig félre söpörve állt őrt a járda szélén. Egyébként egész kellemes idő volt, illetve Angliához képest kellemes. A fejemre húzott sapka, amit sebtében vettem fel azért kellett.
A forgalmas utcákon haladva csak egy valami tudtam felfedezni; az emberek folyton sietnek mindenhova. Egyetlenegy embert sem láttam, akik csak úgy céltalanul rótta volna az utcákat, mint én. A sietség átvette az uralmat mindenki felett, kivéve persze a turistákat, akikre egyértelműen rá volt írva, hogy átutazóban vannak csak itt pár napra. Ők minden Londont jellemző dologra rácsodálkoztak, és lefényképezték minden lehetséges szögből. De én most nem a Big Ben-re voltam kíváncsi, sőt nem is a London Eye-t szerettem volna közelebbről megvizsgálni. Nem ez volt a célom. Én az igazi várost akartam megismerni.
Nagyon sokáig sétálgattam, persze éreztem, hogy kb. egymillió képet csinálnak rólam közben, és sokan követnek, de mivel nem jöttek oda hozzám, nem törődtem velük.
Nem is csináltam mást. Mások azt mondanák, hogy feleslegesen eltöltött idő volt, s ehelyett hazamehettem volna, de muszáj megismernem a helyet, ahol éltem. És tudjátok mit? Sikerült is.
Láttam a városban élő embereket, ahogy este hazafelé sietnek a családjukhoz, a fiatalabb korosztályt, csapatostul nagyokat röhögve, az idősebbeket szatyorral a kezükben ballagni. Láttam sok hajléktalant kéregetni, láttam a kóbor kutyákat szemetesből enni, sőt még egy éttermi veszekedésnek is tanúja voltam. Amikor pedig a sötétség teljesen bekebelezte a várost betértem pár szórakozóhelyre, de sehol nem maradtam sokáig. Néztem az önfeledten táncoló főiskolások lányokat, a rájuk éhes fiúkat, a fáradt pultost, aki egy perc alatt legalább 40 italt adott ki, s a főnököt, aki még ezzel sem volt megelégedve, folyamatosan szidta szegényt. De nem csak ezt fedeztem fel, láttam a gyerekeket galambokat etetni, a kórházból boldogan kitérő embereket, és aggódóakat, akik befelé mentek. Láttam gyereket toporzékolva sírni, időseket, akik fejcsóválva reagáltak a csúnya szavakra, ami a fiatalok egymásnak mondtak.
Láttam, hogy mi tölti fel ezt az oly' híres várost, és az pedig nem a híres épületek voltak. Az emberek, akik rácsodálkoznak a szépségére a Londonról készült képeken azok sosem fogják megérteni miért esik is mindenki teljesen bele. A hangulat miatt, amit még a szinte naponta zuhogó eső sem rondíthat el.
Szerelmes voltam a városba, teljes szívemből.
Elég késő - vagy elég hamar, attól függ honnan nézzük a dolgokat - volt, mire hazaértem. A tornácon lévő lámpa égett, amire először azt hittem, hogy véletlenül hagyta úgy Louis, de amint beértem, és rám emelte haragtól csillogó szemeit, tudtam hogy szándékos volt. Már az ajtóban állva éreztem az őt körüllengő dühöt.
- Hol voltál, Styles? Olyan kétezerszer hívtalak csak fel, és most hajnali 3 óra van. - rákoppint a márkás órájára, várva a válaszom.
- Szerelmes lettem. - sóhajtottam, és ledőltem a kanapéra, ahol Louis már majdnem felrobbant a méregtől.
- Hogy mi?! - hitetlenkedett.
- Mármint Londonba. Körül néztél már itt? - kérdeztem, amit kissé meghökkenve fogadta.
- Persze, voltam már a London Eye-on meg ilyesmi. - vont vállat nem törődve. Hitetlenkedve néztem, ő ezt nem értheti. De ha rajtam múlik megfogja.
- Holnap reggel megmutatom mit hagytál ki eddig. - jelentettem ki megingathatatlanul, elsődleges célomként tekintettem arra, hogy Louis meglássa azt, amit én is.
- Nem lehet, holnap újabb meccsünk lesz. - mondta, s a távkapcsolóért nyúlt, de én elhajítottam a tárgyat. Felszakadt bennem a seb, amit az elhanyagoltság okozott, s szavak formájában keltett tragédiát.
- Mindig ezt mondod, kezdem azt hinni, hogy már nem is szeretsz, csak megszokásból vagy velem. - karomat karba tettem, s úgy éreztem magam, mint egy hisztis nő, de másképp nem tudtam közölni a sérelmeimet.
- Te nem szeretsz, ha nem tudod elfogadni, hogy ott kell lennem a szó szerinti saját csapatom meccsén. - egymás szemébe néztünk, fejben érveket sorakoztattam az igazam mellett, de pontosan tudtam, hogy neki megvan ennek az ellenérve is. Dühösen pattantam fel a kanapéról, de mielőtt elhagytam volna a szobát nem hagytam ki, hogy ne szóljak vissza.
- Akkor ezt megbeszéltük, senki sem szeret senkit, kötözöl te vagy, én? - majd eltűntem az ajtó mögött, felszaladtam a lépcsőn egészen a a hálón át az erkélyre. Néztem a várost, amibe nem rég teljesen beleszerettem, de többé már nem varázsolt el annyira, mert az igazi szerelmem már nincs benne.
- Harry. - suttogta egy hang, én pedig megfordultam. a hajnali csípős levegő a bekúszott a pólóm alá libabőrös téve a kockás hasamat.
- Louis?!
- Szeretlek. - jelentette ki minden előzmény nélkül.
Tudtam, hát persze, hogy tudtam, de a bizonytalanság, amit sok elfoglaltságunk ültetett belém feszültséget keltett köztünk.
- Én is. - sóhajtottam.
Tisztában voltam azzal, hogy az a dolog, ami pár évvel ezelőtt megdobogtatta a szívemet már csak a látványára is, sosem fog elmúlni.
- Ígérem, hogy holnapután elvihetsz megismerni ezt a várost, sőt ha ragaszkodsz hozzá még meg is hívhatsz valahova enni, oké? - oldalra döntötte a fejét, és úgy kémlelte az arcom megerősítést várva.
- Holnapután Niallel találkozom, bocs. - elfordultam hogy újra a városnak szenteljem a figyelmem, de minden érzékszerveim a mögöttem álló fiúra összpontosult. Éreztem, ahogy egyre közeledik, majd ahogy a csípőmnél fogva magához húz.
- Ha az ír tag egy ujjal is hozzád, én ivartalanítom. Az enyém vagy Harry, ezt ne felejtsd el. - suttogta, én pedig bólintottam. Persze, hogy tudtam. Ez az egy dolog volt csak biztos az életemben, és sosem akartam elengedni.

Trying not to love you~Ziam

Ciao mindenki :) Szomorú, vagy éppen nem szomorú hírrel jöttem...A blog szünetelni fog határozatlan ideig. Sajnálom, de úgy érzem most szükségem van egy kis szünetre, hogy fejlődhessek. Tudom, hogy béna lett ez a történet, de akartam valamit hozni nektek...Nagyon remélem, hogy ezután is mellettem maradtok, és biztattok egy kicsit. Have a nice day :) D. xx
ui. Az url címet még mindig változtatásra ítélem, így jövőhét utántól már some bromancewith1d.blogspot.hu címen találhattok meg. 

A tekintetem megakadt a két alakon, amik kézen fogva sétáltak előttem. Láttam Zaynen, hogy igazán jól érzi magát, folyamatosan puszikat hintett a lány arcára, ujjaival erősen szorította a kezét, ezzel bennem mérhetetlen fájdalmat okozva.
Lehunytam a szemem, Harryhez csatlakoztam, inkább a hülye viccei, mint az  összetörött szívem darabkáit szedegetni.
- Kop-kop. - vigyorgott már előre a poénon.
- Ki az? - mentem bele, reménykedve, hogy végre valami tényleg poénosat mond.
- Li. - összezavarodtam, mit akar? Az én becenevem Li...
- Milyen Li? - kérdeztem összehúzott összehúzott szemöldökkel.
- Krumpli. - nevetett fel.
Ez most komoly?
A homlokomra csaptam, miközben oldalról érzékeltem, ahogy Niallel összepacsizik nevetve. Soha nem értettem miért nevet az egyáltalán nem vicces viccein, de valószínűleg csak a jó szíve nem engedi, hogy Harry szomorú legyen.
Végül inkább a saját gondolataimba menekültem. Örök életemre eldöntöttem, hogy nem hallgatok meg több Harry viccet.
A tekintetem önkéntelenül találta meg folyton a két szerelmest, akik előttem mentek. Nem tudtam nem rájuk figyelni, képtelen voltam rá. Csak sétáltunk a célunk felé, miközben mindenki jól érezte magát, csak én voltam magamban zárkózva. Vannak olyan napok, amikor a fájdalom, amit Zayn és Perrie szerelme ad nekem felemészt, és képtelen vagyok a boldogságra. Ez is egy ilyen.
- Hé, Liam. - fordult hátra Z, a szeme körül nevető ráncok mutatták meg boldogságát, fél kézzel átkarolta a szőke lányt, és úgy tekintett rám. - Segíts már elmesélni mit csináltunk tegnap, nem emlékszem, annyira be voltam rúgva. - nevet fel, de én megrázom a fejem.
- Bocs haver, de nálam jobban senki nem itta le magát. - az alkohol volt az, ami engedte, hogy rajta kívül másra is gondoljak egy rövid ideig.
Zayn vállat vont, majd befordult az egyik sarkon, ahol a stúdió ajtaja előtt már várt minket Paul.
- Már vagy 20 perce várunk rátok, mi tartott ennyi ideig? - Paul gyakran szeret időzített bombát játszani, így nekünk meg kellett tanulnunk bombaszakértőnek lenni, mielőtt felrobbanna itt nekünk.
- Te panaszkodsz mindig, amiért nem vagyunk egészségesebbek, tessék, most akárcsak az átlagos emberek, ezt a formát választottuk, így nem csak kalóriát égettünk, nem csak teljesítettük a kívánságodat, hogy legyünk egészségesebbek, de még a környezetet is kíméltük. Szívesen. - Louis színpadiasan hátra dobta nem létező hosszú tincseit, majd bement az épületbe, a többiek pedig nevetve követték. Lou mindig is értett ahhoz, hogy a mi javunkra fordítsa a dolgokat, hiszen csak arról volt szó, hogy mivel idegen városban vagyunk nincs itt senkinek a kocsija, és a bérelt kocsink kerekét kilyukasztottuk, a másikat meg a szórakozó helyen hagytuk, és nem fértünk volna be egy taxiba, így ezt az utat választottuk.
- Esküszöm nyugdíjba fogok vonulni. - suttogta maga elé az ő szájából túl sokszor hallott mondatot.
- Azok ősz hajszálak? - vettem a kezembe, az egyébként sötét barna tincseket.
- Mi? Látjátok mit tesztek velem? - kiáltott fel, és szerintem elrohant a mosdóba, hogy megnézze az állítólagos ősz haját.  Gyorsan beiszkoltam, hogy ne legyek ott, amikor robban.
A fiúk már a mikrofon előtt álltak, mire beértem, így én is gyorsan csatlakoztam hozzájuk. Ma a közös részeket vesszük fel, ezt a részét szeretem az egésznek a legjobban.  Az első dalnál az "Úúú-uuu" - záson kívül nem volt több dolgom, így kiélvezhettem a mellettem álló tökéletesség hangját. Zayn a dalra koncentrált, szemét becsukta, csodásan ívelt ajkaival megformálta a szavakat, amik valami varázslatként szólaltak meg. Néha nem tudatosan, de megigazította az anélkül is tökéletes tincseit, a mozdulat után visszatette kezét a mikrofonjára, s az erőfeszítés miatt, amit a magasabb hangok miatt tett, kidagadtak a karizmai. Elbűvölve figyeltem a jelenséget, ami számomra maga volt a csoda. Jobb oldalról valaki oldalba ütött, s emiatt tudtam kizökkenni csak a látványból, de így szembe találhattam magam, egy meglepődött kék szempárral. Azt hiszem lebuktam.
- Beszélnünk kell. - suttogta, én pedig lehajtott fejjel bólintottam a szöszinek.
Az idő olyan gyorsan telik, amikor valamit várunk, a másodpercek szinte óráknak tűnnek, az órák pedig egy egész örökké valóságnak...de  akkor, amikor egyáltalán nem vársz valamit már csak annyit veszel észre, hogy hirtelen bekövetkezik az a dolog.
Mintha csak pár perc telt volna el, amikor kijelentették, hogy szünet, és Niall kihúzott a mosdóba.
- Liam, te... - kezdte, de nem tudta befejezni, valószínűleg túl kínos volt neki.
- Nincs semmi velem. - mondtam nyomatékosan, reméltem megérti a célzást, hogy hagyja abba, hiszen láttam ahogy az ajtó nyílik, és pont a szóban forgó személy lép be, de nem volt szerencsém.
- De, én láttam. Beleestél Zaynbe? - kérdezte meglepődve. A tekintetemet beleszúrtam a szerelmemébe, aki lefagyva állt meg az ajtóban.
- Khm...- krákogtam, hogy Niallnek is leessen végre, hogy társaságunk van.
- Hupsz, bocsánat Li. Nem láttam tényleg. - legyintettem, holott a szívem majd kiugrott, amiért most fény derül az igazságra. - Akkor azt hiszem, most megyek...- rekord idő alatt oldalazott ki a helyiségből, így egyedül maradtam vele.
Pár percig csak nézett rám, én addig pedig próbáltam magam életben tartani. Tudtam, hogy ha elkezd utálni az érzéseim miatt, akkor teljesen összetörök.
- Igaz ez? - suttogta pár végzetes perc után. Olyan elhatározásra jutottam, ami két lehetőséget von maga után. Vagy örökre megutál az a személy, aki számomra a legfontosabb, vagy elfogadja, de soha többé nem tud úgy tekinteni rám, mint eddig. Mindkettő a szívem épségébe kerül, de nem bántam. Legalább már tisztában lesz a dolgokkal.
- Sajnálom Zayn, egyszerűen képtelen vagyok nem gondolni rád úgy. De ne utálj kérlek, nem az én hibám...Megpróbáltak elfelejteni mással, de egyszerűen nem megy. Nem tudlak nem szeretni. Tényleg nagyon sajnálom. - hajtottam le a fejem, és mire újra feltekintettem már nem állt előttem.
Panaszosan felsóhajtottam, tudtam, hogy ez lesz. Emelt fejjel vonultam ki a fürdőből, legalább nem aláznak meg teljesen, hiszen vállalom a következményeket.
A stúdióba visszaérve nagy veszekedésre lettem figyelmes. Nem értettem mi történik, olyan volt, mintha egy másik dimenzióba értem volna vissza, nem pedig oda, ahonnan elindultam.
- Komolyan mondtam Perrie. - nézett farkas szemet az imádottam a szőkével, aki elkezdett fújtatni.
- De...nem értem mi történt.
- Csak annyi, hogy veled akartam valakit elfelejteni, de már tudom, hogy ez nem fog menni. Te nem helyettesítheted őt. - miközben ezt mondta tekintetét egyenesen az enyémbe fúrta, mire a szívem sokkal hevesebb dobogásba kezdett, komolyan kezdtem kételkedni abban, hogy ez valójában megtörténik-e vagy csak a képzeletem játszik velem borzasztó játékot.
- Szörnyű ember vagy. - jelentette ki Perrie, majd kiviharzott az ajtón. Zayn felém lépett, az értetlen tekintetek kereszttüzében, majd megállt előttem veszélyesen közel.
- Mit lépsz erre, Payne? - kérdezte kihívóan. Mit tehettem volna? Erőszakosan tapadtam az ajkaira, amik mosolyogva nyíltak ki nekem.
Vannak emberek, akiket próbálhatsz elfelejteni, de bármilyen módszert is vethetsz be, képtelen vagy kiverni őket a fejedből. Most már tudom miért nem lehetségesek az elkeseredett próbálkozások erre, azért nem tudod kiverni a fejedből, mert...neki ott van a helye.

When I was 16~Larry

Ciao mindenki :) Larry Stylinson kérésére írtam ezt a történetet. Egy kicsit más, mint a többi de ettől függetlenül, kíváncsian várom a véleményeket, és persze, remélem, hogy tetszeni fog neked Larry Stylinson :) Have a nice day :) D. xx 

ui.: FELSZERETNÉM HÍVNI MINDENKI FIGYELMÉT, HOGY AZ URL CÍMET MEGFOGOM VÁLTOZTATNI JÖVŐHÉT VASÁRNAP somebromancewith1d.blogspot.hu. ra. Addig minden alkalommal elfogom mondani, csakhogy mindenki tudjon róla. :) 

- Ma egy különleges vendégünk van, a néhai One Direction szívtiprója...Harry Styles. - a műsorvezető a göndör hajú fiúra mutatott, aki lassan sétált be a színpadra. A nézőközönség tapsolt, a ma már felnőtté érett nők és néhány férfi szíve megugrott a komoly arcra. 

Harry helyet foglalt a széken, kissé kényelmetlenül érezte magát, amiért újra közönség elé kell állnia, eléggé kiszokott ebből, még a lámpaláz is eluralkodott rajta, ahogy arra gondolt, hogy nem csak a stúdióban lévő pár száz ember nézi őt, hanem tulajdonképpen az egész világ. De nagy sóhajtással túltette ezen magát, hiszen ő vállalkozott erre.

A régi mosolyának árnyéka sem jelent meg az arcán, ahogy az emberekre nézett. Képtelen volt mosolyogni Azóta. Évek teltek el, s csak ma érezte magát késznek arra, hogy lezárja az ügyet, vagy legalábbis megpróbálja lezárni. A nőre pillantott, jelezve, hogy kezdhetik, bár egyszerűen tudta, hogy sokkal könnyebb lenne fogni közben az Ő kezét, de ez nem volt lehetséges. 

- Harry azért van ma velünk, hogy végre őszintén kitálaljon, egészen a kezdetektől. Felkészült? - a göndörke aprót bólintott, megtörten nézett a nő szemében, akinek megesett rajta a szíve, de ő is az igazságra éhezett, ahogy mindenki, amióta Harry rejtélyesen eltűnt.

- Sok híresztelést hallhattunk, ami azt igazolta, hogy már az középiskolában is biszex voltál, ebből mennyi az igaz? - vágott bele a műsorvezető. Harry a kezében lévő mikrofont piszkálta, majd felnézett. A kamerák minden elképzelhető szögben vették őt, ezzel kissé megrémítve Harryt, de ő nem hátrált meg. Tekintetét a közönség mögé irányította, és csak a feketeséget bámulta.

- Ez igaz. Volt egy fiú még a gimiben, akivel nyíltan voltam együtt, de aztán sokkal jobban éreztem magam a lányokkal, így hát el is felejtettem a kis félre lépést mindenkivel együtt. - a szívét kevesebb teher nyomta, ahogy végre bevallotta az igazat. 

- Meséljen nekünk Larry Stylinsonról, légyszíves - vágott bele rendesen a nő. Harry becsukta a szemét a mérhetetlen fájdalomra, amit ez a két szó okozott. Ujjait tördelte, szemei kétségbe esetten ugráltak egyik pontról a másikra, lábai dobolni kezdtek, a vére pedig csak úgy száguldott az ereiben. Elméjében megjelent egy kép Róla. Nagyon fiatal volt még, arcán az a hatalmas mosoly játszott, ami abban az időben jellemezte őt. Megnyugodott. Ő volt az egyetlen, aki habár csak elméjében, de képes volt megnyugtatni őt. 

- 16 éves voltam, amikor találkoztam Vele. - képtelen volt kimondani a nevét, tudta, hogy ha megtenné valami láthatatlan gát szakadna fel benne, amit képtelen lenne irányítani. - Nagyon sokat beszélgettünk már a válogató alatt is, alig pár nap alatt váltunk legjobb barátokká. - a periférikus látása miatt észlelte, hogy a mögötte lévő kivetítőn elindult egy felvétel. Azt a momentumot játszották le, amikor egy csapatba tették őket, és Ő az ölébe ugrott. - Úristen. - tört fel belőle egy nagy sóhaj, s az egész teremben szinte megállt a levegő, ahogy figyelték a reakcióját. 

- Mesélne nekünk erről? A legelső felvett Larry Stylinson pillanatról? - kérdezte a nő. Harry kezdett hozzá szokni a fájdalomhoz a szívében. A tátongó ürességhez. 

- Mindannyian nagyon örültünk, hogy tovább jutottunk. Csak Louis ismertem közelről a fiúk közül, így nem volt kérdés, hogy kit öleljek meg. Elragadott minket a hév. - valóban az a pillanat még csak az epilógus volt az ő történetükben. 

- És mi történt az X-factor alatt? - Harry elgondolkodott. 

- Valójában semmi. Annyira lekötött minket az, hogy valóra váltsuk az álmainkat, hogy nem is  koncentráltunk másra. Annál többet nem is nagyon érintkeztünk kettesben, mint hogy esténként jó éjszakát kívánjunk egymásnak, és egymás mellett aludjunk el. - halványan elmosolyodott az emlékekre, amik most Nélküle savanyú szájízt hagytak maguk után.

- Szóval egész idő alatt egymás mellett aludtak? - kérdezte a nő, hangjában érezhető volt a szarkasztika, miszerint CSAK aludtak. 

- Igen, akkor kezdődött az egész, mikor Ő rájött, hogy rémálmaim vannak. 16 éves voltam, nagyon nehezen szoktam ahhoz, hogy nem otthon vagyok, hanem hónapokig egy idegen helyen kell lennem egyedül. Mivel legjobb barátunk voltunk, ezért felajánlotta, hogy éjszaka is vigyáz rám. Sosem szegte meg az ígéretét. - újabb szomorkás mosoly játszott az ajkán.

- És egész idő alatt tényleg csak barátok voltak? Nem létezett Larry? - az újabb kérdés éppolyan ironikus volt, mint az előző. Ezt természetesen senki nem hitte el. 

- Larry Stylinson valós. Volt. - egy kis nyugalmat érzett, amint kiejtette ezt, már nagyon régóta vágyott erre, de amikor ezt megakarta tenni nem tehette. Ma már nincs mit vesztenie. 

- Fejtse ki nekünk! - kérte a műsorvezető, s mindenki tudta, hogy az egész világ szeme Harryn függ. Még azoknak is, akik nem szerették a One Direction. Mindenki tudni akarta az igazat. 

- Nem szeretném elárulni, hogy hogyan jöttünk össze. - ez volt az egyetlen dolog, amit meg akart tartani magának. Ez a kettőjük titka marad, örökre. A pillanat, amikor először ízlelhette meg a tiltott gyümölcsöket mindörökké benne fog élni, habár a helyszín nem éppen a legálombelibb. Egy szertárban történt, s talán ez a másik ok, amiért nem árulta el. Had képzeljen el mindenki olyan jelentet, amilyet akar, illúzió romboló lenne ha tudnák a valósat. Mégis az ironikus helyszín még meghittebbé tette az egészet. - Talán olyan másfél évesek lehetett a banda. - pontosan tudta a dátumot, percre pontosan, de a rajongóknak ennyi elég volt, hogy be tudják sorolni mikortól tekintettek másképp a másikra. - Akkor figyeltem fel arra, hogy milyen gyönyörű a szeme, milyen tökéletesen ívelt a szája, milyen kerek a feneke, és hogy milyen csodálatos ember is Ő. Olyan voltam, mint egy időzített bomba, az érintések, a viccek, és minden egyéb összeállt bennem. Eleinte nem tudtam mit kezdjek vele, de végül rájöttem mit is akarok, és...robbantam. És ez a katasztrófa bátorította Őt is. Kiderült, hogy Ő is ugyanígy érzett, azok az apró érintések, amik napjában ezerszer fordultak elő nem voltak véletlenek. Így hát vállaltuk a kockázatot, hogy ha titokban is, de együtt leszünk. - talán a világon minden egyes ember lélegzetét visszafojtva meredt a fiúra, akinek nem volt annál több bűne, mint hogy szeretett. 

- És azután? Eltudná mondani hogyan csináltak? Milyen volt ez az egész kapcsolat? - Harry szaván csüngött mindenki, még egy pisszenés sem hallatszott ki a sorok közül. 

- Nehéz volt. Borzasztó nehéz volt barátként viselkedni, és nem leteperni egy-egy interjú, vagy koncert során. Nagyon sokszor úgy voltunk vele, hogy nem éri meg a fáradalmakat. De aztán este, amikor minden elcsendesedett, az utálkozás, a sikítozás, minden...egymás karjában elaludni maga volt a mennyország. Az éjszaka volt az, amikor feltöltődhettünk, amikor bebizonyíthattuk mennyire szeretjük a másikat, amikor elhangzottak azok az ígéretek, amiknek emléke nappal erőt adott nekünk. De voltak sötétebb korszakok is, amikor már az ígéretek sem húzhattak ki minket a gödörből, melyet a mi súlyos titkunk ásott nekünk. Abban az időben Ed Sheeran volt, aki segített nekem megtalálni a vaksötétben a fényt. Ha látod ezt tesó, tudd, hogy nagyon szeretlek. - mosolygott az egyik kamerába, ám a szívében újabb heg nyílt fel. Már évek óta nem látta a legjobb barátját. - Szóval láthatatlan harcot vívtunk egymásért, amit tagadnunk kellett.

- De miért nem léptek elő, és jelentették be, hogy együtt vannak? - a nő értetlenül figyelte a smaragd szempárt, ami elnézően elmosolyodott. Ezt senki nem értethette rajtuk kívül. 

- Nem tehettük kockára Niall, Zayn és Liam karrierjét. Akkoriban más meggyőződése volt a világnak a melegekről. Ha elő léptünk volna az egész világ ellenünk lett volna. Így tűrtünk. - erősen szorította szék karfáját, hogy valami szilárd a földön tartsa őt. Annyira kívánta, hogy ne a karfa legyen az, hanem az Ő keze, hogy egy másodpercre érezte az apró ujjakat az övé közé kulcsolódni. Azonban a pillanat tova szállt, s ő egyedül maradt a világgal szemben. 

- És mi történt? Még mindig együtt vannak? - tette fel a következő kérdést, ami talán az eddiginél is fájdalmasabb volt.

- Elveszítettem. - nyögte halkan, s az a bizonyos gát átszakadt benne. A könnye mardosta a szemét, a testét átjárta a fájdalom, elméje egyetlen szót visszhangzott; elveszítetted, elveszítetted, elveszítetted...

- Bővebben? - a nő előrébb hajolt, mintha így többet tudna meg, ebben a pozícióban.

- Volt egy szörnyű félre értés köztünk, aminek a neve: Eleanor. Bár nem voltak együtt igazából, láttam a szerelmet csillogni a lány szemében, amikor Rá nézett. Egyik nap távolról figyeltem, ahogy ketten nevetnek, ahogy Ő átfogja El derekát, és egy puszit nyom az arcára. Tudtam, hogy az lenne a helyes, ha elengedném őt, hogy rendes élete legyen, gyerekekkel, meg mindennel, ami egy átlagos embernek járna. Egy lánnyal, aki tényleg tiszta szívéből szereti Őt. Eleanorral beszéltem, és ő bevallotta, hogy teljes szívével szerelmes Belé, és akkor tudtam, hogy nem tehetek mást, mint, hogy hagyok neki esélyt a szép jövőre. Még ha az engem örökre nyomorékká is tesz. Elengedtem. Máig nem tudom, hogy jól döntöttem-e, amiért magamat a földi poklomba száműztem, de ha Ő boldog, akkor megérte. - egytől-egyig minden ember szemébe könny szökött az őszinte vallomásra. 

- Hol élt? Mit csinált? Talált valaki mást? - záporoztak a kérdések a fiúra, aki megrázta a fejét.

- Kanadában éltem, egy kis városban, amely hamar befogadott engem, ami miatt hálás vagyok. Felépítettem egy új életet, amiben többé nem volt szerepe a médiának. Egy kisboltban voltam eladó, bár nem volt szükségem pénzkeresésre, hiszen abból, amit kerestem a bandával még az unokáim unokái is boldogan fognak élni, de borzasztóan unatkoztam. Az agyam éjjel nappal zakatolt, hosszú éjszakákat sírtam át, a testem vágyott egy bizonyos személy után. De nem kaphattam meg, hiszen így neki volt esélye egy normális életre. Csak arra vágytam, hogy boldog legyen, hogy végre lássam az arcán a mosolyt, amibe beleszerettem, de a hosszú évek titkolózása lemosta azt az arcáról. Nem kerestem többé, próbáltam magamra koncentrálni, néha hazalátogattam, de ha otthon voltam se volt jó, mert ott is minden ráemlékeztetett. Az utolsó kérdésre válaszolva pedig; nem volt senkim 16 éves korom óta rajta kívül. Ő az életem szerelme, egy ember sem hozzá fogható. - ahogy befejezte lehajtotta a fejét, válláról leesett a súly, amit már 16 éves kora óta hordoz. Többé nem voltak titkok, nem volt több hazugság. Ez jó érzéssel töltötte el.

A közönség még lélegezni sem mert egy pillanatig, majd valaki megmozdult. Harry érzékelte ugyan a mozgást, de nem törődött vele. Az alak a színpad felé tartott, az előtt megállt, s szemügyre vette a fiút, aki összetörve állta a tömeg pillantását. 

- Akkor hát ezért hagytál el? - suttogta, ami abban a csendben szinte ordításnak hatott. A göndörke felnézett, hiába nem hallotta ezt a hangot azóta, egymillió közül is felismerné. 

Valaki egy fénycsóvát irányított az alakra, aki még mindig lefagyva állt a színpad előtt, tekintete a göndörkén függött. Harry térdre borult, nem bírta tovább testét, a lelke beleroppant a látványba. -  Louis.  - ejtette ki hosszú évek után először a nevet. A fiú szinte semmit nem változott azóta, amióta utoljára látta. Természetesen az arca férfiasodott, enyhe borosta borította állkapcsát, és talán soványabb volt, mint bármikor, de ő volt az. Az ő Louis - a.

- Louis Tomlinson. - mondta a nő a mikrofonba, mire a férfi felocsúdott, és felnézett a műsorvezetőre. - Feljönne ide hozzánk? - Louis aprót bólintott, majd komoly arccal figyelte, ahogy a színfalak mögül valaki behoz neki egy széket. - Válaszolna néhány kérdésemre? 

- Talán. - mondta rekedtes hangon, amitől Harryt libabőr járta át.

- Miért van ma itt? - tette fel a kérdést a nő, amire Harry maga volt a legkíváncsibb. Egyszerűen képtelen volt levenni a szemét a szerelméről, csak úgy itta a látványát.

- Az igazat szerettem volna megtudni. - mondta tömören, kissé feszélyezte az őt vizslató smaragd szempár. 

- Szeretnénk megtudni, hogy mit csinált az alatt az idő alatt, amíg Harry Kanadában bujkált. Eleanorral volt? - jött a következő kérdés. Louis enyhén oldalra fordította a fejét. a szeme sarkából a göndörkére nézett, és úgy válaszolt.

- Eleanort körülbelül azóta nem láttam, mióta véget ért a banda. Szerettem, és tényleg jól éreztem néha vele magamat, de semmi több. Csak egy barátom volt. Eddig Los Angelesben voltam. Az Harry második kedvenc helye a világon, és abban reménykedtem, hogy talán felbukkan ott, és megbeszélhetjük a dolgainkat. Egy szó nélkül hagyott ott, csak egy levél maradt, amit maga után hagyott. - az utolsó szavait a sírás elfojtotta, azonban nem engedte, hogy a könnyek le is folyjanak az arcán, azok csupán csillogtak a kék szempárban, amik vádlóan néztek a zöldbe.  

- Mit reagál arra, amit Harry mondott indokul? - kérdezte izgatottan a nő. 

- Hogy hülye. - teljes testfelületével a szerelme felé fordult, és úgy folytatta. - Hogy gondolhattad, hogy szerethetek valaki mást rajtad kívül? Nem érdekel, hogy nem lehetnek saját gyerekeink, nekem sosem kellett a normális élet, nekem te kellesz. Mindig is te kellettél, és mindig is te fogsz. - hangja elhalt, síri csönd uralkodott mindenen. 

- Köszönjük, hogy minket néztek, holnap is tartsanak velünk. Jó estét. - köszönt el a műsörvezető, az összes kamera megállt, s mindenki a két szerelmes kereste a tekintetével.

Harry és Louis akkora azonban már rég a színfalak mögött voltak, bezárkóztak a takarító szertárba, ahol tudták, hogy nem találnak rájuk. A szűkös hely miatt nem igazán tudtak pár lépésnél távolabb állni egymástól, de nem is akartak. A testük, mint két mágnes egymáshoz vonzotta őket, az ujjaik egymás hajába túrtak.

- Maradj velem Harry, nélküled semmi vagyok. - suttogta Louis a göndörke ajkaira, aki bólintott. Most, hogy végre visszakapta esze ágában sem volt elengedni őt megint. 

- Szeretlek Boo, mindig is szerettelek. - mondta, majd végre megcsókolta őt. Akárcsak az első alkalommal, most is úgy érezte; végre hazaért. Többé nem aggódott azon, hogy Louis - nak rossz élete lesz, hiszen ott voltak egymásnak. 

A legelső csókjuk is egy szertárban történt, ami a szerelmük kezdetét szimbolizálta...És ez is ott történt, de ez teljesen mást jelentett. A szerelmük kiteljesedését. 

Arguement, or something else~Narry (18+)

Ciao mindenki :) Ezt a one shot-ot nem kérte senki, én azonban küldöm valakinek, akit most nem nevezek meg, de tudja, hogy neki megy, habár már elolvasta. Mivel a szeretetemre már nincsenek megfelelő emberi szavak, ezért kénytelen vagyok használni ezt az elcsépelt, semmit mondó szót, amit úgyis tudsz, de nem győzöm hajtogatni. Szeretlek. Have a nice day :) D. xx  

(saját)

- Kurvára elegem van belőled! - kiáltotta, szemei égtek a dühtől.
- Belőlem? - mondtam én is hasonló hangerővel, hitetlenkedve. - Én mentem el a barátoddal való vacsorád tönkre tenni? Ismétlem: BARÁT. Az agyamra mész a féltékenykedéseddel. - szőke tincseimbe túrtam, s kétségbe esetten néztem egyenesen a zöld szemekbe.
- Nem vagyok féltékeny, de a csak barátok gyakran fogják egymás kezét. Pusztán ok nélkül. - karjait mellkasa előtt összefonta, aminek következtében kidagadtak az izmai, de ettől most próbáltam elvonatkoztatni.
- Miért zavar ez téged Harry? Semmi közöd nem lenne hozzá akkor sem, ha lenne köztünk valami, bár ismétlem: nincs. - várakozás teljesen néztem rá, csodálkozva észleltem, hogy lesüti szemeit, ami annak a jele volt, hogy elhallgat valamit. - Jól ismerlek, mit titkolsz?
- Nagyon jó barátom vagy, szóval ezt nem bántásból mondom, de nem illik hozzád az a Levis. - direkt ejtette rosszul a barátom nevét, de nem sértődtem meg. Lehet, hogy nem vetem meg egyik nemet sem, ha a szerelemről van szó, de most tényleg nem randiról beszéltünk. Amit nem értettem, hogy miért akad ennyire ki...
- Louis - nak hívják mellesleg, de akkor ki illik hozzám? - kihívóan meredtem rá, nem tudtam mit is várok a válaszában.
- Én. - mondta, miközben szorosan lehunyta a szemét, mintha ezzel kitudná zárni a szava után hagyott lavinát.
- Tudom, hogy nem bírod Lout, de azért nem kell hazudni. Tényleg nem vagyunk együtt. - megráztam a fejemet, képtelen voltam erre a lehetőségre gondolni, nem lehet, hogy ezért csinálta már régóta a jeleneteket a randijaimból, azonban minden passzolt.
- Nem hazudtam. - egy fokkal előrébb hajolt, ezzel kiegyenlítve a magasság különbséget.
- Bizonyíts. - a ma este sokkal magabiztosabbá váltam, mint általában, mondjuk ehhez a pár pohár bor is hozzájárulhatott. Harry egy ideig meghökkenve nézett rám, majd közelebb jött, közben folyamatosan a reakciómat kémlelte, én viszont nem ellenkeztem, sőt. A testemben mérhetetlen vágy gyűlt, ami arra összpontosult csókoljam meg. Teljesítettem a testem kívánságát.
Az előbbi heves vita valami sokkal csodásabbá alakult. A testünk egymásnak tapadt, így megéreztem szívének heves vágtáját, valamint kapkodó lélegzetét. Kezei szinte kétségbe esetten túrtak bele a hajamba, mintha sosem akarnának elengedni engem.
Sosem éreztem akkora vágyat, mint vele abban a pillanatban. Egy cseppet sem bántam, amikor elkezdte felfelé húzni a pólómat. Miután lekerült rólam az anyag, és sikeresen el is tudtunk jutni az ágyamig ledöntött a puha anyagra, majd fölém mászott. Puha ajkaival vonta édes csókokat egészen a nyakamtól az övemig. Nyelve lágy táncot járt az érzékeny bőrömön, többször is végig futva a V-vonalamon. Talán azért habozott, mert nem tudta tovább haladjon-e, talán csak ki akart éheztetni, minden estre megunva a kínzást felfelé nyomtam a csípőmet.
- Biztos Ni? Nem akarlak olyanba belekeverni, amit józanon nem tennél meg. - mondta kínkeservesen, azonban a szavaival ellentétben az eddigi helyén maradt, így lehelete csikizte a bőrömet, bizsergető érzést kiváltva ezzel belőlem, ami az ágyékomban összpontosult.
Nem bírtam tovább Harry tehetetlenségét, fordítottam a helyzetünkön, amit a göndörke halk nyögéssel reagált le.
- Csak olyan dolgokat teszek, amit akarok. - suttogtam ajkaira, de nem engedtem, hogy megcsókoljon, én is kínozni akartam őt. Megszabadítottam feleslegessé vált pólójától, majd én is csókokkal borítottam be a felszabadult testrészt, ahogy ő tette. Ujjaimmal kitapogattam a halvány kockákat a hasán, nyelveimet végig vezettem a tetkóinak körvonalán, éreztem, ahogy mozdulataim hatására az izmok összehúzódnak, majd elengednek. Légzése felgyorsult, ahogy a vékony szőrcsíkhoz értem, ami akárcsak egy irányjelző megmutatta amit a legjobban szerettem volna. Ujjaimat az alsójába akasztottam, de mielőtt bármit is tettem volna ránéztem. Szemeit becsukta, a fejét kissé hátra hajtotta, a könyökén támaszkodott, göndör tincsei nedvesen tapadtak a nyakára. Annyira belefeledkeztem az angyali látványba, hogy már csak arra eszméltem fel mikor szempillái alól rámnézett, aminek az árnyéka hosszú csíkként hullámzott az arcán a megvilágítás miatt. Tekintetét újra elnyelte a szemhéja, majd feje még hátrébb hanyatlott, csípője önkéntelenül mozdult előre.
Mosolyogva simítottam végig ölén, ami egy sziszegést eredményezett. Láttam rajta, hogy teljesen magán kívül van az érzelmektől, amiket én váltottam ki belőle. Büszke voltam magamra.
Sikeresen megszabadítottam a ruháitól, az egyetlen, ami rajta maradt az a kedvenc keresztes nyaklánca, amit sosem vesz le. Megcsókoltam a hűvös fémet, hogy kifejezzem tiszteletemet Harry iránt. Hiszen tudtam miért viseli folyton. Olyan elvei voltak, olyan reményei, álmai, és gondolatai, amiket egyetlen dologba fektetett. A hitbe. Hitt egy jobb világban, hitt a kedvesebb jövőben, hitt az emberekben, de legfőképpen; hitt magában. A nyaklánc pedig segített neki, amikor semmi más.
Végig húztam a kezem a combja belső, érzékeny részén, majd gyengéden harapdálni kezdtem, amíg el nem értem a lényeghez. Az alattam fekvő fiú teste hullámzott a gyönyörtől, miközben végig nyaltam hosszán. Farkán egy erősebb ér húzódott végig, ami eltűnt a végén lévő erős rózsaszín bőrredőkben. Óvatosan ízleltem meg az előváladéktól már alapból is nedves szerszámát.
- Jézusom. - kiáltott fel, ahogy még beljebb, és beljebb engedtem a torkomban. Talán az volt a pillanat, amikor átszakadt benne az önkontroll gátja, a teste szabályosan rázkódott alattam, pillája remegett, teste elképesztő ívbe hajlott. Mondanom sem kell, nem tartott sokáig, amíg elélvezett.
Felmásztam hozzá, hogy ájulásig csókoljam. Ajkai tökéletes összhangot alkotott az enyémmel, nyelveink birkóztak egymással, ameddig a levegő el nem választott minket.
- Csináld Niall. - suttogta, meglepődve húztam fel a szemöldököm.
- Én? - kérdeztem meglepve, hiszen Harryről mindent eltudtam képzelni csak azt nem, hogy ő a passzív fél.
- Igen. - félig kemény falloszát az enyémnek dörzsölte, ami miatt képtelen voltam nemet mondani a kecsegtető ajánlatnak. Bepozicionáltam magam, majd elkezdtem befelé tolni. A szívem szakadt meg a fájdalmas nyögésre, ami kiszökött az ajkain, de nem álltam meg, tövig betoltam magam, közben lecsókoltam a könnycseppeket, amik sósan csillogtak az arcán. Megnyugtatásképpen halkan dúdolni kezdtem, s éreztem, ahogy Harry a hangomra koncentrálva ellazul. Elkezdtem mozogni, először lassan, de a fájdalmas nyögések élvezetésbe mentek át. Próbáltam mindent kihozni a lökésekből, mosolyogtam, amikor csípőjével elém jött, s ahogy körmei a hátamba vájtak, hosszú vörös csíkokat hagyva maguk után. Vagy fél órán keresztül szeretkeztünk, mégis másodperceknek tűnt, mikorra mindketten átléptük a gyönyör kapuját.
- Szerintem többet is veszekedhetnénk. - dőltem le mellé, majd a mellkasához bújtam, és csak élveztem, ahogy nedves testünk egymáshoz tapad.
- Egyetértek. - még mindig lihegve egy csókot nyomott a homlokomra.
Ha tudom, hogy ez lesz abból, hogy elmegyek Louis-al vacsorázni, akkor már sokkal hamarabb elmentem volna, de így volt tökéletes. Aznap éjszaka egymás karjaiban aludtunk el, és....nem is engedtük el egymást többé.

The picture of us~Lilo

Ciao mindenki :) Ezt a sztorit Zsuzsa Jónás kérte, csak annyit mondott, hogy legyen Lilo, szóval kissé megnehezítette a dolgom, de remélem elnyeri a tetszésedet, é nem fogtam vele mellé :) A Once Upon A Time folytatása jövőhéten lesz, mivel ezen a hétvégén a kért sztorikat próbáltam teljesíteni :) Have a nice day :) D. xx

(saját)

- Eljössz velem vásárolni? - kérdezte nevetve Louis, mire bólintottam. Általában utálok ilyesmiket csinálni, de Niall adta Lounak a bevásárlási listát, ami azt jelenti, hogy lehet, hogy ketten is kevesek leszünk a cucchoz.
- Sziasztok! - kiáltottam el magam, hogy a nagy ház különböző pontjain mindenki meghallja a hangomat, majd Louis után mentem.
Szerencsére a vásárlást gyorsan lezavartuk, és a mi se szakadtunk le a szatyrokkal, de azért kellettem én is oda.
Nagyon szerettem a környéket, ahol laktunk, Párizs egyik legszebb részén volt, itt a minden sarkon egy kitűnő művészbe botlassz. Fél szemmel láttam is, ahogy az utcán legalább két festő munkálkodik, de a figyelmen jelentős részét egy bizonyos barna hajú srác tette ki, aki éppen egy viccet mesélt. Mire visszaértünk a rövid kitérőnkből a fiúk éppen készültek szétszedni a kócerájt, szóval...mi is beszálltunk.


****

4 év...ennyi idő telt ezóta, mióta az első iskolai évünket elkezdtük Párizsban, azóta - fogalmam sincs hogyan - de lediplomáztunk mindannyian. Együttes döntés alapján egy utolsó felejthetetlen nyárra még itt maradtunk, hogy aztán végül elkezdjük a nagybetűs életet, egyedül. Nagyon sokat buliztunk, természetesen nem hagytuk, hogy a búcsú beárnyékolja a nyarat.
Egyik délután Louis és én sétáltunk hazafelé, mondataink fele értelmetlen volt mások számára, hiszen az évek gyakorlata alatt már félmondatokból is megértettük egymást.
Az utcát valószínűleg az én nevetésem töltötte be, de nem tudott érdekelni.
- Liam?! - fogta meg a karom és egy bizonyos pont felé kezdett el mutogatni.  Meglepetten fordultam a kérdéses irányban, amikor észrevettem, azt a dolgot, ami mindkettőnkből meglepettséget csalt elő.
Nem messze egy fa árnyékában egy magányos művész lustán húzogatott pár vonalat, hogy még szebbé tegye az amúgy is tökéletes képet. A festővásznon megjelenített két fiú ragyogott a boldogságtól, nevetve sétáltak egymás mellett. Körülöttük a festő olyan színeket alkalmazott, ami miatt a szexuális feszültség szinte átjárta a képet. A két fiú egyszerűen tökéletesen festett a másik mellett, s tagadhatatlanul látszott a kettőjük között izzó kémia. Az a két fiú.... mi voltunk.
Oldalra akartam pillantani, hogy felmérjem Louis reakcióját, de addigra már csak a távolodó alakját láthattam. Gyorsan utána akartam menni, hogy megmagyarázzak valamit, amiről még csak nem is én tehettem. Szaladtam, így villámgyorsan utolértem, de hiába szólongattam nem állt meg. Ezt megelégedve elé álltam, és egy fának nyomtam.
- Miért menekülsz Tomlinson? Nem történt semmi. - ráztam meg a fejem, holott a bennem tomboló érzéseket, amik nem hagynak nyugodni mást mutattak.
- Nem történt? Tényleg? - hangja a szarkaszitkától csöpögött. - Az a hapsi konkrétan szerelmesként festett le minket, de tényleg ez semmi. - elmosolyodtam a mondaton. Mi van ha a festő tényleg a valóságot alkotta meg? Mi van ha az, amit eddig éreztem mikor mellette voltam nem puszta barátság, hanem annál sokkal több?
A kérdésre a választ csak egyféleképpen tudhattam meg, így a válasz után sóvárogva hajoltam az ajkaira. Először ellenállásba ütköztem, de nem adtam fel, hiszen éreztem valamit...Olyan volt, mint mikor nyáron a fullasztó melegben sokáig nem iszom, s mikor szervezetem végre megkapja a hűs cseppeket megnyugszom. Nos, most is hasonlóan éreztem magam, de ez sokkal jobb volt egy pohár víztől. Végül Louis ellenkezése meglepő fordulattal csapott át dominanciába, egyre kétségbeesettebben kapott a szám után.
Most vettem csak észre, hogy eddig az életem egy hatalmas sivatag volt, amiben a délibábom Louis barátságaként jelent meg, de az nem volt elég. Ott volt előttem, tisztán láttam őt mindig is, azonban mégsem volt az igazi, csupán egy látomás. Most viszont ráleltem az oázisomra, avagy Lou szerelmére, s csak most tudom már, hogy az eddig látott délibáb mennyire össze nem hasonlítható a valódi, csodálatos varázsához.
Louisra mosolyogtam, amely tükrözte a a én boldogságom, majd elnéztem a válla fölött. Olyan 15 méterrel arrébb ülő festőnk tekintete összeolvadt az enyémmel, majd kacéran rám kacsintott. A lába mellett szépen oda volt állítva a régi kép, a maga feszült légkörével, de az többé nem számított. A festő keze egy tiszta fehér lap felé lendült, amin pár percen belül egy pár rajzolódott ki, akik szinte egymásba bújva falták egymást, mint akik megtaláltak valamit...az oázisukat a sivatagban.

Are you ready for our future?~Narry

Sziasztok :) Ezt a történetet Kaede, The patriot - nak írtam, remélem tetszeni fog :) Holnap megint egy kért törtnettel jelentkezem, ami Lilo lesz. Addig is szép hétvégét mindenkinek, és jó olvasást :) D. xx
ui.: A Photograph - on már fent van a prológus, és az első rész, akinek van kedve nézzen be :)

- Ezekbe meg mi ütött? - hallottam meg a Zayn hangját mögöttünk, mire szúrós szemmel néztem rá, de többre nem méltattam, tovább pakoltam.
- Tudod, ma van Az a nap. - válaszolt helyettem Liam, oldalról oda pillantottam, s boldogan néztem, ahogy egymáshoz bújnak. Végre ők is egymásra találtak.
- Szívem, nem vettünk ágyat. - kapott a fejéhez ijedten Harry, én pedig idegesen néztem rá.
- Hogy felejthetted el pont az ágyat?! - az órámra nézve pedig konstatáltam, hogy mennünk kell. Kétségbe esetten néztem a zöld szempárba, megoldást várva.
- Majd mi veszünk, csak menjetek. - tette a kezét a vállamra Zayn, én pedig hálásan mosolyogtam rájuk.
Hazza elém állt, két keze közé vette az arcomat, olyan közel állt hozzám, hogy lélegzete láthatatlan csókként égett az ajkaimon.
- Készen állsz a közös életünk első lépésére? - kérdezte, tekintete a jövő izgalmától csillogott. Aprót bólintottam, bár ennél jobban nem lehetettem volna biztos a válaszomban.
Mérhetetlen boldogság lett úrrá rajtam, ahogy a nap, amire mindig vártam bekövetkezett. Az autóban ülve a lábammal doboltam, hogy valahogy enyhítsem az izgalmat. De persze ez a trükk nem vált be, csupán annyit értem el, hogy felidegesítettem Harryt. Pedig igazán nem akartam...és ahogy megláttam a házat a gyomrom liftezni kezdett, az agyam ellenérveket kezdett el gyártani, és a tenyerem izzadni kezdett. Aztán megéreztem Harryt. Ajkai apró csókban találkoztak a nyakammal, kezeinket összekulcsolta, miközben lélegzete szinte égette a bőrömet.
- Nyugi Niall, Serena már vár ránk - aprót bólintottam, majd elindultunk befelé, közben a mentőcsónakomat szorongattam, - az esetleges csőd bekövetkezése miatt - Harry kezét.
Az épület nagyon szép volt, tágas és tiszta, mindennek megvolt a maga helye. A recepcióhoz siettünk, miközben én konkrétan az ájulás szélén álltam. Az izgalomtól a fülem az agyam és a szemem is feladta a szolgálatot, addig a pillanatig, amíg egy szobába nem kísértek, és megláttam őt. Az eddigi idegességem, feszültségem és izgatottságom abban a pillanatban egy érzéssé alakult át; a szeretetté, amely egyetlen személyben összpontosult. Abban a kislányban.
- Szia Serena, elhoztam Niall, ahogy meséltem - Hazza régi ismerősként üdvözölte a törpét, hiszen többször meglátogatta őt.
- Selena vagyok, Serena ott van - mutatott rá a hasonmására a terem másik végén.
- Tessék?! - a szerelmem, és én meglepődve néztünk össze. Ikrekről nem volt szó.
- Én erről miért nem tudtam? Akkor veled, és Serenával is beszéltem, egész idő alatt, és észre sem vettem? - ajkai elnyíltak, gondolatban valószínűleg próbálta felidézni az arany fürtök tulajdonosát.
- Nem. - nevetett fel a kislány, csengő hangja átjárta a termet. - Tegnap jöttem vissza, egy manchesteri táborban voltam egy hónapig. - büszkén kihúzta magát, én pedig alig vártam, hogy megtudjam miért is volt egy hónapig Manchesterben, de erre most nem volt időnk, azért jöttünk hogy haza hozzuk a közös gyerekünket.
- Harryyyyyy, - valószínűleg Serena ugrott Harry nyakába, kezével átfogta a nyakát, és egy nagy cuppanós puszit nyomott az arcára. Szinte alig akarta elengedni a göndörkét, láttam benne a ragaszkodást, ami alig pár nap alatt alakult csak ki. De nem hibáztatom, az az ember, aki nem szereti Harryt...nos biztos valami agyi károsodást szenvedhetett.
- Akkor csapó kettő; Serena ő itt Niall, akiről annyit meséltem. - boldogan a kislányra mosolygott, majd félénken rám nézett. A szőke kislány először kissé megilletődötten kémlelt engem, majd elém lépett. Leguggoltam elé, hogy ne kelljen felnézni rám, kezeit karba tette, szemében elszántság csillogott.
- Tudod Harry nagyon sokszor mondta nekem, hogy szeret téged. - mondta, majd apró kezeivel a vállamra támaszkodott.
- Hmmm, ezt még nem is tudtam. - kacéran kacsintottam Harryre, aki kicsit elpirulva fordult Selenához.
- Pedig igaz, nagyon szeret. És mivel ő szeret, ezért én is. - arcomra egy hatalmas vigyor ült ki, s örültem, hogy nem kell izgulnom tovább.
- Mi lenne, ha ti játszanátok egy kicsit, amíg mi megbeszélünk valamit? - kérdezte Harry, mire mindketten kacagva indultak el a társasjátékok felé. - Most mi lesz? Haza visszük mindkettőt? Elválasztani mégsem választhatjuk el. - gondolkodott el, én viszont nem bizonytalanodtam el egy pillanatra sem. Abban a pillanatban tudtam, hogy mindkettő kell, amint szembesültem vele, hogy ők valójában ikrek.
A telefonomért nyúltam, hogy tárcsázzam Zaynt, miközben magamon éreztem Harry kétkedő pillantását.
- Szia Z. Nem tudnál kettő ágyat is venni? - kérdeztem, és elvigyorodtam Harry meglepődött fején.
- De, de mégis minek? Összetörtétek Harryvel a sajátotokat éjszaka? - nevetett fel, mire megforgattam a szemem.
- Nem, most nem mondok semmit, majd otthon meglátjátok. Köszi, szia - bontottam fel a vonalat, majd Harry zöld szemeibe néztem.
- Biztos vagy benne? - kérdezte, halkan. Kezeim közé vettem az arcát, apró csókot leheltem az ajkaira, majd elmosolyodtam.
- Teljesen.

*******

- Niall! - kiabált Serena valahonnan a kert végéből, én pedig odafutottam.
Pár hónap telt el azóta, mióta örökbe fogadtuk a két csöppséget, ami kétségtelenül a legjobb döntés volt az életünkben. Selena sokkal jobban feloldódott a társaságunkban, egy ideje már mindkettőnket apának hív, de Serena sokkal keményebb dió. Harryt az első pillanattól kezdve isteníti, apának szólítja, és ragaszkodik hozzá. Én még mindig Niall vagyok számára, de nem bánom, nem fogom feladni a próbálkozást.
Most Harry anyukájánál voltunk, gyakran járunk ide. Anne a lehető legjobb nagymama lett, bár kicsit kiakadt, amiért ilyen fiatalon már két unokája is van, de ezen hamar túltette magát, hiszen a két apróság napsugárként ragyogta be mindenki életét.
- Igen? - néztem rá, mikor végre megláttam szőke tincseit a fák között. Mellette Harry és Selena állt.
- Nézd csak mit találtak a lányok - nyújtotta felém a kezét Harry, mire gyorsan össze is kulcsoltam a azokat.
A mutatott fára meredtem, miközben a szívemet a nosztalgia töltötte be. A fa törzsén, fej magasságban egy kissé eldeformálódott szívecske látszott, benne az én, és szerelmem nevével, és egy dátummal. Tisztán emlékeztem arra a napra, amikor ezt csináltuk.
Harryvel 2011 nyarán találtunk egymásra, úgy tényleg igazából. A nászutas fázisunkban voltunk, egyszerűen nem bírtunk ki egy másodpercet sem, hogy ne érjünk egymáshoz, ezért a menedzser szabira küldött minket, mi pedig ezt egybe kötöttük a szülők meglátogatásával. Az érzelmek még mindig ugyanígy tombolnak bennem, mint anno, ha becsukom a szemem még a nap meleg sugarait is érzem, mint akkor. Azt hiszem ez az emlék örökkön-örökké bennem marad.
Serena a kezemért nyúlt, amit meglepődve fogadtam el, arcom visszatükrözte az ő mosolyát. Közösen meredtünk az emlékre, amik az évek múlásával sem halványodtak. Az emlékre, amit anno úgy csináltunk, hogy fogalmunk sem volt a jövőről, csak élveztük egymás társaságát, fürödtünk a másik szerelmében. Akkor egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ennyi év után itt fogok állni a családommal, úgy, hogy az életem teljesen sínben van, és megtaláltam a boldogságom. Talán...csodák mégis léteznek.

(elfelejtettem megemlíteni, hogy az ötletet Loraa*-*-nak köszönthetem, habér nem teljesen úgy használtam fel, ahogy mondta :) )

I'm always here when you need me~Larry

Sziasztok :) Larry Stylinson kérésére megírtam ezt a sztorit remélem senkinek nincs elege az ilyen fajta történetekből, mert holnap egy ilyesmi Narryt hozok, ami nagyon el fog térni tartalmilag ettől, de azt is kérésre írtam. Jelen pillanatban a gólyaavatón ( magyarul szivatáson ) vagyok Szulejmánnak beöltözve, szóval szurkoljatok nekem nehéz menet lesz. Remélem az időzítő kirakja a one shotot és nem bénázom el megint. Szép pénteket mindenkinek és jó olvasást :) D. xx

(saját)

A csengő éles hangja hasított a levegőbe, ahogy éppen leülni készültem. Hát persze, hogy akkor. Nagyot sóhajtva indultam kinyitni az ajtót, bár szívem szerint az emeltre mentem volna, Louis - hoz.
- Jó napot! Darcy-t keresem - mondta udvariasan a fiú, aki a küszöb előtt fogadott. A fiatalkori Niall-re emlékeztetett, csak az ő tincsei barnán meredtek az ég felé, zöld szemei pedig az enyémekhez hasonlóak voltak, csupán az övé sokkal sötétebb árnyalatú. Fekete nadrágot, és fehér 'Bitch please' feliratú pólót viselt. Mit akar ez a lányomtól?!
- Én Darcy apja vagyok, megkérdezhetem, hogy mégis miért keresed őt? - vontam fel a szemöldököm, közben pedig a lehetséges ütéseken gondolkoztam, amiket rá fogok mérni, ha valóban az van, amire gondolok...
- Elszeretném vinni őt moziba. - mondta udvariasan, de láttam rajta, hogy az esze már teljesen máshol jár. Mondjuk épp azon, hogyan fogja megdöngetni a 15 éves lányomat.
Jobb egyenes, vagy inkább bal horog legyen?
- Nekem nem mesélt semmit rólad - mondtam összehúzott szemmel nézve rá, hogy kiszűrjem az ártó szándékait. Az apai érzékelőim jelezték, hogy nem stimmel vele valami, és ennek hangot is adtam volna...
- Apu, ne zaklasd már Ben-t. - hátra néztem a vállam fölött, a lányomra, akinek aranyló szőke haja a vállán pihent tökéletes fonatban, egyből felismertem, hogy a nővérének, Lexy - nek a műve. Gyönyörű volt, persze sosem volt csúnya, hiszen az én lányom.
- De igenis zaklatom. Gyere csak beljebb fiam. - a vállára tettem a kezem, és beljebb invitáltam a srácot, aki megrökönyödve nézett a lányomra. Jót mulattam rajta.
- Apu, csak elmegyek 2 órára, 8. - ra itthon vagyok ígérem. - próbálta megmenti a pasit, de elzavartam. Fel kell mérnem a fiú szintjét, hogy megfelel-e egy Styles - nak.
- Nah szóval...Ben, igaz? - kezdetnek próbáltam vele beszélgetni, felmértem az intelligenciáját, a sportban az ismereteit, és rákérdeztem a hobbijaira is. Túl sokszor nézett a telefonjára a 'vallatásom' közben, ami egyből ellenszenvet mutatott. Közben folyamatosan figyeltem a reakcióját, hisz én is voltam annyi éves, mint ő, nem is olyan rég, pontosan tudom, hogy miken jár az ember agya ebben a korban.
A megérzéseim nem voltak alaptalanok, legtöbbször semmitmondó, érdektelen válaszokat kaptam, nem kívánok ilyen fiút a lányomnak.
- Köszönöm, elmehetsz! - közömbösen mutattam az ajtóra, és alig tudtam magamban tartani a röhögést, amit az arcára kiülő döbbenet okozott.
- De, Darcy és én...- kezdte el magyarázni, hogy randira készültek, de nem érdekelt. Nincs áldásom rájuk.
- Azt mondtam; elmehetsz. - még hápogott, amikor rácsuktam az ajtót.
Büszkén meredtem magamra; veszély elhárítva.
Louis hátulról átölelt, s egy puszit nyomott az arcomra. Nagyon jól esett a gesztus, és másra sem vágytam, mint egy filmmaraton kíséretében hallgatni a szívverését, és érezni az ujjait az enyémek köré kulcsolódni, de ez a terv másodjára hiúsult meg...
-Apu, hol van Ben? - kérdezte Darcy mérgesen.
- Nagyon remélem, hogy már otthon. - feleltem komolyan, majd felfelé kezdtem húzni a szerelemem, aki kicsit összezavarodott arccal fordult felénk.
. Harry...- kezdte el csóválni a fejét, mutató és középső ujjával az orrnyergét dörzsölgette. - Mit műveltél már megint? - a szőnyeget kezdtem el bámulni a talpunk alatt, és közben halkan fütyörésztem, hátha hat rá az ártatlanságomat fitogtató jelek, de Darcy tönkre tette.
- Elküldte a fiút, akivel randizni akartam - mondta vádlón, kezeit dühösen a csípőjére tette, s úgy várt Louis igazságszolgáltatására.
- Miért Harry? - hitetlenkedve ingatta a fejét.
- Mert az a fiú nem méltó Darcy-hoz! - kiáltottam fel mérgesen, hisz biztos voltam abban, hogy nekem van igazam.
- Hagy döntsem már én el, hogy ki való hozzám, és ki nem. - vágott vissza Darcy, tőlem és a nővérétől tanulta az epés visszavágásokat.
- Én vagyok az apád, ha azt mondtam, hogy nem mehetsz el vele, akkor nem, és kész. - karba tettem a kezem, és úgy néztem a lányra, aki szemmel 1000 felé darabolt fel éppen. De nem zavart, már átestem Lex ezen korszakán, a másik lányom nem lehet sokkal rosszabb.
- Apa? - nézett Louisra, reménykedve, hogy végül neki lesz igaza, de belém szerelmes ez a csodás pasi, és nem belé, protekciós vagyok számára.
- Biztos volt oka Harrynek, amiért ezt mondta. - próbált rámosolyogni Darcy-ra, de ő addigra már felfelé futott a szobájába, utolsó mondata kettőnk között lebegett;
- Tudhattam volna, Harry sokkal fontosabb, mint én.
Nagyot sóhajtva csuktam be a szemem. A gyereknevelés egy áldás, kivéve ezeket a szakaszokat...Elfogott a bűntudat, holott az egyetlen ok, amiért azt csináltam az az ő védelme volt.
- Majd én. - húztam vissza Lou, aki már indult is Darcy után. Komolyan bólintott, majd éreztem, ahogy tekintete égeti a hátamat.
Az ajtó elé érve kopogtam, majd benyitottam, félve léptem beljebb, de mivel nem kaptam az arcomba egy adag párnát, ezért beljebb merészkedtem. A lány fejét a rózsaszín párnájába temette, teste aprókat rázkódott.
- Darcy? - szólítottam meg, hogy felhívjam magamra a figyelmét.
- Hagyj békén - válaszolta, hangját a párna elfojtotta, mégis tisztán kihallatszott belőle az undor.
- Tényleg ennyire szerettél volna találkozni ezzel a Bennel? - kérdeztem, s helyet foglaltam az ágya mellett.
- Igen, Apu tényleg. - végre felém fordította az arcát.
- Tudod szívem, én csak féltelek.
- Nem lehetne, hogy 5 méterrel távolabbról, csöndben félts? - kérdezte, mire elmosolyodtam.
- Megpróbálom, de Darcy...Louis, te és Lexy vagytok az életem. Egyszerűen képtelen vagyok nem ezt csinálni...de miattad megpróbálom. - mondtam, és máris elkezdtem magamat átkapcsolni.
- Tudom apu...és lehet, hogy igazad van Bennel kapcsolatban, de ezt nekem kell kiderítenem. El kell követnem a saját hibáimat, hiszen nem védhetsz meg mindentől. - kezét az enyémre simította, és egy puszit nyomott az arcomra.
- De én megpróbálhatom. - halkan felkacagva rázta meg a fejét.
- Csak annyit kérek, hogy legyél mellettem, ha hibázok - kék szemei a komolyságtól csillogtak, most először tudtam ránézni úgy, mint egy felnőttre.
- Mindig itt leszek, ha szükséged van rám. - mosolyogtam rá, s közben arra gondoltam, hogy Louis biztosan kihallgatja a beszélgetést, és most a kicsi érzékeny szíve megtelik szeretettel. - Talán adhatunk egy esélyt ennek a "Ben-nek" - Darcy az ölembe ugorva hálálkodott, s az idilli jelenetet egy krákogás szüntette meg.
- Elnézést Mr. Styles, de én ma szeretném elvinni Darcyt moziba. - lépett be a szobába a fiú, akit legszívesebben vasvillával kergettem volna ki, azonban próbáltam visszafogni magam.  Odaléptem hozzá, és a jobb kezemet nyújtottam felé, amit mosolyogva fogadott el.
- 8.-ra hozd haza. - szorítottam egy kicsit rá a kezére, ő pedig bólintott.
Néztem, ahogy kézen fogva hagyják el a házat. Egy kicsit megszakadt a szívem, ahogy eszembe jutott, hogy ez már az első lépés ahhoz, hogy örökre elhagyja a szülői házat.
- Apa, Apu, mentem. Majd jövök. - Lexy gyorsan nyomott egy-egy puszit az arcunkra, majd loholt is ki az ajtón. Az ablakon kinézve láttam, hogy a barátai egy terepjáróban várják, dudaszó kíséretében vitték el őt egy olyan helyre, amiről szerintem jobb is, hogy nem tudok.
Tekintetem a szekrényen álló képekre ugrott, ahol még a 2015- és 2018 - as képeink voltak kirakva. Az elsőn még csak Lexy volt, olyan 1 éves lehetett, a fotón Louis az ölébe cipeli őt. A másodikon már mind a  négyen rajta vagyunk, emlékeztem arra a napra. Különösen nagy vihar kapott el bennünket, menedékként egy kisebb terasz alá álltunk. Talán órák teltek el, mire csillapodott az égiek haragja, de addig is kitűnően éreztük magunkat, Louis - nak köszönhetően.
Az említett keze a derekamra kulcsolódott, s maga felé fordítva engem. Ajkaimra adott egy apró puszit, majd ő is szemügyre vette a fotókat. Arcára boldog mosoly ült ki.
- Ben elmesélte, hogy kifaggattad, és megkért, hogy adjak át valamit. Az anyukája kórházban van, ezért nézte annyiszor a telefonját, és ezért volt olyan szétszórt. Ugye megbocsátod neki? - enyhén oldalra döntötte a fejét, és úgy kémlelte az arcom, amin valószínűleg a bűntudat jelei mutatkozhattak, hisz magamban egyből eldöntöttem, hogy bocsánatot kérek szegény fiútól.
- Csak félek, hogy megbántja Darcy-t. - vallottam be, de tudtam, hogy Boo is ugyanígy érez.
- Jó munkát végeztünk. - biztosított, én pedig bólintottam, hisz már a közös gyerek vállalásunk elején tudtam, hogy ha együtt csinálunk valamit csak csoda születhet. És nem tévedtem, a mi két csodánk pedig elindult, hogy végre saját maga tündökölhessen. 

Let me sneak you out~Ziall

Sziasztok :) Itt van az a történet, amit nagyon ügyesen kitöröltem, de egy névtelen kommentelő miatt újra írtam. Nem lett hosszú tudom, de ez akkor sem volt az. Remélem jól állítottam be az időzítőt és kirakja. Holnap hozom a másik két kért sztorit :) Jó olvasást Đ. xx

(saját)

Miért bontották fel az eljegyzést?
Kivel csalta meg Perriet?
Végleg szakítottak?
Tényleg Ms. Edwards előtt mászott rá egy lányra?
A kérdések csak úgy záporoztak rám, az emberek szabályosan körém gyűltek, úgy éreztem nem kapok levegőt. Összevissza kapkodtam a fejem az emberek között, kiutat keresve ebből az egészből, de nem találtam. A vakuk megállás nélkül villogtak a szemembe, minimum 10 kamera vette az arcomat két centi távolságból. A hangok összefolytak körülöttem, szinte már forgott körülöttem a világ. Egyetlen lépést sem tudtam tenni, kezdtem érteni mit is érezhet Niall mikor rájön a klausztrofóbia.
A nagy hangzavar közepette azonban mégis meghallottam egy hangot. Sokkal halkabb volt a többinél, de az én fülem már ki van spécizve arra a bizonyos ír akcentusra.
- Gyere, kiviszlek innen. - húzta meg a pólómat erőteljesen, hogy felhívja magára a figyelmet, feleslegesen. Ahogy megjelent minden idegszálam rá kezdett el koncentrálni, a tömeg ami körém gyűlt nem idegesített olyan borzasztóan.
Niall megfogta a kezem, úgy kezdte el törni maga előtt az utat, könyörtelenül. A hosszú évek alatt már megtanultuk, hogy ilyen helyzetben nem használ az udvariasság. Pár pofátlanul szorgalmas újságíró konkrétan a számba nyomta a mikrofonját, s nagyon sokan tekintették életcélluknak, hogy a vakuikkal megvakítsanak. De Niall segítségével kijutottam ebből a szörnyű tömegből, a közeli boltban találtunk búvóhelyet, s habár még mindig a fényképező jellegzetes hangja kísért minket, már csak az üvegen túlról. Pár elvetemült jelölt szabályosan az ablakra tapadva próbált jobban belátni a kisboltba.
A szöszi hosszú ujjai még mindig az enyémre kulcsolódtak, de valahogy egyikünket sem zavarta ez.
Eltartott egy darabig, amíg a vén hárpiának elmagyaráztuk, hogy miért akarunk kimenni a hátsó kijáraton, de mire felfogta, hogy ez a tömeg miattunk van itt, kiengedett minket.
A sikátor, ahova kiértünk mocskos volt, az egészet a csatorna szaga lengte be, mégis ahogy megéreztem a szöszi ujjainak szorítását mennyországnak tűnt. Vele bárhol vagyok az jó hely.
A mellettem álló személyre néztem, és találkozott a tekintetünk. Elmerültem az azúrkék szempárban, mely nyugalmat sugallt, mint mindig. Úgy éreztem mellette mindent kitudnék bírni. Ő hozza a napfényt az életemben.
- Te mindig itt leszel nekem igaz? - kissé eldöntöttem a fejem, és úgy vettem szemügyre az arcát.
- Mindig. - vont vállat, majd a másik kezemet is megfogtam. Az ajkaimat beharapva néztem rá, egy olyan érzés ragadt el, ami miatt legszívesebben lekaptam volna a legjobb barátomat, de...ő igen. Ajkaink tökéletes összhangban mozogtak egymással, miközben a kezeink felfedezték egymás testét.
Mindent elfelejtettem abban a pillanatban, csak egyetlen dologba kapaszkodtam, Niallbe, aki ajkaival feledtette el velem a rám váró tömeget.