The city~Larry

Ciao mindenki :) Kérlek ezt olvassátok el! Tudom, hogy azt mondtam szünetelek, és azt is tettem, csak éppen ez elég rövid szünet volt. Viszont beállt egy másik probléma. Eltörtem a kezem. A jobb kezem. Tapsot nekem. :D Szóval, ugye ezt az egészet egy  kézzel gépeltem be, ami ha hiszitek, ha nem nagyon fárasztó. Szeretnék mindenkit megkérni arra, hogy most jelezzen vissza, ha tud, bármit, mert ha nem akkor tényleg hónapokig tartó szünetre megyek. Nem sajnáltatás képen, de az ujjaimnak össze kell forrnia, és ha nem látom, hogy sok embert érdekel, ami csinálok, akkor nem fárasztom magam ezzel. Jó olvasást. :) D. xx

- Rendben fiúk, sok sikert, bízom bennetek. - figyeltem, ahogy Lou biztatóan rámosolyog a csapatára, majd elindul elfoglalni a helyét. Szemét már a pályára függesztette, mikorra odaértem, így magamra való felhívás érdekében a hátára ugrottam.
- Harry, ne most. - tekintetét nem vette le a piros-fehér csíkos mezes emberekről a gyepen.
- Csak egy puszit kérek, elég régóta találkoztunk. - mondtam morcosan. Gyorsan megfordult, az arcomra nyomott egy puszit, aztán már nézte is tovább a meccset.
Elég mérgesen meredtem rá, de ő nem érezte, így úgy döntöttem nekem itt nincs keresni valóm.
- Szia Louis. -köszöntem, de ő csak hátra intett, mintegy mellékesen, mire még nagyobb hévvel loholtam ki a stadionból. Az unalmam ellen - ha már Lou nem volt képes velem foglalkozni - a bandatársaimmal próbálkoztam.
- Szia Liam, - szóltam bele a telefonba.
- Szia Harry, fontos az amit szeretnél? Épp Sophiával vagyok. - halkan felnevetett, megráztam a fejem bár tudtam, hogy nem látja.
- Nem, majd beszélünk. - alig mondtam ki a vonal sípolni kezdett.
Oké 4/2 nem jött be, jöhet Zayn. De akárhogyan próbáltam nem vette fel, végül már ki sem csörgött. Lehet, hogy ő is Perrievel van. Niallt már meg sem próbáltam.
Olyan klassz, hogy mindenki el van foglalva a saját dolgaival velem meg senki nem foglalkozik.
Hirtelen ötlettől vezérelve a városba indultam, hogy valamivel lefoglaljam magam. Amióta Londonba költöztem nem volt alkalmam rendesen körülnézni. Itt volt az idő, hogy megtegyem. Ősz volt, a kedvenc évszakom, a színes falevelek szálltak előttem, néhányat a szél táncra perdített, a többi pedig félre söpörve állt őrt a járda szélén. Egyébként egész kellemes idő volt, illetve Angliához képest kellemes. A fejemre húzott sapka, amit sebtében vettem fel azért kellett.
A forgalmas utcákon haladva csak egy valami tudtam felfedezni; az emberek folyton sietnek mindenhova. Egyetlenegy embert sem láttam, akik csak úgy céltalanul rótta volna az utcákat, mint én. A sietség átvette az uralmat mindenki felett, kivéve persze a turistákat, akikre egyértelműen rá volt írva, hogy átutazóban vannak csak itt pár napra. Ők minden Londont jellemző dologra rácsodálkoztak, és lefényképezték minden lehetséges szögből. De én most nem a Big Ben-re voltam kíváncsi, sőt nem is a London Eye-t szerettem volna közelebbről megvizsgálni. Nem ez volt a célom. Én az igazi várost akartam megismerni.
Nagyon sokáig sétálgattam, persze éreztem, hogy kb. egymillió képet csinálnak rólam közben, és sokan követnek, de mivel nem jöttek oda hozzám, nem törődtem velük.
Nem is csináltam mást. Mások azt mondanák, hogy feleslegesen eltöltött idő volt, s ehelyett hazamehettem volna, de muszáj megismernem a helyet, ahol éltem. És tudjátok mit? Sikerült is.
Láttam a városban élő embereket, ahogy este hazafelé sietnek a családjukhoz, a fiatalabb korosztályt, csapatostul nagyokat röhögve, az idősebbeket szatyorral a kezükben ballagni. Láttam sok hajléktalant kéregetni, láttam a kóbor kutyákat szemetesből enni, sőt még egy éttermi veszekedésnek is tanúja voltam. Amikor pedig a sötétség teljesen bekebelezte a várost betértem pár szórakozóhelyre, de sehol nem maradtam sokáig. Néztem az önfeledten táncoló főiskolások lányokat, a rájuk éhes fiúkat, a fáradt pultost, aki egy perc alatt legalább 40 italt adott ki, s a főnököt, aki még ezzel sem volt megelégedve, folyamatosan szidta szegényt. De nem csak ezt fedeztem fel, láttam a gyerekeket galambokat etetni, a kórházból boldogan kitérő embereket, és aggódóakat, akik befelé mentek. Láttam gyereket toporzékolva sírni, időseket, akik fejcsóválva reagáltak a csúnya szavakra, ami a fiatalok egymásnak mondtak.
Láttam, hogy mi tölti fel ezt az oly' híres várost, és az pedig nem a híres épületek voltak. Az emberek, akik rácsodálkoznak a szépségére a Londonról készült képeken azok sosem fogják megérteni miért esik is mindenki teljesen bele. A hangulat miatt, amit még a szinte naponta zuhogó eső sem rondíthat el.
Szerelmes voltam a városba, teljes szívemből.
Elég késő - vagy elég hamar, attól függ honnan nézzük a dolgokat - volt, mire hazaértem. A tornácon lévő lámpa égett, amire először azt hittem, hogy véletlenül hagyta úgy Louis, de amint beértem, és rám emelte haragtól csillogó szemeit, tudtam hogy szándékos volt. Már az ajtóban állva éreztem az őt körüllengő dühöt.
- Hol voltál, Styles? Olyan kétezerszer hívtalak csak fel, és most hajnali 3 óra van. - rákoppint a márkás órájára, várva a válaszom.
- Szerelmes lettem. - sóhajtottam, és ledőltem a kanapéra, ahol Louis már majdnem felrobbant a méregtől.
- Hogy mi?! - hitetlenkedett.
- Mármint Londonba. Körül néztél már itt? - kérdeztem, amit kissé meghökkenve fogadta.
- Persze, voltam már a London Eye-on meg ilyesmi. - vont vállat nem törődve. Hitetlenkedve néztem, ő ezt nem értheti. De ha rajtam múlik megfogja.
- Holnap reggel megmutatom mit hagytál ki eddig. - jelentettem ki megingathatatlanul, elsődleges célomként tekintettem arra, hogy Louis meglássa azt, amit én is.
- Nem lehet, holnap újabb meccsünk lesz. - mondta, s a távkapcsolóért nyúlt, de én elhajítottam a tárgyat. Felszakadt bennem a seb, amit az elhanyagoltság okozott, s szavak formájában keltett tragédiát.
- Mindig ezt mondod, kezdem azt hinni, hogy már nem is szeretsz, csak megszokásból vagy velem. - karomat karba tettem, s úgy éreztem magam, mint egy hisztis nő, de másképp nem tudtam közölni a sérelmeimet.
- Te nem szeretsz, ha nem tudod elfogadni, hogy ott kell lennem a szó szerinti saját csapatom meccsén. - egymás szemébe néztünk, fejben érveket sorakoztattam az igazam mellett, de pontosan tudtam, hogy neki megvan ennek az ellenérve is. Dühösen pattantam fel a kanapéról, de mielőtt elhagytam volna a szobát nem hagytam ki, hogy ne szóljak vissza.
- Akkor ezt megbeszéltük, senki sem szeret senkit, kötözöl te vagy, én? - majd eltűntem az ajtó mögött, felszaladtam a lépcsőn egészen a a hálón át az erkélyre. Néztem a várost, amibe nem rég teljesen beleszerettem, de többé már nem varázsolt el annyira, mert az igazi szerelmem már nincs benne.
- Harry. - suttogta egy hang, én pedig megfordultam. a hajnali csípős levegő a bekúszott a pólóm alá libabőrös téve a kockás hasamat.
- Louis?!
- Szeretlek. - jelentette ki minden előzmény nélkül.
Tudtam, hát persze, hogy tudtam, de a bizonytalanság, amit sok elfoglaltságunk ültetett belém feszültséget keltett köztünk.
- Én is. - sóhajtottam.
Tisztában voltam azzal, hogy az a dolog, ami pár évvel ezelőtt megdobogtatta a szívemet már csak a látványára is, sosem fog elmúlni.
- Ígérem, hogy holnapután elvihetsz megismerni ezt a várost, sőt ha ragaszkodsz hozzá még meg is hívhatsz valahova enni, oké? - oldalra döntötte a fejét, és úgy kémlelte az arcom megerősítést várva.
- Holnapután Niallel találkozom, bocs. - elfordultam hogy újra a városnak szenteljem a figyelmem, de minden érzékszerveim a mögöttem álló fiúra összpontosult. Éreztem, ahogy egyre közeledik, majd ahogy a csípőmnél fogva magához húz.
- Ha az ír tag egy ujjal is hozzád, én ivartalanítom. Az enyém vagy Harry, ezt ne felejtsd el. - suttogta, én pedig bólintottam. Persze, hogy tudtam. Ez az egy dolog volt csak biztos az életemben, és sosem akartam elengedni.