The picture of us~Lilo

Ciao mindenki :) Ezt a sztorit Zsuzsa Jónás kérte, csak annyit mondott, hogy legyen Lilo, szóval kissé megnehezítette a dolgom, de remélem elnyeri a tetszésedet, é nem fogtam vele mellé :) A Once Upon A Time folytatása jövőhéten lesz, mivel ezen a hétvégén a kért sztorikat próbáltam teljesíteni :) Have a nice day :) D. xx

(saját)

- Eljössz velem vásárolni? - kérdezte nevetve Louis, mire bólintottam. Általában utálok ilyesmiket csinálni, de Niall adta Lounak a bevásárlási listát, ami azt jelenti, hogy lehet, hogy ketten is kevesek leszünk a cucchoz.
- Sziasztok! - kiáltottam el magam, hogy a nagy ház különböző pontjain mindenki meghallja a hangomat, majd Louis után mentem.
Szerencsére a vásárlást gyorsan lezavartuk, és a mi se szakadtunk le a szatyrokkal, de azért kellettem én is oda.
Nagyon szerettem a környéket, ahol laktunk, Párizs egyik legszebb részén volt, itt a minden sarkon egy kitűnő művészbe botlassz. Fél szemmel láttam is, ahogy az utcán legalább két festő munkálkodik, de a figyelmen jelentős részét egy bizonyos barna hajú srác tette ki, aki éppen egy viccet mesélt. Mire visszaértünk a rövid kitérőnkből a fiúk éppen készültek szétszedni a kócerájt, szóval...mi is beszálltunk.


****

4 év...ennyi idő telt ezóta, mióta az első iskolai évünket elkezdtük Párizsban, azóta - fogalmam sincs hogyan - de lediplomáztunk mindannyian. Együttes döntés alapján egy utolsó felejthetetlen nyárra még itt maradtunk, hogy aztán végül elkezdjük a nagybetűs életet, egyedül. Nagyon sokat buliztunk, természetesen nem hagytuk, hogy a búcsú beárnyékolja a nyarat.
Egyik délután Louis és én sétáltunk hazafelé, mondataink fele értelmetlen volt mások számára, hiszen az évek gyakorlata alatt már félmondatokból is megértettük egymást.
Az utcát valószínűleg az én nevetésem töltötte be, de nem tudott érdekelni.
- Liam?! - fogta meg a karom és egy bizonyos pont felé kezdett el mutogatni.  Meglepetten fordultam a kérdéses irányban, amikor észrevettem, azt a dolgot, ami mindkettőnkből meglepettséget csalt elő.
Nem messze egy fa árnyékában egy magányos művész lustán húzogatott pár vonalat, hogy még szebbé tegye az amúgy is tökéletes képet. A festővásznon megjelenített két fiú ragyogott a boldogságtól, nevetve sétáltak egymás mellett. Körülöttük a festő olyan színeket alkalmazott, ami miatt a szexuális feszültség szinte átjárta a képet. A két fiú egyszerűen tökéletesen festett a másik mellett, s tagadhatatlanul látszott a kettőjük között izzó kémia. Az a két fiú.... mi voltunk.
Oldalra akartam pillantani, hogy felmérjem Louis reakcióját, de addigra már csak a távolodó alakját láthattam. Gyorsan utána akartam menni, hogy megmagyarázzak valamit, amiről még csak nem is én tehettem. Szaladtam, így villámgyorsan utolértem, de hiába szólongattam nem állt meg. Ezt megelégedve elé álltam, és egy fának nyomtam.
- Miért menekülsz Tomlinson? Nem történt semmi. - ráztam meg a fejem, holott a bennem tomboló érzéseket, amik nem hagynak nyugodni mást mutattak.
- Nem történt? Tényleg? - hangja a szarkaszitkától csöpögött. - Az a hapsi konkrétan szerelmesként festett le minket, de tényleg ez semmi. - elmosolyodtam a mondaton. Mi van ha a festő tényleg a valóságot alkotta meg? Mi van ha az, amit eddig éreztem mikor mellette voltam nem puszta barátság, hanem annál sokkal több?
A kérdésre a választ csak egyféleképpen tudhattam meg, így a válasz után sóvárogva hajoltam az ajkaira. Először ellenállásba ütköztem, de nem adtam fel, hiszen éreztem valamit...Olyan volt, mint mikor nyáron a fullasztó melegben sokáig nem iszom, s mikor szervezetem végre megkapja a hűs cseppeket megnyugszom. Nos, most is hasonlóan éreztem magam, de ez sokkal jobb volt egy pohár víztől. Végül Louis ellenkezése meglepő fordulattal csapott át dominanciába, egyre kétségbeesettebben kapott a szám után.
Most vettem csak észre, hogy eddig az életem egy hatalmas sivatag volt, amiben a délibábom Louis barátságaként jelent meg, de az nem volt elég. Ott volt előttem, tisztán láttam őt mindig is, azonban mégsem volt az igazi, csupán egy látomás. Most viszont ráleltem az oázisomra, avagy Lou szerelmére, s csak most tudom már, hogy az eddig látott délibáb mennyire össze nem hasonlítható a valódi, csodálatos varázsához.
Louisra mosolyogtam, amely tükrözte a a én boldogságom, majd elnéztem a válla fölött. Olyan 15 méterrel arrébb ülő festőnk tekintete összeolvadt az enyémmel, majd kacéran rám kacsintott. A lába mellett szépen oda volt állítva a régi kép, a maga feszült légkörével, de az többé nem számított. A festő keze egy tiszta fehér lap felé lendült, amin pár percen belül egy pár rajzolódott ki, akik szinte egymásba bújva falták egymást, mint akik megtaláltak valamit...az oázisukat a sivatagban.