Szivárvány~Larry

Sziasztok :) Nem tudom ki vette észre, és ki nem, de két napig nem lehetett feljönni ide. Nos, nagyon sajnálom, de hát itt vagyok, egy bocsánatkérő kis történettel. Remélem tetszeni fog, jól esne néhány biztató szó. Jó olvasást :) Đ. xx

(saját)

- Harry, Harry! - kiáltotta valahonnan izgatottan Louis, mire kíváncsian kerestem meg ugrabugráló alakját.
- Louis? - mosolyogva figyeltem, ahogy az ég felé mutogat, s a boldogsága jeleként hatalmas vigyor terül szét az arcán.
- Megtaláltam a szivárvány végét, nézd! - a hétszínű félkörív felé mutatott, ami valóban a kert végében ért véget.
- Nézzük meg, lehet, hogy Niallt találjuk ott. - nevettem fel, majd összekulcsoltam az ujjainkat, s elindultunk, hogy végre választ találjunk a kérdésre; mi van a szivárvány végén. Éreztem Louison z izgatottságot, alig tudott normális tempóban mellettem jönni. Nem sok időbe telt, mire rájöttünk, hogy a szivárvány a kerten túl húzódó erdőben végződik, így a két területet elválasztó kaput kinyitva mentünk tovább.
Szinte megrészegülve követtük az egyre halványuló természet feletti csodát. Csak arra tudtam gondolni, hogy végre beteljesedik a szerelmem egyik álma; mindig is arra vágyott, hogy megtudja mi rejtőzik a szivárvány végén. Talán titkon abban bízott, hogy valóban manókat, esetleg kincset talál.
- Nézd, itt tűnt el. - bökött az égre, ahol eltűnt a szemünk elől a színes szépség. Csalódottan hajtotta le a fejét, mire átöleltem a vállát.
- Ne aggódj szívem, szerintem pontosan itt van a szivárvány vége, és nézd csak; én találtam is egy kincset. - csibészesen elmosolyodtam, s a két kezem közé fogtam az arany után keresgélő arcát. Óvatosan vettem birtokba a halvány rózsaszín ajkakat, s élveztem, ahogy a hosszú ujjaival beletúr  hajamba, néha-néha meghúzva egy tincsemet, halk morgást kiváltva ezzel belőlem.
A cselekedet hevében az egyik fának dőltünk, s miközben egyre csak faltuk egymást, éreztem, ahogy valami kicsúszik a zsebemből, és halk puffanással érkezett a levelekre. Szomorúan hajtottam le a fejem. Lebuktam.
- Harry, ez mi? - kíváncsian lehajolt, s ujjai közé vette a bársonydobozkát.
- Úgy tűnik neked még a kezedet a sem lehet megkérni. - dühöngtem magamban. Magamra voltam mérges, amiért ezt az oly' sok érzelmi értékkel bíró ékszert a zsebembe raktam. De nem tehettem róla, vártam a megfelelő pillanatot.
- Te megakartad kérni a kezem? - képedt el teljesen, s még mindig a dobozkát szorongatta a markában.
- Gyerünk, nyisd ki! - bólintottam, s néztem, ahogy a csodaszép antik gyűrűre felragyog arca. Legalább boldognak látom, mint ahogy alapból is terveztem, hiszen nekem mindig is csak az ő boldogsága volt a célom. - Tudod, amikor a Nagyi a Nagyapa után ment, pár évvel ezelőtt, nekem adta ezt a gyűrűt. - elmosolyodtam a nagyszüleim emlékére. Nagyon sokat jelentettek nekem, s mára már csak a remény maradt meg nekem, miszerint a túlvilágon újra egymásra leltek. - Azt mondta, hogy annak adjam ezt a gyűrűt, aki olyan lesz számomra, mint neki Papa. - lehunytam a szemem a fájdalmas, mégis boldog szavakra, amik újra feltörtek bennem. - Azt hiszem megtaláltam azt a valakit. Nem így akartam ezt az egészet..., de...hozzám jössz? - kérdeztem óvatosan, s figyeltem a csodás arcon átfutó érzelmek hadát.
- Hazzaaaaa, természetesen; igen! - a nyakamba ugrott, mire mindketten eldőltünk a kissé nyirkos avarban, de nem zavart minket.
A tengerkék szemekbe nézve megtaláltam a világom, s ha nem is leltünk aranyra egy valamire igen. A közös jövőnkre.