Good enough~Larry

Sziasztok :) Nagyon szégyellem magam, amiért mindig ennyi időre eltűnök, de nemsokára vizsgázom, és elég sokat kell tanulnom. Most viszont, hogy érettségi szünet van leültem és megírtam ezt a történetet, amit az életemből merítettem. Illetve tökéletesen leírtam azt. Nem jó dolog ez a szerelem. Remélem nektek jól megy a suli, és szép hosszú hétvégét mindenkinek :) 

L x

- Harry...ez nekem nem megy tovább.
A nagy zöld szemek elfelhősödtek, értetlen tekintettel próbálta megfejteni az arckifejezésem, de a maszkom, ami mindig lebomlott rólam, amikor vele voltam, most szorosan rám simult és nem engedett át semmilyen érzelmet. Tekintetemet mereven előre szegeztem, a hihetetlen fájdalmam egyetlen jele csupán a remegő kezem volt, amit a zsebembe rejtettem.
- M-mi?- a mindig gödröcskés arc elszontyolodott, és végtelen szomorúság ült ki rá.
- Szeretlek, de...- nem fojtattam a mondatot, nem tudtam volna rendesen elmagyarázni az én nézőpontomat, így csak egy lágy csókot leheltem az arcára, veszélyesen közel a szájához. Egy pillanatig ott maradtam, egy centire a világ legtökéletesebb személyétől, mélyen beszívtam az illatát, hogy elraktározhassam az agyam legeldugottabb részén, majd egy mély lélegzetvétel véve elhajoltam tőle, bár olyan nehezemre esett, mint amikor két nagyon erős mágnest próbálnak eltávolítani egymástól. - Viszlát, Harold.
- Boo....!
Gyorsan megfordultam, és vissza sem néztem, tudtam, hogy ha megejteném az utolsó pillantást, akkor nem lenne erőm elmenni. De muszáj volt.
Nem azért hagytam el, mert nem szerettem. Ó, jobban szerettem őt, mint amennyire embert szeretni lehetséges, szinte egészségtelenül. És most nem csak a külsőségekre gondolok, bár a gödröcskés mosolyába minden egyes alkalommal belehalok, ahányszor csak a tekintetem találkozik a túlvilágian gyönyörű zöld szemeivel a szívem kihagy két ütemet, hogy aztán tripla tempóval pótolja a kimaradást, amikor ujjaimmal a göndör tincseibe be túr a térdem megremegett, mély, rekedtes hangjától lélegezni is elfelejtek, és tökéletes izmos felsőteste, vékony formás lábakban végződve egy sátrat varázsol a nadrágomba.
De ezen felül Harry Styles sokkalta több volt. Szinte képtelenség volt nem beleszeretni a mérhetetlen udvariasságába, az önzetlenségébe, a göndör nevetésébe, a dominanciájába, ami minden egyes mozdulatát irányította. De talán a legeslegjobban a hibáit szerettem. Ahogy idiótán táncolt, ahogy vicces fejeket vágott, hogy megnevettessen, a rossz humorát, az ízléstelen ingeit, amik rajta valahogy mégis olyan szexin álltak, ahogy senki máson, amikor reggel kontyba kötött hajjal, gyűrődött arccal, reggeli szájszaggal csókkal ébresztett, amikor beleragadt a saláta a fogába a saláta, és aztán egész este úgy mosolygott, pedig szóltam neki.
Ő így volt Harry Styles, a charme-jával, és az összes hibájával együtt, s rajta még az utóbbi is idegesítően tökéletes volt. És pontosan ezért nem lehettem vele.
Ki voltam én hozzá képest? 170 centi tömör tökéletlenség. Senki hozzá képest.
Tudtam, hogy velem hibát követ el, biztos voltam benne, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor meglát egy nálam sokkal szebb és jobb embert, akibe beleszeret, és aki megérdemli őt. Csak meg akartam előzni a fájdalmat, hiszen egy olyan ember mint én sosem álltathatja magát, hogy egy olyan ember, mint Harry örökké az övé lesz.
Kaptam a tökéletességéből egy darabot, és azt hiszem ezzel elleszek életem végéig. Elképzelhetetlen volt, hogy valaki mást szeressek, a szívem az övé volt, és ez nekem tökéletesen megfelelt, boldogan haltam volna meg, ha tudom, hogy ő csodálatos életet élt.
Hiába mondják az emberek, hogy tökéletes nem létezik...amikor ránéztem, akkor nekem létezett, mert ő volt az én kis világom pontja, a mosolya a boldogságom, a könnyei a fájdalmam, minden pólusom hozzá húzott, és a bőröm az érintésétől könyörgött.
De ha valakit nagyon-nagyon szeretünk akkor el kell engedni. Minden vágyam az volt, hogy Harry fedezze fel a világát, és igázza le azt, hogy szórakozzon, hogy boldog legyen, és annyi helyre mehessen el, amennyire csak képes.
És én ebben visszahúztam őt.


Éjszaka volt, laposakat pislogtam, az álmosság húzta le a szemhájaimat, de abban a pillanatban, hogy lehunytam éberen pattantak ki. Ezt játszottam egész éjjel. Ahányszor csak becsuktam a szemem Harry-t láttam, szinte fizikailag éreztem, ahogy átölel, ahogy a göndör fürtjei megcsikiznek, ahogy husky hangjával álmosan a fülembe suttog, de aztán a kép elillant, és nem maradt más, csak a hideg takaró.
Fizikailag fájt a hiánya, mintha kitéptek volna belőlem valamit, a szerelmi bánatos klisék beteljesültek, és valóban úgy éreztem, hogy megfosztottak a másik felemtől.
Sírni akartam, de a könnycsatornáim egyszerűen nem indultak meg, sikítani akartam, de a sikoly elhalt a torkomban, lélegezni akartam, de valami fojtogatott.
El sem hittem, hogy tényleg létezik ez a fajta fájdalom.
El sem hittem, hogy magamnak okoztam.
Csak pörögtem, mint a ringlispíl, nem találtam a helyem, egyik pillanatban fáztam a másikban levert a víz. Nem tehettem mást, csak reméltem, hogy az éjszakai sötétség teljesen felemésszen, de amikor már feladtam volna a harcot a redőny rései között lustán besütött a napsugár.
Eljött egy újabb nap, és tudtam; minden egyes nappal könnyebb lesz a hiánya, én pedig minden egyes nappal erősebb leszek.


Eltelt egy év. Keservesen, de eltelt. Elköltöztem, egyetemre mentem, ahol csodálatos emberekkel ismerkedtem meg. Nélkülük talán tényleg feladtam volna, és habár néha elkaptak a pánik rohamok egyedüllétemben, egészen jól voltam. Őszintén bírtam mosolyogni, és megtanultam elfogadni önmagam olyannak, amilyen vagyok.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Ő sosem jutott eszembe, soha nem mondtam volna senkinek, de minden éjjel álmaimban az ő karjában feküdtem, az ő szerelmében fürödtem. Voltak éjjelek, amikor csak ébren feküdtem és a plafonra bámulva idéztem fel az emlékeimet vele, és kreáltam egy csodálatos jövőt, amink lehetett volna.
De a dolgokhoz képest jól voltam.
Egy péntek délután végül úgy döntöttem, hogy hazalátogatok. Hiányoltam a családomat, és barátaimat, akiket ott hagytam. A szívem haza húzott, de nem olyan értelemben, ahogy először gondoltam.
Ahogy leszálltam a buszról a fekete bőröndömet magam után húzva sétáltam végig az ismerős utcákon. Sosem lesz még egy olyan hely, ahol így fogom érezni magam. Hagytam a lábaimnak, hogy maguk vezessenek, én pedig minden egyes padot az emlékezetembe véstem. És akkor megláttam őt.
Sokkal hosszabb haja volt, mint régen, a stílusa is megváltozott, és a lábai még hosszabbak lettek. Sok ember vette körbe, ő állt középen és sziporkázott, a társaság központja volt, ahogy megszoktam tőle, s amikor nem beszélt, akkor csak lazán zsebre tette a kezét, és beletúrt a hajába azzal a lélegzet elállító mozdulattal.
Nem próbáltam meg megfordulni, és elsietni a másik irányba, ahogy a fejem szerint kellett volna, de a lábaim arra vittek, amerre a szívem vezetett, egyenesen Felé. És most az egyszer nem ellenkeztem.
Felnézett rám, én pedig képtelen voltam elszakítani a tekintetemet róla. Az idő megállt egy pillanatra, elvesztem a zöld íriszekben, amik ugyanúgy felragyogtak, mint régen, a szája sarka pedig felfelé mozdult. Ismertem ezt a fajta mosolyt.
Csak rám nézett így. Az a mosoly mindig is csak nekem szólt.
Muszáj voltam egy pillanatra lehajtani a fejem, hogy levegőhöz juthassak, de a következő pillanatban már újra őt néztem. Pajkosság csillant a smaragd szemeiben.
- Szia, Boo.
Ha az előtt nehéz légzéssel küszködtem, most már konkrétan fuldokoltam. Eldadogtam én is egy sziát, és csak bámultam rá. ÚGY nézett rám, AZZAL a mosollyal, mintha egy év nem is telt volna el, és még mindig azok a fiatal kis szerelmesek lennék, mint akkor.
De azóta eltelt egy év, ami alatt talán érettebb lettem, és lett egy halvány fogalmam arról, hogy mi is az a szerelem.
Akkor már tudtam; többé már nem félek teljesen átadni magam neki, mert akiknek együtt kell lenniük, azok együtt is lesznek, történjék bármi, időt és helyet figyelmen kívül hagyva.
Az idők változnak, és egyszer csak rájövünk a hibáinkra; az én esetemben nem én voltam túl kevés neki; saját magamnak nem voltam elég.
Szerettem őt, és ő is szeretett engem. Tudtam. Éreztem. Ő is tudta. Ő is érezte.
Az ajkaim megadták magukat, és viszonozták a mosolyt.
Csak álltunk ott, és úgy vigyorogtunk, mintha megőrülünk volna. És valóban; megőrültünk egymásért.