Never too late~Zouis

Sziasztok :) Mindenkinek szép hétvégét! Remélem tetszeni fog ez a one shot nektek, amit egy lánynak küldök, akinek rövid haja van, és nem érti a célzásokat; sosincs túl késő. :) Jó olvasást :)

x

Máig emlékszem, minden egyes szóra, ami elhangzott közöttünk. Minden egyes érintésre, csókra, pillantásra, a közös számunkra. Mindenre.
Hogy lehet valakit mindennél jobban szeretni? Mindenben őt keresni, és az összes ébren töltött pillanatban hiányolni? Minden kis rezdülésére, szokására tisztán emlékezni, pedig hónapok teltek el?
Ezek a kérdések, amire sosem fogok választ kapni. Az elkövetkező randijelölteket mind hozzá fogom hasonlítani, ugyanazt a tekintetet keresve, amit csak egy ember birtokolhat.
Talán igaz a mondás, egyetlen igaz szerelem van az életben, és azt nem múlja felül semmi. Soha többé.
De ha ő volt az igazi, és szerettem az életemnél jobban miért csesztem el? Miért hagytam kisétálni az ajtómon? És ő miért nem jött vissza?
A hónapok csak telnek, az agyam viszont ezen a kérdésen kattogott csak megállíthatatlanul. Persze magamnak is nehezen vallom be, de...hiányzik. Mintha a szívemtől fosztottak volna meg, és azóta az éltető szerv nélkül kellene élnem. De mindenki tudja, hogy az nem megy.
Már évek óta érdekelt a fényképezés okozta rejtelmek , így a kedvenc elfoglaltságommá pedig a fotózás nőtte ki magát, egyszerűen nem tudtam betelni azzal a csodával, amit egyetlen kis masina segítségével alkothatok. A világ, amely teljesen más lencsén keresztül.
Ennek a hóbortnak éltem most már komolyabban is, játékos jókedvvel alkottam profi szerkentyűkkel kicsiből éleset, és kivehetőt, nagyból pedig homályosat és gyengét, játszottam a fénnyel és az árnyékokkal. Ez volt a csodám, amit kevés embernek mutattam csak meg. Köztük Neki is...

Fényképészként dolgoztam egy modellügynökségként, a heti utolsó feladatomat teljesítve ültem le a székemre, várva a modellemet, akin még a sminkesek ügyködtek. Az unalmamat a gépem állítgatásával próbáltam ellensúlyozni, tökéletesítettem a fényeket, megnéztem a zsinórok csatlakozását, és magamban újra átvettem a koncepciót, amit a főnök az agyamba ültetett, mikor meghallottam egy krákogást. Már fordultam volna, hogy leszidjam a kis elkényeztetett modellemet, amiért ennyit késett, de ahogy megláttam a torkomon akadtak a szavak.
- Zayn? - ha egy mesefigura lettem volna, akkor az állam a padlón koppant volna, szemöldököm pedig a plafont verte volna, de mivel emberi határaimat nem tudtam áthidalni, ezért maradtam egy sima szívinfarktusnál.
- Louis. - mosolyodott el olyan angyalian, ahogy az emlékezeteimben él. Alig mertem végig vezetni rajta a tekintetemet. Isten vagy túlságosan szeretett, vagy éppen gyűlölt - ezt nem tudtam eldönteni -, de felső testét nem takarta semmi, csípőjén egy laza, mégis tapadós farmer lógott, belátást engedve alsója korcára. Nem tudtam levenni mellkasáról a szemem, kidolgozott izmai a tekintetemre megfeszültek a vékony bőrréteg alatt, s megtudtam volna számolni kockáit. A szemem kocsonyásan csüngött mindegy egyes részletén, amit hónapok óta nem láttam, s ismerősként köszöntöttem a görcsöt a hasamban. Tekintete a lelkemig hatolt.
- Szóval..khm szerintem állj oda. - próbáltam ura lenni a helyzetnek, magabiztosan elé állni, és megmutatni, hogy az érzéseim már a múlté, de...a fenébe is. Azok a szerelmesen nyálas gondolatok víruskánt támadták meg az agyam, behálózva újra engem a bűvköre alá.
Minél előbb túl akartam lépni ezen, hogy aztán feszültségből minimum a maratont lefussam, ám a dolgok összeesküdtek ellenünk. Az egyik lámpa kiégett, a gépem lemerült, a pendrive eltűnt szóval minden káosz volt. A végén olyan fáradtan rogytam le a székemre, mintha órákig sprinteltem volna, de sikeresen elvégeztem a feladatom. Utolsó simításként átfutottam a képeket, egyre különösen nagy figyelmet hagyva. Zayn arcának fél oldalát homály fedte, borostás arcán a mosoly nem jelent meg, komolyan tekintett fel a kamerába, olyan igéző csoki barna szemekkel, amelyek hatására bármelyik lány egyből elélvezne, aki csak ránéz. A fények elképesztő játéka testét még kidolgozottabbnak mutatta, s a tetoválásokra helyezve a hangsúlyt. A francba a tehetségemmel és Zayn természetes dögösségével.  
- Oh, ez igazán klassz lett. - állt mögém egy test, melynek testhője egyből lázassá tett, s kellett egy kis idő, amíg feldolgoztam a hozzám intézett szavait.
- Igen, khm...- az agyam egyből menekülőre akarta fogni, így gyorsan megfordultam, hogy elhagyjam a helyet, s elfussak minél előbb előle, legfőképpen a miatta felszínre törő érzelmeim elől, ám ez nem ment ilyen könnyen. Egyetlen szavába tellett, s a testem máris szolgaként teljesítette a kérését.
- Maradj egy kicsit, beszélgessünk. - villantott rám egy ezer wattos mosolyt, amitől majdnem elolvadtam, de erőt vettem magamon. Még egy olyan szexisten sem tarthat örökké a markai között, mint ő.
- Figyelj Zayn, nem akarok jó pofizni, oké? Lefényképeztelek, ezzel a munkám lejárt. Szia. - jelentettem ki egy kicsit bizonytalanabbul, mint ahogy elterveztem, de a hangomban bujkáló fáradtság megtörte az ő maszkját is.
- Még mindig haragszol rám? - húzta el a száját, hangsúlya megmutatta a reményveszettségét.
- Z, ennek már nincs értelme, mindketten tovább léptünk, és...- kezdtem el magyarázkodni, ám sütött belőlem, hogy hazudok. Boldog mosolyra húzta a száját, miközben ajkait beharapva figyelt engem. Az a tekintet...az mindent leírt, többé szavakra nem volt szükségem.
- L, itt kettőnk közül csak te lehetsz az, aki tovább lépett. Viszont ahogy elnézlek éppen úgy nézel ki, mint aki mindjárt elájul a látványomtól. - rám kacsintott, arcán játékosság játszott, s én kinyújtottam rá a nyelvem.
Megbocsátottam neki már régen, a szívemben lévő haragot egy idő után a hiánya váltotta fel, s most a remény. Talán tényleg nincs túl későn, legalábbis a szerelemnek sosincs. Sosem szabad elveszteni a reményt, hiszen egyetlen dolog, amit fel kell adni az saját magad, hogy a szerelmeddel együtt alkossatok egy egészt, és ez az áldozat azt hiszem megéri.