Let me protect you~Larry

Sziasztok :) Tudom, hogy nem életem leghosszabb irománya, de nagyon régóta szerettem volna leírni ezt, és azt hiszem nem is tudtam volna bővebben kifejteni. Remélem azért tetszeni fog, az érzelmekre megint nagyon sok hangsúlyt szenteltem, sajnálom, hogyha ez valakit zavar...Jó olvasást:) 

Lana x

  

Szeretlek.
Hét betű, ezer jelentés. Menedék, kifogás, gyötrelem, boldogság. Azonban a legtöbbször manapság már csak egy szó, amit néha odavetünk búcsúzóul, hirtelen örömünkben, esetleg egy soha be nem tartott ígéretként. Mondhatod naponta ezerszer, vagy egy évben egyszer is, de mikor gondolod komolyan? Átérezzük-e a szó teljes értékét valaha is? De milyen is az a szeretet?
A kérdések, amik olyan régóta keringtek a fejemben, akárhányszor csak használtam ezt a szót, most válaszra találtak. Mégis hosszú ideig képtelen voltam kimondani neki, valamiért úgy éreztem a szeretlek szó csak egy gyenge változata lenne annak, amit én iránta érzek. Ezzel pedig majdnem el is kergettem, de hogy mondhatnám el valakinek, hogy annyira betegesen szeretem őt, hogy az már szavakkal kifejezhetetlen?
Mindentől megakartam védeni, az összes fájdalmát átvenni, a támasza lenni a viharban, a pótszárnya, ha a sajátját letörték, egy segítő kéz, egy legjobb barát, egy sírig tartó társ. Egy szív, ami vele együtt dobban, egy tekintet, ami örökké csak őt látja, egy test, ami felmelegíti a rideg valóságban. Egy hang, ami biztat, amikor senki más, egy menedék, ha az egész világ ellened fordul, egy érintés, amitől a szív is félre ver.
A szeretlek szó meg sem közelítette azt, amit éreztem, mégis miatta elmondtam minden alkalommal, mert az ő szívének szüksége volt rá. Csak ennyi kellett neki; tudni, hogy valaki, akiért megőrülsz viszont szeret. Én pedig bolondultam érte.
Minden pillanatban ő járt a fejemben, minden kék tekintetben az övét kerestem, bár tudtam az ő gyönyörű szempárja egyedi, soha nem találhatom meg a párját, miden nevetésben az ő különleges hangját kutattam. Amikor nem volt velem úgy éreztem magam, mint akit arra kényszerítenek, hogy fél lábbal éljen. És talán ez volt az a szeretet, ami miatt azt a szót használjuk, dolgok miatt, amik magától értetődőek számunkra, de mégis egyetlen dologgá állnak össze. A szeretetté.
Szeretni. 
Elfogadni a másikat, úgy, ahogy van, védeni a széltől is, bátorítani, megmutatni neki az igazi szenvedélyt.
Éppen ez miatt éreztem gyilkolási kényszert, ahányszor csak bántották őt. Pedig annyiszor előfordult...emberek, akik csak úgy merő féltékenységből dobálóztak a "tehetségtelen", "buzi", " jelentéktelen" és hasonló jelzőkkel. Emberek, akik tetteikkel alázták meg. Emberek, akik nem értékelik az én földre szállt angyalomat.
Látni minden egyes nap, hogy egyre jobban összetörik belülről, figyelni, ahogy állmosolyával áltat mindenkit, és én nem tehetek ellene semmit, hallani, ahogy a szomszéd szobában álomba sírja magát. Éreztem magamban a fájdalmát, hiszen amióta csak ismerem, olyan volt mintha össze lennénk kötve egy láthatatlan kötéllel, szavak nélkül is éreztem, amit ő.
Ami pedig a legrosszabb nem tehettem ellene semmit, nem szállhattam szembe az emberekkel, akik az én kicsikémet bántották, nem, mert azzal csak rontanék a helyzeten, még több csúnya megjegyzést tennének a nemi hovatartozásával kapcsolatban.
Ezen felül pedig rólam sem képed leszállni az emberiség, miért nem képesek felfogni, hogy ember vagyok? Hallok, látok, ÉRZEK?

Mindenkinek az életében vannak olyan napok, amikor nem akar tudomást venni a világról, amikor a legtöbb, amit szeretne bezárkózni a szobájába, és kiadni magából mindent, ami csak bántja. Sírni, a párnába üvölteni, összekuporodni az ágy közepén és megpróbálni elmenekülni az álmainkba, egy olyan helyre, ahol minden szép, és semmi sem bánt. Azonban azokon a napokon hiába érezzük a kényszeres egyedüllétre való késztetést, a legtöbb, amire szükségünk van, az egy ölelő kar, ami összetart ha szétesnél.
Éppen ezért nem küldtem el melegebb éghajlatra Louis-t, amikor halkan kopogva kérlelte, hogy engedjem be, pedig igazán azt akartam. Végül azonban vörösre sírt szemmel nyitottam ajtót, de arra már nem voltam kapható, hogy hozzám is érjen. Az ágyam mellé kuporodtam, átöleltem a vállaimat, közben hagytam szabadon lefolyni a szomorúságom jelét az arcomon, az államon keresztül egészen a padlóig.
- Hazza, édesem! - térdelt mellém a szerelmem, hosszú ujjait a térdemre csúsztatta, hogy felkeltse a figyelmem, én azonban csak mereven próbáltam tartani magam, annak ellenére, hogy már az a két szó is érzelmi lavinát indított el bennem.
- Drágám, ne zárj ki. - kérlelt keservesen, mire egy kissé engedtem a merevségemen.
- Csak megakartalak védeni. - suttogtam, s bámultam a fehér falat, amelyet még anno Louis-val festettünk le, s majdnem elmosolyodtam a tudatra, hogyha balra fordulnék láthatnám a hatalmas fekete girbe-gurba betűkkel pingált Boo+Hazz feliratot, amiről az ágyamról fekve tökéletesen szemlélhetek minden egyes nap.
- Engedd, hogy most az egyszer én védjelek meg. - suttogta, s arcát a nyakamba rejtette, apró kezeivel körülölelt engem. Egyetlen másodperbe telt, hogy kifújjam az addig benntartott levegőt, s ellazuljak a szerető karok között. - Minden rendben lesz, együtt túl leszünk ezen. - mondta magát is bátorítva, miközben apró puszikat hagyott a fülem mögött részen át, egészen a kulcscsontomig. Erőtlenül magamhoz öleltem gyengén rázkódó testét, s minden idegszálammal belekapaszkodtam, hogy ne lepjen el a sötétség.
Mindig van fény, mindig van kiút, mindig van remény.
Szorosan lehunytam a szemem, s elképzeltem egy világot, ahol szabadon, a szerelmemet kézen fogva élhetek, amiben még csak hírről sem ismerik az előítélet szót.
Egyszer eljön a mi időnk, Boo. És abban a pillanatban én leszek a legboldogabb ember a világon, hogy mindenki megtudhatja beleszerettem egy földre szállt angyalba, akkor megfoglak védeni mindentől. Egy ember sem beszélhet rólad tiszteletlenül. Majd mi megmutatjuk nekik, hogy kik vagyunk, igaz Boo? Egyszer...egyszer majd eljönnek ezek az idők is...