You're the only one I see~Larry

Sziasztok:) Örömmel láttam, hogy visszajeleztetek az előző történetemhez, köszönöm szépen:) Remélem nem bánjátok, hogy újra Larryt hoztam, de megláttam ezt a képet, és úgy voltam vele, hogy ezt nekem most meg kell írnom...Az érzelmeké a hangsúly, nincs benne semmi párbeszéd, de remélem ennek ellenére élvezni fogjátok. Jó olvasást :)

Lana x

A keze. A tetoválásokkal borított gyönyörű karja, ami pont a ujjaim köré kulcsolódva tartották a díjat. Meredten előre bámult, mintha ez egy természetes dolog lenne, pedig nem volt az. Már nem volt az.

Pedig még emlékszem azokra az időkre, amik egy-egy ilyen érintés több százszor fordult elő valamilyen esemény során. A pillantások, azok vággyal teli tekintetek...az ajak harapások, a titkos érintések. Minden a múlté, de örökre az emlékezetbe véstem.
Tisztán visszatudom idézni az első pillanatot, amikor a gyönyörű kék szemek fogságába estem. Az X-factor meghallgatásán voltam, amikor a hosszú várakozás miatt úgy döntöttem felfrissítem magam. Átvágtam a tömegen, s miután sikeresen hideg vízzel lemostam az arcom kifelé indultam, de abban a pillanatban, hogy kinyitottam az ajtót egy test a földre kényszerített. Nevetve esedezett  a bocsánatomért, én pedig megrázva a fejem álltam fel, s gyorsan elköszönve rohantam vissza a családomhoz, az izgalom miatt teljesen elfelejtettem a különleges tengerkék szemű fiút, csakis a mentorokra, a hangomra, és a dallamra figyeltem. Azonban pár napra rá történt valami, s rájöttem; valaki onnan föntről nem szeretné, hogy a kék szemű gyönyörűség a feledés homályában végezze. Legalábbis számomra.
Több millió lány kívülről fújja azt a pillanatot, amikor Simon kimondta a végítéletet; mi öten egy csapatot alkotva juthatunk csak tovább. A szívemben még mindig érzem azt a megkönnyebbült örömöt, ami akkor elfogott. Szinte önkéntelenül fordultam a fiú felé, aki ugyanígy tett, s konkrétan az ölembe ugorva magához ölelt. Talán ez volt az első jel, amikor rájöhettünk; különleges kapocs van köztünk. Ez az akaratunkon kívüli cselekedet milyen sokat elárult a későbbiekről.
Igen, ott volt a kedvenc pillanatom is, amikor egy kamera előtt közölte, hogy csókoljam meg. Valójában nem történt meg, amire felutasított, viszont éreztem, ahogy meleg lehelete égeti a bőröm, s ez elég volt ahhoz, hogy elindítson bennem egy lavinát.
Fogalmam sincs mikor szerettem bele visszafordíthatatlanul, talán fokozatosan történt, hiszen borzasztóan sok időt töltöttünk együtt, s minél jobban megismertem, és nem csak a vicces énjét, hanem a komolyat, szinte pillanatok alatt váltunk legjobb barátokká. Azonban azok a hosszú hetek, amíg nem voltunk képesek pár percnél több időt a másik nélkül tölteni nem csak a barátságot mélyítették bennem, sőt; a szívem heves dobogása, a bőröm bizsergő érzése, mindig, amikor csak hozzám ért, a heves flörtölések...hamar rá kellett jönnöm, hogy beleszerettem a legjobb barátomba.
Azok az idők, amikor csak szenvedtünk a szerelemben nem maradt meg az emlékezetemben, hiszen olyan dolgokról volt szó, amik önkéntelenül cselekedtünk, bele sem gondoltunk, azonban a média szerencsére mindent megörökített az utókornak. Sokszor visszanézem azokat a képeket. Amikor majdnem leharaptam az ujjam, annyira megőrültem Louis látványától, amikor ő nézett engem tátott szájjal, miközben beszéltem, és én észre sem vettem. Vagy, amikor összekapcsolódott a tekintetünk, s a világ egyszerűen megszűnt körülöttünk létezni. s a szikrák még a képernyő másik oldaláról is pattogtak körülöttünk. A sok mosoly, a titkos pillantások, az érintések, a suttogások, amik túlságosan félreérthetőek voltak....mind megvannak örökítve ezer-s ezer videóban.
Az első csókunk még mindig az emlékezetemben él. A közös lakásunkban történt. Talán éppen fogócskáztunk, vagy valamit ökörködtünk, ami miatt a padlón fekve végeztük, Louis rajtam fekve hajolt közelebb hozzám, s a pillanat egyik hirtelen vált viccesből komollyá. Ajkait beharapta, szemei csak úgy csillogtak, én pedig olyan büszke voltam magamra, amiért én vagyok az, aki ilyen tekintetben részesül. Ő pedig egyre csak közeledett, a lehelete szinte égetett, a légzésem felgyorsult, a szívverésemről nem is beszélve. először csak érzékien végig húzta száját az enyémen, majd kissé elhajolt, hogy a szemembe nézve engedélyt kérjen, amit azonnal megkapott. Ajkaim elnyaltak, meredten figyelte azokat, tekintetéből csak vágyat tudtam kiolvasni, szenvedélyt, ami csak nekem szólt. Majd megcsókolt. Ujjai a hajamba szántottak, az én karjaimat pedig a dereka köré kulcsoltam, s úgy éreztem; belekóstoltam a mennyországba.
Nekem sokkal könnyebb volt a helyzet, már a középsuliban is sokan tudtak a nemi indentitásomról, tisztában voltak azzal, hogy nem csak a lányok érdekelnek. Én akkor megvívtam a saját harcomat, egy fiúért dobogott a szívem, s szerencsés voltam, mert ő is viszontszeretett, s együtt dolgoztuk fel a traumát, amit a nemi hovatartozásunk okozott. Azonban Louis-nak ez nem adatott meg, neki csakis lányokkal volt kapcsolata, szóval nekem kellett segítenem feldolgozni ezt. És azt hiszem megérte, hiszen olyan dologban volt részem, amit sokaknak nem adatik meg, nekem, 16 évesen pedig igen.
Harcoltunk magunkkal, az érzéseinkkel, a szüleinkkel, a világgal...egymásért.
Emlékszem, amikor kikerült az első olyan videó, ami miatt majdnem kinyírtak minket, egy homályos felvétel arról, mikor ittasan egymásnak esünk egy bárnak. A legnagyobb szerencsénk az volt, hogy nem bírták ránk bizonyítani a dolgot, csak annyi látszik, hogy két fiú túlságosan közel hajol egymáshoz, azt csak nekünk kell tudni, hogy egy csókot váltottunk.
Igazán boldogok voltunk, sőt! Le sem lehetett vakarni az arcomról a mosolyt, azonban túl fiatalon megtaláltuk a szerelmet, tudtam, hogy nekem ő az igazi, a barna herceg mikrofonnal, az én Pán Péterem. Feltudnék sorolni egymillió olyan pillanatot, ami kép és gif formában azóta is keringenek a világhálón, és olyan dolgokat is, amik csak a miénk marad örökre. A pillanatok, amikor egy-egy szenvedélyes éjszakát töltöttünk együtt, a felelőtlen ígéretek, amiket az éjszaka leple alatt, egymást átölelve suttogtunk el, hogy túléljük a holnapot. Szinte törvényszerű volt, hogy valami tönkre tegye, de nevezzük nevén a problémát: Eleanor.
 Egy ideig működött a dolog: titkos kapcsolat a bandatársaddal, miközben az mással jár. Akármennyire hihetetlen megtudtuk csinálni, mert a napközbeni féltékenykedéseket kompenzálta az, hogy este egymás karjában aludtunk el, az SMS-ek, amikben ezredszerre is elmondtuk mennyire szeretjük egymást. A tudatnak, hogy bármi törtéjék is, csakis engem szeret, sikerült elfeledtetni velem a világot. És vele is. Rá kellett jönnünk, hogy túl fiatalok vagyunk ekkora szerelemhez, ráadásul tudtam azt is, hogy Louis-nak a legfontosabb a család. Mindig egy kislányra vágyott, akit a hercegnőjének nevezhet, akit a tenyerén hordhat...és én ezt nem tudtam megadni neki.
Annyira szerettem őt, hogy elengedtem. Ő pedig ezért mérges lett rám, mérges lett, mert nem harcoltam magunkért, pedig én csak jót akartam neki. Aznap nem csak a szerelmemet vesztettem el, hanem a legjobb barátomat is, s a legrosszabb az, hogy haragban váltunk el...
Azóta nagyon hosszú idő telt el, megbékültünk annyira, hogy meglegyünk egymás mellett, s a régi szerelmet elfeledve tovább léptünk...legalábbis azt mutattuk. Én személy szerint sosem tettem túl magam a fiún, már teljesen belenyugodtam, hogy érte sóvárogva, egyedül fogom leélni az életem, hiszen azt a tüzet, amit ő oltott bennem nem lehetett többé megszüntetni.
Éreztem a kezét, bizonytalanul, de éreztem, ahogy az enyém köré kulcsolódik. A szemem sarkából néztem őt, a szigorúan előre meredő arcot, majd a kezünkre meredtem, akárcsak a remény egy utolsó sugarára. Apró szorítást éreztem, mintegy bizonyításképp, hogy nem véletlen a dolog. Csak néztem, néztem, ahogy a kezünk összekulcsolódik, s bolyongó lelkem végre megnyugvást talált.