I wanna be yours don't you wanna be mine?~Larry

Sziasztok :) Larry Stylinson, szörnyen sajnálom, hogy eddig tartott megírnom, de megmondom őszintén ezt a történetet nem éreztem magaménak, ami eléggé megnehezítette az írói folyamatot, ennek ellenére remélem, hogy tetszik a végeredmény. Remélem szép hosszú hétvégétek van, jó olvasást :) 

L x

- Na, kérleeeek. – Louis majdhogynem térden állva könyörgött az egyik legjobb barátjának, aki a szemét forgatva bólintott egyet. – Köszönöm Zayn, ígérem ez lesz az utolsó, ahova elrángatlak. – ugrott a nyakába, és megpróbálta halálra ölelgetni.

- Ezt minden egyes alkalommal elmondod. És én minden egyes alkalommal elhiszem. – Louis egy puszit nyomott a fiú arcára és nevetve futott fel az emeletre, hogy készülődhessen.

- Tudom, hogy szeretsz, ne is tagadd! – kiáltotta még játékosan, mire Z egy újabb szemforgatás követően halványan elmosolyodott.

Nagyon hosszú ideig tartott elnyernie az örökmozgó, zárkózott fiú bizalmát, és ha azzal boldoggá teszi őt, hogy elkíséri egy elkényeztetett ficsúr koncertjére, akkor elviszi őt abba a hülye arénába. Minden megtett volna, hogy lássa azt az angyali mosolyt Louis arcán, pedig nem volt belé szerelmes. Ez egy olyan kötődés volt két fiú között, amibe nem tartozott bele a szexuális vonzódás.

Zayn viszont már akkor tudta, hogy Lou különleges, amikor először látta felbukkanni a hosszúra hagyott barna tincseit a mellettük lévő kertben. Kicsik voltak még, és nem is jártak ugyanabban az iskolába így, csupán akkor barátkoztak össze, amikor a gimis éveik során diákmunkára kötelezték őket, és valahogy egy munkahelyre kerültek, és onnantól kezdve nem volt megállás. Louis félénk volt, kétkedő szemmel nézett mindenkire, aki öt méternél közelebb merészkedett hozzá, az érintéseket feltűnően kerülte, és még a nevét is harapófogóval kellett belőle kihúzni. De Zayn kitartó volt. Türelmesen várt, amíg a fiú magától kezdett el beszélni, addig is az apró részleteket raktározta el magában. Tudta, hogy Louis utálja a kávét, a teák a kedvencei, azok közül is a barackos, hiszen az alacsony fiú egy nap legalább két bögrével ivott belőle. Azt is észrevette, hogy nem eszik sokat, és nem szereti a nehéz ételeket, legtöbbször beérte egy könnyű levessel és salátával, reggelire pedig müzlit evett. Zayn azt is megfigyelte, hogy bizonyos témák tabunak számítanak nála, mint a teste. Bő pólókkal takargatta magát, és folyton melegítőt hordott, amiben elvesztek rövid, de annál vékonyabb lábai. A családját még megemlíteni sem lehetett, Zayn csak annyit tudott, hogy Louis valamelyik rokonával élt egészen addig, amíg be nem töltötte a tizennyolcat, amikor pedig elkezdték a főiskolát a két legjobb barát összeköltözött. És habár a Z szökőévben kétszer rá tudta venni a fiút, hogy vegyen fel egy normális nadrágot, amiben láthatóvá válik a tökéletes kerek feneke – hiszen bűntett megtagadni az emberiségtől azt a látványt, amit Louis hátsó fele ad – sosem tudott meg semmit arról, hogy mi lett a szüleivel és a többi rokonával. De ezt tiszteletben tartotta, és egyszer sem vetette a szemére, és Louis tudta, hogy ha kell Zayn kilencven éves koráig is türelmesen, nyaggatás nélkül kibírná.

- Siess már hercegnő, a hintó már vár! – kiáltott fel nevetve, majd a használt autójába ült, amit a kissé megviselt külsejével együtt annyira szeretett.

- Azt hittem azt mondtad hintó vár. – Louis a lehúzott ablakon keresztül hajolt be, s túljátszva a szerepét fintorgott egyet.

- Hé! Rosie-t hagyd ki ebből. – ujjait féltően végig húzta a kormányon. Hiszen tényleg nem volt nagy szám az autó, de ő ezt nagyon sok munka és kitartás árán tudta csak megszerezni, teljesen egyedül, ezért szerette annyira.

- Tudod Zayn, szerintem inkább egy csajt kéne felszedned, eléggé szánalmas, hogy a kocsiddal szorosabb kapcsolatot ápolsz, mint az emberekkel. – Louis felnevetett, miközben bekapcsolta a biztonsági övét.

- Tudod Louis, most hogy így belegondolok…azt hiszem pont ma estére ígértem Niall-nek, hogy átmegyünk videójátékozni. A francba, azt hiszem el kell halasztanunk ezt az estét. – Zayn felvont szemöldökkel meredt a mellette ülő fiúra, aki védekezően felemelte a kezeit.

- Befogtam, befogtam.

Az út csöndesen telt, csak a rádióból szóló zene töltötte meg az utasteret, miközben az úton haladva meghatározott időközönként az utcai lámpa sárga fénye suhant el mellettük. Ahogy viszont egyre közelebb értek a stadionhoz az egyébként csendes, nyugodt város felélénkült, emberek világító karkötőkkel rohangáltak, a lányok könnyezve, a barátnőik kezébe kapaszkodva léptek be a bejáraton, a hatalmas parkoló pillanatok alatt megtelt, s a fent maradt autók dugóba keveredve várták az üres helyeket.

- Mi a francért van ekkora felhajtás? – morgott az orra alatt Zayn, miközben egy ügyes manőverrel kikanyarodott a hosszú autósorból, be egy sikátorba, ahol nyugodtan leállíthatta az autóját.

- Miért utálod ennyire Harry-t? – tette fel azt a kérdést, ami már nagyon régen foglalkoztatta.

- Te miért szereted ennyire? Elkényeztetett, gazdag senki, akit csak azért szeretnek, mert nem csúnya, és mert a gépekkel feljavított hangjától nem süketülnek meg. – mérgesen becsapta maga mögött az ajtót, de mély lélegzetvételekkel lenyugtatta magát, és egyik karját a fiú nyaka köré fonta.

- De nem is ismered. – Louis összehúzta a szemöldökét, és kérdőn nézett a nála egy fejjel magasabb fiúra, aki csak mereven előre nézett, s figyelmen kívül hagyva a kérdést húzni kezdte Lou-t.

- Gyere, mert nem érünk be időbe a fantasztikus előadásra.

Amint kiállták a végeláthatatlannak tűnő sort, a kapott szalagokkal a karjukon indultak megkeresni a helyüket.

- Zayn, ne arra van a helyünk. – a fiút azonban ez a kijelentés hidegen hagyta, a legjobb barátja kezét fogva kezdett szlalomozni a tömegben, egészen a színpad felé.

- Zayn! Sokkal hátrébb vannak az üléseink. – a színpad mellett, a biztonsági őrök előtt pár méterrel álltak meg.

- Igazából…a jegyeinket odaadtam a főnököm lányainak. – mindenféle érzelem nélkül jelentette ezt ki, Louis pedig levegőt venni sem mert.

- De akkor hogy vagyunk itt? – a csuklójára nézett, amin egy fekete szalag jelezte a szektort, ahová menniük kellett. S ahogy körülnézett, sehol sem látott ilyen színt.

- Nos…meglepetésnek akartam ezt neked. Emlékszel arra a nyárra, amikor nem voltam otthon? Azt mondtam neked, hogy a nagybácsimnál vagyok, és ott nincs térerő. – Louis bólintott, és kíváncsian várta a végkifejletet. – Hát nem ott voltam. Egy tehetségkutató műsorba jelentkeztem, ahol találkoztam Harry-vel. Röviden az történt, hogy ő került be helyettem, mert én lebetegedtem, és azóta gyűlölöm őt. – Zayn arca grimaszba torzult, ahogy visszaemlékezett a pár évvel ezelőtti történésekre.

- De te ezt miért nem mondtad el nekem? – az idősebb fiú nem tudta eldönteni, hogy haragudjon, vagy sajnálja a legjobb barátját.

- Nem tudom, szégyelltem magam. Most viszont ne törődj ezzel. Az egész lényege az, hogy felvettem a kapcsolatot Harry-vel, és szerzett neked egy színpad mögé szóló jegyet, szóval találkozhatsz vele ha szeretnél. -  Zayn próbálta elterelni a figyelmét Louis-nak arról a titokról, amit már egy éve magában hordoz. Nem csak Louis-nak voltak olyan tabu dolgok, amiket mélyen eltemetett magában, és többet nem hajlandó felhozni. 

Louis végül nem szólt semmit, csak a legjobb barátja nyakába ugrott, és egy nagy cuppanós puszival fejezte ki a boldogságát. 

A koncert csodálatos volt - legalábbis Louis számára, ő onnan énekelte végig az összes dalt, hiszen a szöveget még álmában is tudta volna, figyelte a göndör fiú jellegzetes mozgását, együtt sikítozott a több ezer lánnyal, amikor Harry erotikus mozdulatokkal fokozta a hangulatot, és hangosan nevetett a fa poénokon, ami csakis azért vicces, mert nem vicces. Zayn viszont egészen másképp élte meg az estét. Nézte a göndör srácot a képernyőn keresztül, aki csak úgy uralta a színpadot, a zene teljesen átjárta, a pörgős számoknál végig ugrált, viccesen táncolt, és énekeltette a közönséget, a lassabbaknál pedig leült és kitárta a lelkét több ezer ember előtt. 

Zayn fuldoklott az irigységben. 

Elképzelte, hogy ő áll ott, és ő fejezheti ki magát a legszebb módon; a zenén keresztül. 

Harry felemelte a pólóját, hogy a homlokán lévő izzadság cseppeket eltávolítsa onnan, mire kivillanó alhasára az egész stadion sikítozni kezdett. A göndör fiú csak nevetett, és elénekelte az utolsó sort is, egy viccet még elmesélt, majd megköszönte a csodálatos estét és letáncolt a színpadról. Az adrenalin tombolt benne, egyszerre akart futni két kört a stadion körül, és bedőlni az ágyba, hogy két hétig aludjon. 

A színpad mögött néhány statiszta átnyújtott neki egy literes ásványvizet, amit azzal az erővel le is hajtott, majd az öltözőbe indult, hogy kényelmesebb tiszta ruhát öltsön. Azonban útközben egy ismerős arcba ütközött. Zayn Malik állt előtte teljes életnagyságban, és éppen egy nála félfejjel alacsonyabb fiú ölelgette őt. A barna kócos tincsek felett összeakadt a tekintetük, és mivel nem akart udvariatlanul elmenni mellettük feléjük sétált. 

- Malik - biccentett, és a kezét nyújtotta felé, amit a fekete hajú srác csak egy másodpercnyi tétovázás után rázott meg, addigra a barna kócos fiút is levakarta magáról. Harry tekintete az alacsonyabbik felé siklott. A halvány kék szemek egy pillanatra felcsillantak, majd zavarában a földre sütötte azokat. - És te ki vagy? - kérdezte kedvesen, mire a fiú megrezzent, mint ha nem hitte volna, hogy hozzá is szólnak majd. 

- Louis. - mondta bátortalanul, a hangja magasabb volt egy átlagos férfi hangjától, de hozzá tökéletesen illet, furcsa akcentusa is volt, de Harry nem tudta besorolni őt sehova. 

Louis újra lehajtotta a fejét, de nem tudta elrejteni ezzel a kipirult, vörös arccsontjait, ujjait összefűzte a teste előtt és zavartan piszkálta a körmét, lábai pedig keresztezték egymást, egyértelmű jelét adva a zavarának. Harry egyből levette, hogy a fiú oda meg vissza van érte, egy év alatt megtanulta felismerni a jeleket, főleg a férfiaknál. 

- Örülök, hogy megismertelek. Tetszett a koncert? - a göndör próbált beszélgetést kezdeményezni a furcsa fiúval, aki bólintott egyet. 

- Nagyon, csodás voltál. - mondta lelkesen, a göndör pedig huncutul elvigyorodott, erre vette észre magát Louis, és még vörösebb árnyalatot vett fel az arca, újra a cipője orrát kezdte vizsgálni. 

- Köszönöm. 

Hiába tervezett Harry csak egy gyors köszönést, valami miatt a lábai nem engedelmeskedtek annak, hogy eredeti úti célját folytassa, valami ott tartotta őt, és az nem a régi 'barátja', Zayn-t szinte észre sem vette Louis mellett. Harry csak megakarta ismerni a titokzatos fiút, olyan ritka pillanatok egyike volt ez, amikor egyszerűen nem hagyhatsz valaki elmenni magad mellett, mert tudod, hogy nektek dolgotok van még együtt. 

- Mond csak, Louis...- Harry olyan zavarban érezte magát, amit nagyon régen nem tapasztalat, akárcsak egy tapasztalatlan kamasz. - Nem szeretnél eljönni velem egy kicsit a kulisszák mögé? - a rejtetlen felhívás Louis-t is lázba hozta, kérdőn pillantott fel a mellette álló fiúra, aki morcosan, karba tett kézzel meredt a semmibe. 

- Hát ez jellemző. Eljövök veled egy koncertre, te pedig felszeded az előadót. - morgolódott, de a szeme sarkában nevető ráncok mutatták, hogy egyáltalán nem zavarja őt. - Menj csak. - forgatta meg a szemét megadóan. - De éjfélre hozd haza. - rázta meg a mutató ujját a göndör fiú, miközben hagyta, hogy Louis halálra fojtogassa. 

Egyet intett feléjük, majd távozni is akart, azonban Harry felé nyúlt és visszahúzta. 

- Csak szeretném, ha tudnád, hogy nagyon tehetségesnek tartalak, és nagyon sajnálom, ami történt. Nem szeretném, hogy gyűlölj engem. És tudnod kell, hogy bármiben is kell segítség, engem nyugodtan hívhatsz. Rendben? - aranyosan oldalra döntötte a fejét, és a fekete hajú fiúra meredt, aki talán az egyik legjobb haverja lehetett volna, ha nem betegszik meg olyan nagyon, hogy képtelen legyen folytatni a műsört. 

Zayn csak bólintott, egy halvány mosolyt villantott rá, mutatva, hogy nem haragszik majd sarkon fordult. Abban a pillanatban rájött, hogy nem a göndör fiú iránt érzett haragot, hiszen ő nem tehetett a történtekről, ő egyszerűen csak élt a lehetőséggel, és szégyen nem szégyen, Zayn is ugyanezt tette volna a helyében. Viszont tökéletesen elégedett volt az életével abban a pillanatban, egészséges családdal, a legjobb barátjával és a rajzolással, amit majdnem annyira szeretett, mint a zenét. 

Harry és Louis hamar megtalálták a közös hangot, Harry pedig szinte elkezdett hinni a reinkarnációban, olyan érzése volt, mintha ezer éve ismerné a fiút.

Louis félénksége hamar feloldódott, a smaragd szemű angyal türelmes volt vele, vicces és egyáltalán nem tolakodó. Louis biztonságban érezte magát, és olyan dolgokat árult el magáról, amiket még magának sem mert volna bevallani.

A híres világsztár, és az átlagos, félénk fiú minden egyes találkozásnál egyre jobban és jobban egymásra habarodott. Louis élénkséget és életet vitt a média sivár világába, ahol semmi sem az, aminek látszik, ahol Harry néha már a saját gondolatairól sem tudta eldönteni, hogy igaziak-e. Harry pedig...összeforrasztotta a törött fiú darabkáit, és megmutatta neki, hogy bízni életfeltétel, és ha megtalálod azt az embert, akire az életet is rábíznád, akkor ne habozz, és szeresd az összes darabkáddal, mert csak egy nagy Ő létezik, ha pedig megtalálod...csak add át magad neki. 

Good enough~Larry

Sziasztok :) Nagyon szégyellem magam, amiért mindig ennyi időre eltűnök, de nemsokára vizsgázom, és elég sokat kell tanulnom. Most viszont, hogy érettségi szünet van leültem és megírtam ezt a történetet, amit az életemből merítettem. Illetve tökéletesen leírtam azt. Nem jó dolog ez a szerelem. Remélem nektek jól megy a suli, és szép hosszú hétvégét mindenkinek :) 

L x

- Harry...ez nekem nem megy tovább.
A nagy zöld szemek elfelhősödtek, értetlen tekintettel próbálta megfejteni az arckifejezésem, de a maszkom, ami mindig lebomlott rólam, amikor vele voltam, most szorosan rám simult és nem engedett át semmilyen érzelmet. Tekintetemet mereven előre szegeztem, a hihetetlen fájdalmam egyetlen jele csupán a remegő kezem volt, amit a zsebembe rejtettem.
- M-mi?- a mindig gödröcskés arc elszontyolodott, és végtelen szomorúság ült ki rá.
- Szeretlek, de...- nem fojtattam a mondatot, nem tudtam volna rendesen elmagyarázni az én nézőpontomat, így csak egy lágy csókot leheltem az arcára, veszélyesen közel a szájához. Egy pillanatig ott maradtam, egy centire a világ legtökéletesebb személyétől, mélyen beszívtam az illatát, hogy elraktározhassam az agyam legeldugottabb részén, majd egy mély lélegzetvétel véve elhajoltam tőle, bár olyan nehezemre esett, mint amikor két nagyon erős mágnest próbálnak eltávolítani egymástól. - Viszlát, Harold.
- Boo....!
Gyorsan megfordultam, és vissza sem néztem, tudtam, hogy ha megejteném az utolsó pillantást, akkor nem lenne erőm elmenni. De muszáj volt.
Nem azért hagytam el, mert nem szerettem. Ó, jobban szerettem őt, mint amennyire embert szeretni lehetséges, szinte egészségtelenül. És most nem csak a külsőségekre gondolok, bár a gödröcskés mosolyába minden egyes alkalommal belehalok, ahányszor csak a tekintetem találkozik a túlvilágian gyönyörű zöld szemeivel a szívem kihagy két ütemet, hogy aztán tripla tempóval pótolja a kimaradást, amikor ujjaimmal a göndör tincseibe be túr a térdem megremegett, mély, rekedtes hangjától lélegezni is elfelejtek, és tökéletes izmos felsőteste, vékony formás lábakban végződve egy sátrat varázsol a nadrágomba.
De ezen felül Harry Styles sokkalta több volt. Szinte képtelenség volt nem beleszeretni a mérhetetlen udvariasságába, az önzetlenségébe, a göndör nevetésébe, a dominanciájába, ami minden egyes mozdulatát irányította. De talán a legeslegjobban a hibáit szerettem. Ahogy idiótán táncolt, ahogy vicces fejeket vágott, hogy megnevettessen, a rossz humorát, az ízléstelen ingeit, amik rajta valahogy mégis olyan szexin álltak, ahogy senki máson, amikor reggel kontyba kötött hajjal, gyűrődött arccal, reggeli szájszaggal csókkal ébresztett, amikor beleragadt a saláta a fogába a saláta, és aztán egész este úgy mosolygott, pedig szóltam neki.
Ő így volt Harry Styles, a charme-jával, és az összes hibájával együtt, s rajta még az utóbbi is idegesítően tökéletes volt. És pontosan ezért nem lehettem vele.
Ki voltam én hozzá képest? 170 centi tömör tökéletlenség. Senki hozzá képest.
Tudtam, hogy velem hibát követ el, biztos voltam benne, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor meglát egy nálam sokkal szebb és jobb embert, akibe beleszeret, és aki megérdemli őt. Csak meg akartam előzni a fájdalmat, hiszen egy olyan ember mint én sosem álltathatja magát, hogy egy olyan ember, mint Harry örökké az övé lesz.
Kaptam a tökéletességéből egy darabot, és azt hiszem ezzel elleszek életem végéig. Elképzelhetetlen volt, hogy valaki mást szeressek, a szívem az övé volt, és ez nekem tökéletesen megfelelt, boldogan haltam volna meg, ha tudom, hogy ő csodálatos életet élt.
Hiába mondják az emberek, hogy tökéletes nem létezik...amikor ránéztem, akkor nekem létezett, mert ő volt az én kis világom pontja, a mosolya a boldogságom, a könnyei a fájdalmam, minden pólusom hozzá húzott, és a bőröm az érintésétől könyörgött.
De ha valakit nagyon-nagyon szeretünk akkor el kell engedni. Minden vágyam az volt, hogy Harry fedezze fel a világát, és igázza le azt, hogy szórakozzon, hogy boldog legyen, és annyi helyre mehessen el, amennyire csak képes.
És én ebben visszahúztam őt.


Éjszaka volt, laposakat pislogtam, az álmosság húzta le a szemhájaimat, de abban a pillanatban, hogy lehunytam éberen pattantak ki. Ezt játszottam egész éjjel. Ahányszor csak becsuktam a szemem Harry-t láttam, szinte fizikailag éreztem, ahogy átölel, ahogy a göndör fürtjei megcsikiznek, ahogy husky hangjával álmosan a fülembe suttog, de aztán a kép elillant, és nem maradt más, csak a hideg takaró.
Fizikailag fájt a hiánya, mintha kitéptek volna belőlem valamit, a szerelmi bánatos klisék beteljesültek, és valóban úgy éreztem, hogy megfosztottak a másik felemtől.
Sírni akartam, de a könnycsatornáim egyszerűen nem indultak meg, sikítani akartam, de a sikoly elhalt a torkomban, lélegezni akartam, de valami fojtogatott.
El sem hittem, hogy tényleg létezik ez a fajta fájdalom.
El sem hittem, hogy magamnak okoztam.
Csak pörögtem, mint a ringlispíl, nem találtam a helyem, egyik pillanatban fáztam a másikban levert a víz. Nem tehettem mást, csak reméltem, hogy az éjszakai sötétség teljesen felemésszen, de amikor már feladtam volna a harcot a redőny rései között lustán besütött a napsugár.
Eljött egy újabb nap, és tudtam; minden egyes nappal könnyebb lesz a hiánya, én pedig minden egyes nappal erősebb leszek.


Eltelt egy év. Keservesen, de eltelt. Elköltöztem, egyetemre mentem, ahol csodálatos emberekkel ismerkedtem meg. Nélkülük talán tényleg feladtam volna, és habár néha elkaptak a pánik rohamok egyedüllétemben, egészen jól voltam. Őszintén bírtam mosolyogni, és megtanultam elfogadni önmagam olyannak, amilyen vagyok.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy Ő sosem jutott eszembe, soha nem mondtam volna senkinek, de minden éjjel álmaimban az ő karjában feküdtem, az ő szerelmében fürödtem. Voltak éjjelek, amikor csak ébren feküdtem és a plafonra bámulva idéztem fel az emlékeimet vele, és kreáltam egy csodálatos jövőt, amink lehetett volna.
De a dolgokhoz képest jól voltam.
Egy péntek délután végül úgy döntöttem, hogy hazalátogatok. Hiányoltam a családomat, és barátaimat, akiket ott hagytam. A szívem haza húzott, de nem olyan értelemben, ahogy először gondoltam.
Ahogy leszálltam a buszról a fekete bőröndömet magam után húzva sétáltam végig az ismerős utcákon. Sosem lesz még egy olyan hely, ahol így fogom érezni magam. Hagytam a lábaimnak, hogy maguk vezessenek, én pedig minden egyes padot az emlékezetembe véstem. És akkor megláttam őt.
Sokkal hosszabb haja volt, mint régen, a stílusa is megváltozott, és a lábai még hosszabbak lettek. Sok ember vette körbe, ő állt középen és sziporkázott, a társaság központja volt, ahogy megszoktam tőle, s amikor nem beszélt, akkor csak lazán zsebre tette a kezét, és beletúrt a hajába azzal a lélegzet elállító mozdulattal.
Nem próbáltam meg megfordulni, és elsietni a másik irányba, ahogy a fejem szerint kellett volna, de a lábaim arra vittek, amerre a szívem vezetett, egyenesen Felé. És most az egyszer nem ellenkeztem.
Felnézett rám, én pedig képtelen voltam elszakítani a tekintetemet róla. Az idő megállt egy pillanatra, elvesztem a zöld íriszekben, amik ugyanúgy felragyogtak, mint régen, a szája sarka pedig felfelé mozdult. Ismertem ezt a fajta mosolyt.
Csak rám nézett így. Az a mosoly mindig is csak nekem szólt.
Muszáj voltam egy pillanatra lehajtani a fejem, hogy levegőhöz juthassak, de a következő pillanatban már újra őt néztem. Pajkosság csillant a smaragd szemeiben.
- Szia, Boo.
Ha az előtt nehéz légzéssel küszködtem, most már konkrétan fuldokoltam. Eldadogtam én is egy sziát, és csak bámultam rá. ÚGY nézett rám, AZZAL a mosollyal, mintha egy év nem is telt volna el, és még mindig azok a fiatal kis szerelmesek lennék, mint akkor.
De azóta eltelt egy év, ami alatt talán érettebb lettem, és lett egy halvány fogalmam arról, hogy mi is az a szerelem.
Akkor már tudtam; többé már nem félek teljesen átadni magam neki, mert akiknek együtt kell lenniük, azok együtt is lesznek, történjék bármi, időt és helyet figyelmen kívül hagyva.
Az idők változnak, és egyszer csak rájövünk a hibáinkra; az én esetemben nem én voltam túl kevés neki; saját magamnak nem voltam elég.
Szerettem őt, és ő is szeretett engem. Tudtam. Éreztem. Ő is tudta. Ő is érezte.
Az ajkaim megadták magukat, és viszonozták a mosolyt.
Csak álltunk ott, és úgy vigyorogtunk, mintha megőrülünk volna. És valóban; megőrültünk egymásért.

Now tell me that you like me, shy boy~Ziall

Sziasztok :) Akartam én a hétvégén írni, csak hát volt egy kis balesetem, amiben megzúztam a vállam, és nem kellemes mozgatni, ezért gondoltam egy kicsit pihentetem, de, mint ahogy mindig minden szerencsétlenkedésem ellenére itt vagyok egy olyan történettel, amit kicsit másmilyennek terveztem, mindig is ki akartam próbálni egy szerelemről külső szemlélő szemszögéből írni, de mint kiderült ez nem olyan könnyű dolog, ezért függő véget hagytam, és ha gondoljátok, akkor megírom egy folytatásban, Niall szemszögéből a történteket és a folytatást, szóval ha szeretnétek a folyatást - mivel ugye azt nem terveztem - akkor jelezzétek, kérlek. 

Szép hetet mindenkinek, és kitartást!

L x 

A villódzó fények majdnem megvakítottak, ahogy beléptem a helyiségbe. A zene fülsüketítően dübörgött, a klub előtt hosszan kígyózott a sor, várva, hogy egy jót bulizhassanak a város legjobb szórakozóhelyén, ahova csak a legszerencsésebbek juthattak csak be. Legalábbis ők így tudták. Az egész; az üvöltő zene és a neon fények este nyolctól kitartóan reggelig, nem volt más, csupán marketing.

Még a személyzet is, mint én pultosként, fél kilencre ér csak be, és akkor kezdjük felkészíteni a helyet, de ha az emberek úgy látják, hogy ez a magánhely ilyen kapós, akkor önként és dalolva állnak sorba órákig, hogy bejuthassanak. Ilyen egyszerű az emberi természet. 

Amint köszöntöttem a többieket elmentem átöltözni, nem mintha nem lettem volna jó a egy sima pólóba és a rám jellemző fekete szűk nacimban, de a főnök kikötötte, hogy a forgalom növelése céljából szexisebb ruhákat hordjak. Habár sosem fogom megérteni, hogy mit esznek rajtam, az emberek; valamilyen érthetetlen okból egyetlen gödröcskés mosoly reményében újra és újra visszajönnek piáért. Igazából nem értettem meg a logikájukat sosem; attól mert kiszolgálom őket még nem veszem el senkit feleségül, főleg, hogy nem azon a térfélen játszom. 

Felvettem egy kék inget, amit köldökig kigomboltam, ujját pedig könyékig tűrtem, majd egy fehér konyharuhát a farzsebembe tűrve álltam a kis birodalmamba, a pult mögé. Áttöröltem a pultot, elővettem a legfogyasztottabb alkoholokat, a mixereket a koktéloknak, és vagy hat tucat feles poharat. Készen álltam. 

Csupán félszemmel, az érdeklődés legkisebb jele nélkül figyeltem az érkező embereket, oda-oda intettem az ismerősek felé, és robotszerűen nyújtottam a színes italokat az izzadt embereknek. Egy idő után pedig olyan zsúfolt lett a tánctér, hogy az alakok egybe folytak, erre egy kicsit rásegített a füstgép, meg a sejtelmes fények, amik hagyták, hogy az emberek csupán táncoló árnyékká válva lemozoghassák a napközben felgyűlt érzelmeiket, jótékony sötétségbe vonta a csókolózó párokat, és eltüntette a sarokba húzódó vágyaikat nyilvánosan kimutató párokat. 

- Hé Hazz! - egy mosolygós szöszi fej bukkant fel az ismeretlen arcok között, s az én kifejezéstelen arcomra egy pillanat alatt mosoly költözött.

- Nialler! - kissé előrébb dőltem, hogy kezet foghassak a barátommal. - Rég jártál erre. 

- Elfoglalt voltam. A seggfej főnököm elhalmozott munkával, hetek óta nem láttam napfényt. Szörnyű. - bizonyításképpen sápadt bőrére mutatott, ami a szokásosnál is fehérebb volt, a fekete karikák a szeme alatt pedig még jobban kivehetőek voltak. 

- Szóval lejöttél ide, ahelyett, hogy kialudnád magad? - vontam fel a szemöldököm, és kérdőn néztem a szöszit, akinek a szája csibészes félmosolyba húzódott. 

- Naná. Na, adj valami erőset. - nevetve ráztam meg a fejem, amikor odakacsintott egy félénk fiúnak, a megszeppenve hajtotta le a fejét. Niall hihetetlen tud lenni néha. 

Elé raktam egy nagy pohár tequila-t jéggel, és egy rózsaszín szívószállal, csak hogy stílusosabb legyen, és egy fél citrommal dobtam fel a kinézetét. 

Közben random embereknek  kevertem koktélt, töltöttem a feleseket, vagy ilyesmi, szabad időmben pedig a szöszin röhögtem, aki nagyon poénos kedvében volt, az alkohol, amivel pedig készségesen szolgáltam megeresztette az amúgy is eléggé szabad nyelvét. Amikor pedig fuldokló hangokat hallatott nem tudtam, hogy röhögjek rajta, vagy mentőt hívják. Az ábrázatából sem tudtam ítélni, miközben a mellkasát verte, és ujjaival erősen a pultba kapaszkodott, hogy ne essen le a székéről, egyenesen egy bizonyos pontra meredt. 

- Jézusom, ki az Harry te ismered őt? - kérdezte, és egy magas alakra mutatott, aki magányosan állva kémlelte a táncteret, visszautasítva a fél percenként érkező ajánlatokat. 

- Mr. Horan, ma este megtalálta a főnyereményt. Zayn Malik-ot, avagy minden nő, vagy férfi legszebb álmát. Bármelyik lány órákig áradozna a hollófekete hajáról, csoki barna boci szemeiről,karakteres arcáról, vörös ajkairól...

- De minek ide egy lány, ha te is áradozhatsz? - szakított félbe nagyot röhögve a saját poénján. 

- Oké, szóval nem akarsz többet tudni róla, értem én. - megvontam a vállam, és egy szemre való vörös hajú lánynak kiadtam egy Sex on the beach koktélt. 

- Oké-oké, bocsáss meg nekem, és mesélj a szexistenről. - a két összekulcsolt kezére fektette a fejét, és onnan nézett rám a nagy kék szemeivel. 

- Jó, szóval. Minden csütörtökön itt van, egyedül érkezik, és egyedül távozik is. Ez az, amitől olyan titokzatos, mindenkit visszautasít, habár mindig egyedül van. Megőrjít mindenkit. - mondtam, miközben eltöröltem egy poharat. 

- Te is megőrülsz tőle? - kérdezte, s hiába volt huncut mosoly a szája sarkában, a hangjának olyan éle volt, hogy rögtön hátrálni kezdtem. 

- Nyugi haver, nekem az olyan kis cuki pofik jönnek be, mint a tiéd. - poénkodtam, és megcsipkedtem az arcát. Durcásan lerázta a kezeimet, de láttam rajta a megkönnyebbülést, miközben újra a háta mögé tekintett egy pillanatra a titokzatos fiúra. 

Éjfél után szabadul csak el igazán a buli, az emberek körülbelül ilyenkor kezdenek olyan részegek lenni, hogy az összes létező gátlásukat levetkőzik, és önfeledten adják át magukat az éjszaka nyújtotta örömöknek. Szerettem nézni, ahogy ez megtörténik, s habár nekem tökéletesen megfelelt a szemlélő szemszög, irigyeltem azokat a lányokat, akik mindenről elfeledkezve, nevetve a barátnőikkel ugrálnak a legújabb tánczenékre. 

- Nem vagy fáradt? - kérdezte egy szőke műlány, gusztustalanul csücsörítve vörösre festett ajkaival, amikor odaadtam neki az italát. 

- Miért lennék az? - vontam fel a szemöldököm, és kérdőn néztem rá. 

- Egész éjjel pörögsz, én biztosan fáradt lennék. - morfondírozott el, amiből lejött az összes IQ-ja. 

- Veled ellentétben nekem ez nem szórakozás, hanem a munkahelyem, ergo;én egész nap aludhatok és pihenhetek, mert én éjszaka dolgozom, te pedig másnaposan, teljesen kifáradva fogsz dolgozni menni, vagy egyetemre, bár ezt kétlem, az IQ-ból ítélve még gimibe sem jártál. De ha a kérdésed arra vonatkozott, hogy fáradt vagyok-e az olyan alacsony agyi szinttel rendelkező emberekkel értelmetlen bájcsevejt folytatni, akkor igen, valóban az vagyok. - nem sokszor akadok ki, de ő tipikusan az a ribanc, akit legszívesebben lelöknék a lépcsőn, csak úgy pusztán jó indulatból. 

- Szóval nem vagy fáradt reggel? Hű. - már komolyan én szégyelltem magam a lány helyett, megráztam a fejem, és műmosolyt erőltettem magamra. 

- További szép estét. - a szőke plasztik ribanc fülsüketítően felröhögött, és a haját dobálva távozott. 

Inkább Niall-ra figyeltem, aki általában a "pultnál ülök és ott nézem ki magamnak a következő áldozatot" típus volt, habár a szöszinek olyan lágy szíve van, hogy sosem használt ki egy lányt, vagy fiút sem, pár észvesztő flörtön kívül csak a szemszex tudományára lehetett büszke, most ő is a táncparketten pörgött, de leginkább egyedül vonaglott, olyan erotikus, túlfűtött mozdulatokkal, hogy legszívesebben ráraktam volna egy 18+ karikát. Egyértelműen valakinek szánta a szexshow-t, az a valaki pedig először kiegyenesedett háttal, kiguvadt szemekkel figyelte, amit egyből korrigált a megszokott testhelyzetre. De a pillanatnyi természetes elgyengülés nem kerülhette el a szöszi figyelmét, aki a szám végéig kitartóan mozgott a zenével, majd felbátorodva utat tört magának a fiú felé. Tátott szájjal figyeltem az eseményeket, egy másodperc erejéig még felszolgálni is elfelejtettem.

Niall magabiztosan állt meg Zayn előtt, aki csak fél szemmel nézett rá, a testtartása elutasító volt, de ez nem lohasztotta le a kacér mosolyát. A szöszi egyből bevetette a pasizós képességeit, de hamar rá kellett jönnie, hogy ezzel nem ér semmit, ezért visszatért a táncparkettre az erotikus mozdulataihoz. 

Pár szám lement, mire Niall úgy döntött, hogy frissítőre van szüksége, és visszatért hozzám. Arca két oldalán verejték csíkok húzódtak, tökéletesen beállított haja kissé lelapult, izzadtság cseppekkel gyöngyözve. 

- Szomjan halok. - dőlt le a pultra a szöszke, és kimerülten várta a kiszolgálásomat. 

- Láttam te is bepróbálkoztál nála. - kezdtem, miközben készítettem az italát. 

- Ja...

- Lerázott, mi? - nevettem fel, és elé csaptam az alkohol bombát. Egy percig a barna folyadékra meredt, rózsaszín szívószálával a jégkockákat piszkálta, majd egy hirtelen pillanatban felnézett rám. Ha rajzfilmfigura lett volna, akkor egy villanykörte gyúlt volna a feje fölött, ami tök király lett volna, de beértem a reménnyel csillogó szemekkel. A szívószálat kirántotta az italból, egy hajtásra lehajtotta azt, majd egy szó nélkül megfordult, és újra Zayn felé indult. 

Követte az eseményeket, figyeltem, ahogy Niall közvetlenül az idegen pasi mellé áll, csendben pásztázza a szórakozó tömeget, majd mintha valamit letudott volna magába Malik felé fordult, arcán most semmilyen kacérságot nem látta, komolynak látszott, amire a fiú is felfigyelt. Néztem, ahogy beszélgetésbe elegyednek, meghökkenve vettem észre, hogy a borostás idegen arcán fel-fel bukkan egy halvány mosoly. Amikor újra felpillantottam már a szöszi vigyorgó fejével találtam szembe magam. 

- Na? - kíváncsian fürkésztem az arcát, de kifürkészhetetlen volt. 

- 2-kor meglátjuk. - vonta meg a vállát, és megpördült a széken, hogy tökéletes szemszex tudományát bevethesse egy bizonyos illetőn. 

Hajnali fél kettőkor már nincsenek annyian, a legtöbbje már otthon játszik papást-mamást, vagy a sikátorban mutatja meg mély torkos tehetségét, vagy a mosdóban játszanak akrobatásat. Niall azóta, hogy beszélt a szexi idegennel szótlanná vált, ahogy pedig egyre kettő felé jártunk másodpercenként az órára nézett. A szöszire rászálló számomra megmagyarázatlan izgalom ült ki, ami engem sem hagyott nyugodni, és a szokásosnál is jobban pörögtem. A végégre már én is az óra mutatókon függtem. 

- Hé, szöszke! - Niall olyan hirtelen fordult hátra, hogy én szédültem bele. Zayn állt előtte teljes életnagyságban. 

- Mehetünk? - Ni hangja egy kicsit magasabbra sikeredett a szokásosnál, mintha csupán a fiú közelsége miatt széteshetne.

Zayn bólintott, és elindult a kijárat felé, tisztességes távolságot hagyva ahhoz, hogy tinilányok módjára összenevethessünk. És persze, amint a Malik gyerek hátat fordított a szöszi egy hang nélküli levegő bokszos, győzelmi táncot adott elé. 

- Most megyek Harry, majd elmondok neked mindent - kacsintott rám, én pedig beletörődötten figyeltem, ahogy a legfurcsább páros mögött visszacsapódik az ajtó. 

Everything i didn't say~Niam

Sziasztok :) Éjfél van, és én most fejeztem be ezt a kért történet, szóval nem vállalok felelősséget arra, hogy napfényben is olvasható. Ennek ellére, Alice Alvord, remélem tetszik, és hasonlóra gondoltál :) 

L x

ui: a szánalmas kis versemet nézzétek el, én örülök, hogy néhol rímel...

Liam a remegő kezében tartotta a cd-t, a könnycseppek elhomályosították a látását, s a világból csak körvonalak maradtak. Úgy sírt, mint még sosem, pedig nem történt semmi különös.

Ugyanolyan nap volt, amikor a szerelme nem talál viszonzásra, és hiába látta már Niall-t különféle lányokkal, tudta, hogy ez komolyabb az eddigieknél. A szöszi egyszerűen kivirult a lány mellett, nem lehetett letörölni a vigyort az arcáról, minden második szavában benne volt…egyszerűen csak boldognak tűnt.

Éppen ezért kerülte őt már napok óta Liam, a kötelező fellépéseken látta csak a szöszit, de megpróbált minél kevesebb figyelmet szentelni neki, még akkor is, ha a szíve belehalt ebbe.

Ezen a napon pedig egyszerűen csak betelt neki az érzelmi pohara, képtelen volt tovább magában tartani a dolgot, ezért csak leült, és művészek módjára megfogalmazta az érzelmeit egy dalban. Nem gondolkodott sokat, a rímek csak úgy jöttek, a szavak, amiket eddig mélyen magában eltemetett most a felszínre törtek, és kifejeztek mindent.

Liam elégedetten nézett a soraira, amiket őszinte szívvel alkotott, s egy hirtelen ötlettől vezérelve kocsiba pattant, hogy minél előbb eljusson egy stúdióba, és amikor megtörtént a mikrofon elé állva énekelni kezdett. A ritmus lassú volt, érzelmes, s a szavak súlya alatt a hangja néha megremegett, de becsületesen végig énekelte. Amikor az utolsó hang is elhagyta az ajkait leállította a felvételt, és kiírta egy cd-re. Nem akarta újból felvenni, nem akarta tökéletesíteni, hiszen így volt a legjobb; nyers érzelmekkel, elfojtott torokkal, a sírástól kissé rázkódó hanggal, de teljes szívvel énekelt sorokkal.

Szerzett gyorsan egy tokot, majd egy papírt és egy filcet is megfogott, ráfirkantott a dal címét, és már ment is tovább, ameddig még kitartott a bátorsága.

Szerencsére most Londonban pihentek egy kicsit, a két hónapos turné szünet miatt, így egyből tudta, hogy hol fogja megtalálni a szöszkét, illetve, hogy hol fogja leghamarabb megkapni a lemezt. Így miután azt bedobta Niall lakásába kimerülten vezetett a saját lakásába.

Nem volt mit megbánnia, a túl régen őrzött titok már nagyon nyomasztották őt, és most, hogy kiadta magából…furcsa nyugalmat érzett. Nem foglalkozott a következményekkel, csak behunyta a szemét, s átadta magát az színtelen, formátlan, üres álmoknak.

Niall hangosan nevetve botladozott be az ajtón. Elég későre járt már, vagy inkább túl korán, s habár nem volt segg részeg eléggé spicces állapotban volt.

Ezen alkalommal nem szimpla szórakozásból itta le magát, a szíve teljesen összetört, amikor a legújabb barátnője, illetve most már az exe, félreküldött üzenetéből kiderült, hogy csak a szöszi pénzére, és hírnevére hajtott. Pedig annyira érezte, hogy ő lesz az, akit keres, és mellette boldog lesz…ilyenkor nem szeretett a világ egyik leghíresebb énekese lenni.

Az ujjai az elfogyasztott alkoholtól remegtek, ezzel eléggé megnehezítve az ajtónyitási procedúrát, de spicces állapota miatt nem dühöngött, inkább csak röhögött szerencsétlenkedésén. Végül sikerült elfordítani a kulcsot, s a zár halkan kattant.

Először azt hitte, hogy csak képzelődik, amikor meglátott valamit csillogni a padlón, de hamar rájött, hogy nem az alkohol adta hallucinációkkal találta szembe magát, hanem egy csupasz, cetlivel ellátott cd tokkal. Niall egyből felismerte az ismerősen kanyargó betűket, ezer közül, segg részegen is. Liam írta.

A szöszi kíváncsian vette szemügyre a címet, majd a cetlit olvasgatta, miközben betette a lemezt a lejátszóba.

Minden, amit eddig nem mondtam

A fény a szemedben, mikor énekelsz,       

A hangoddal mindenkit felemelsz,           

A szíved mikor a ritmussal dobban,           

Ez az, amit eddig nem mondtam.              

 A színpadon az arcod felragyog,                 

Az agyam folyton csak rajtad kattog,        

Így szeretni valakit ebben a korban…     

Ez az, amit eddig nem mondtam.             

Imádom a jó szívedet, és a humorod,        

Imádom, ahogy a nevemet mondod,        

Imádom a szemed, az orrod, a karod.       

Imádom minden egyes részed,                

Nevetésed engem is mosolyra késztet.      

Imádlak teljes szívemmel                            

Egy hozzám hasonló téged viszont meg nem érdemel. 

De az imádom ettől még mindig megmarad. 

Ez az, amit eddig nem mondtam.                 

Szeretlek; ez az, amit magamban tartottam. 

Niall ledöbbent Liam megcsupaszított, törékeny angyali hangjától. A sokk felhúzta az alkohol mámor alól is, teljesen kijózanodva játszotta le újra, és újra és újra a dalt.

Magába szívott minden szót, minden egyes kifejezést, addig hallgatta, amíg kívülről nem tudta, hogy mikor fog elcsuklani, teljesen kibontakozni, elrekedni, vagy megremegni a gyönyörű hang. Megjegyezte, hogy hol vesz levegőt, s együtt lélegzett a felvétellel együtt, a szíve pedig hevesebben dobbant.

Liam.

Hát persze.

Liam.

A fiú, aki mindenben támogatta őt, akinél minden egyes összetört szívénél a vállán sírhatta ki magát, aki bíztatta, aki szerette, úgy ahogy van. Liam, akinél jobb emberrel még nem találkozott, aki az élet bölcsé edzett, akinél nagyobb szíve senkinek nincsen, és akinél tökéletesebb ember nem létezik.

Liam.

A nap lomhán bújt elő a horizonton, álmosan festette rózsaszínre az eget, s csalogatóan tűzött be minden egyes kis résen, jelezve, hogy új nap kezdődött. Niall azonban nem állt meg, hogy azon csodálkozzon, hogy máris reggel van, és még nem aludt semmit, az adrenalin hajtotta őt.

Nem tudta, hogy mi fog történni, amikor megérkezik Liam-hez, az érzései túl kuszák, és bonyolultak voltak ahhoz, hogy arra gondoljon, csak azt tudta, hogy látnia kell a fiút. Azon nyomban.

Ahogy ujjai a csengő körül táncoltak egy pillanatra elbizonytalanodott. Talán ez a sietség azt jelenti majd Liam-nek, hogy érzései viszonzottak, de ezt Niall nem tudta pontosan, egyszerűen csak össze volt zavarodva, és tisztában volt azzal, hogy az összekuszálódott szálakat csak Liam tudja kibogozni.

- Niall? – az először még ásítozó fiú egyből éber lett, ahogy szembe találta magát a szöszivel.

- Bemehetek? – kérdezte egy halvány mosoly kíséretében, mire Liam szó nélkül félre állt.

- Baj van? Miért vagy itt? – nem értette, hogy mi nem várhatott ennyire. Azt nap közben is, miután teljesen felébredt, meg tudja hallgatni, hogy milyen undorító, amiért ilyen érzéseket táplál iránta.

- Meghallgattam a dalod.

Liam élesen beszívta a levegőt, térdei felmondták a szolgálatot, a kanapéra esett.

- Figyelj Niall…ez a dolog téged nem kötelez semmire, nem kérem, hogy beszéljük meg vagy hasonlók…azt sem kérem, hogy viszonozd, egyszerűen csak ki akartam magamból adni. Muszáj volt. Sajnálom. – egyre erőtlenebbé és erőtlenebbé vált a hangja, mígnem alig hallható suttogás maradt. Tekintetét mereven a padlóra szegezte, semmi pénzért nem nézett volna a szöszkére, ujjaival az ingje gombjait birizgálta idegesen.

Niall felsóhajtott, s leült a fiú mellé, s egy pillanatnyi habozás után a vállára hajtotta a fejét.

- Nincs miért bocsánatot kérned, Liam. – jelentette ki, mire egyből elnyerte a fiú figyelmét. – Az érzelmeid egyike azoknak a dolgoknak, amiért nem szabad elnézést kérned. – rázta meg a fejét kifejezve nem tetszését. Ujjai Liam combján kalandoztak, egészen addig, amíg el nem ért a szorosan összekulcsolt kézpárhoz, ami egyetlen érintésétől ketté vált, s remegve várta a folytatást. – Fogalmam sincs, hogy mi ez Liam. Nem tudom, hogy szexuálisan is vonzódok-e hozzád, vagy csak simán szeretlek. Mert azt tudom, hogy szeretlek. – a szöszi a hosszú ujjakra kulcsolta, nagyujjával megnyugtató körkörös mozdulatokat téve a kézfején. – Adj nekem időt, hogy kiderítsem, oké? – kérdezte bizonytalanul, mire Liam akkorát nyelt, hogy ádámcsutkája liftezett egyet a nyakán.

- Amennyit csak szeretnél, Niall. – mondta remegő hanggal, s rászorított az összekulcsolt ujjaikra megnyugtatás kép.

- Liam…- a szöszi motyogva ejtette ki a nevét, erre természetesen beleremegett a fiú szíve. Senki más nem tudja úgy kiejteni a nevét, ahogy ő. – Átölelsz majd, miközben alszom? – az álmosság megtámadta a szemhéjait, már alig érzékelt valamit a külvilágból.

Liam nem válaszolt, bal kezével átfonta a vékony derekat, s az ölébe ültette az elernyedt szerelmét, s a haját birizgálva dúdolta neki a dalt.

A dalt, ami lehet, hogy megváltoztatja majd a kettőjük életét, lehet, hogy örökre összeköti őket, és lehet, hogy csak elmélyíti a kettőjük közötti testvéri szeretet. Ez már csak a szöszin múlt, aki éppen még szorosabban hozzányomta az arcát Liam mellkasának, s mélyen beszívta az illatát. Arcán még álmában is mosoly terült szét, mint….mint aki hazatért. 

Love is blind~Larry

Sziasztok :) Itt a szünet, és itt vagyok én is egy történettel, amit megint csak Kisének köszönhetek. Szeretném megköszönni a támogatásokat és a feliratkozókat, akik annak ellenére, hogy nagyon nagy szünet állt be, többen és többen lettek. Nagyon hálás vagyok nektek!

Létrehoztam egy odalt, ahol kérhettek sztorit (valahol oldalt van), szóval csak nyugodtan, bárki bármit kérjen, a legjobb formám szerint teljesítem, minnél hamarabb. 

Remélem tetszeni fog nektek a történet, jó olvasást :)

L. x

Illatok. Zajok. Tapintások.

Ezekből élt Louis, amióta csak az eszét tudta. Születése óta folyamatosan veszített a látásából egészen addig, mígnem egy éves korára teljesen vak lett. Talán így volt szerencsésebb, így, hogy nem emlékezett a világra, hiszen hogyan hiányolhatna valamit, amit nem is ismer?

- Miről szeretnél, hogy meséljek ma, Louis? – Harry az ölében fekvő fiú barna hajzuhatagát cirógatta, s az ujja köré csavargatott egy-egy hosszabb tincset. Louis érezte az apró húzásokat, de nem panaszkodott, imádta az érzést.

Louis vak írisze az eget kémlelte, mintha bármit is láthatna, majd miután a kísérlete kudarcot vallott lehunyta a szemét.

- Meséld el nekem, hogy milyen a napfelkelte.

Harry mutató ujját végig húzta a fiú arcélén, s apró mosollyal a szája sarkában figyelte, ahogy Louis belesimul az érintésbe. A göndörke már egészen kicsi kora óta ismerte a különleges fiút, aki folyton napszemüvegben járt, bottal a kezében, s ahogy egyre nőttek fel legjobb barátokból szerelmesek lettek.

Louis pedig imádta, ahogy Harry bánik vele, mindig udvarias volt, kedves, türelmes, és gondoskodó. Sosem unt bele a vak fiú bajaiba, bíztatta őt, s a szeme volt, ha kellett, éjszaka pedig órákon át keresgélte a vakság elleni kezeléseket, s majd kiugrott a bőréből, amikor hetekkel ezelőtt végre megtalálta a csoda módszert. A forradalmi őssejt-terápia lehetővé tette, hogy a Louis-hoz hasonló emberek – még ha nem is teljesen, de – visszanyerjék a látásokat, a retinasejtek őssejtekké váló átalakításának eredményeként.

- De azt már ezerszer elmondtam. – kuncogott fel halkan, s nem hagyta abba a barna tincsek birizgálását.

- Tudom, de…- Louis nem akarta elmondani az igazi indokot, ezt meg akarta tartani saját magának. – Csak mondd el, kérlek.

- Először nem látjuk a napot, csak az tűnik fel, hogy az éjszakai teljes sötétség szépen lassan eltűnik, az égbolt türkizkékbe fordul, s végül megjelenik a nap narancssárgába, vagy rózsaszínbe vonva a horizontot, elkergetve ezzel a megmaradt sötétséget. – Louis magába szívta az éjszakai hűvös levegőt, és érezte, ahogy a tüdeje megtelik friss oxigénnel.

- Köszönöm. – suttogta, s érezte, ahogy a szempillái lassan elnehezednek. Arcát Harry nagy tenyeréhez dörzsölte, s ujjaival végig zongorázott a fiú gerincén, majd addig ölelte, mígnem olyan szorosan egymáshoz passzírozódtak, amennyire az lehetséges volt. – Énekelj nekem, Hazz.

Harry ajkain félmosoly játszott, ahogy mint minden este, altatódalt énekelt a fiúnak, akit szeret. Lehajolt Louis-hoz, arcát a nyakába fúrta, és mélyen beszívta az illatát, s egyenesen a fülébe dúdolt, egészen addig, amíg a nyakába kapaszkodó kezek el nem ernyedtek, s az éjszaka csendjét csak a fiú halk szuszogása töltötte be.

- Boo, hallasz? – a kórházi ágyon fekvő fiú mocorogni, majd morogni kezdett, majd fordult egyet. – Boo, kérlek még ne nyisd ki a szemeid, oké? Csak ha szólok.

Louis álmosan bólintott egyet, majd egy pillanat alatt kiéleződött minden. A műtét. Most minden ki fog derülni.

Amíg Harry beleegyezésére várta a többi érzékszervére fókuszált. Arcán érezte a napsugarak melegségét, ujjaival a durva takarót tapintotta, a feje alatti kemény párna kissé nyomta a nyakát. Hallotta, ahogy kint a madarak vidáman énekelnek egymásnak, a távolban egy rendőrautó szirénája hangzott fel, az utca másik oldalán egy riasztó kapcsolt be, az ajtón kívül halk beszélgetés foszlányok szűrődtek be, s azt is hallotta, ahogy mellette valaki motoszkál, majd egy halk koppanást.

- Rendben, kinyithatod. – Harry mély, rekedtes hangja a fülébe fészkelte magát, s arra felé fordította a fejét, amerre beszámította a fiú elhelyezkedését. A kezét kereste, s amint összekulcsolták az ujjaikat egy picit megnyugodtak mindketten, majd váratlanul a gyönyörű kék szemeket többé nem takarták a hosszú szempillák. Harry nem szólt semmit, csak várta, hogy Louis a saját tempójában haladjon.

Olyan volt, mint mikor felkel a nap, pontosan úgy, ahogy Harry elmesélte. A sötétséget nagyon lassan elkezdte felváltani a fény, először csak szürke, majd fokozatosan érzékelte a színeket. Rózsaszín, sárga, barna, piros, fehér. Zöld. A szeme az utóbbi színre fókuszált, a két világoszöld foltra, amik egyre élesebbek és élesebbek lettek, mígnem tökéletesen rá tudott fókuszálni a szerelme íriszére.

- Látlak. – suttogta, és ez az egy szó könnyet csalt mindenkettőjük arcára, a göndör fiú arca két oldalán egy-egy sós csíkot festett a boldogság okozta könny. - Harry látlak. Istenem, de gyönyörű vagy. Sokkal gyönyörűbb, mint képzeltem. – Louis szemeit egyre több és több kövér könnycsepp hagyta el, amit nem győzött törölgetni, hiszen nem akarta, hogy bármi is akadályozza a tökéletes látását.

Louis minden apró centijét felfedezte a fiúnak, azokat, amiket eddig csak tapinthatott, végig vezette a tekintetét a göndör fürtökön, az egyedi rózsaszín árnyalatú vékonyan metszett ajkait, a tetoválásokat a karján, végig puszilta az összes ujját, megfigyelte a nyakán gyorsan pulzáló eret.

- De…Harry, te miért nem állsz fel? – Louis összehúzta a szemét, ahogy a fél térdre ereszkedett szerelmét nézte, azonban erre is választ kapott, amikor a fiú a jobb markába rejtett bársonydobozkát felfedte.

- Louis William Tomlinson. Azóta ismerlek, amióta az eszemet tudom, és szerintem azóta szeretlek is. Nem tudnám elmondani, hogy mit szeretek benned a legjobban, egyszerűen téged, vakon, vagy látással, morcosan, vagy vidáman, zakóban, vagy pizsamában. Boo, én mindenhogy szeretlek, és szeretni is foglak, amíg világ a világ. Nem tudok mást elképzelni magam mellett, és nem is akarok. Téged akarlak, veled akarok megöregedni. Gyere hozzám, Boo! – Louis arcát áztatták a könnycseppek, nem tudott semmit kinyögni, csak felhúzta magához a fiút és megcsókolta.

Innentől kezdve nem kellettek szavak, se látás. Mindezek helyett beszélt a gyors lélegzésük, a heves érintések, az ajkaik kétségbeesett találkozása, a halk nyögések, a zihálás. Louis vakon, egyre szenvedélyesebben kapott az ajkak után, amik csak neki lettek teremtve. Ehhez nem kellett látnia, csak éreznie, hogy Harry ott van mellette, s a szíve legalább annyira hevesen ver, mint az övé. Mert a szerelem vak, és süket. Nem kellenek hozzá szavak, nem kell hozzá látni, csak érezni, és engedni, hogy felemésszen.

Sziasztok :) Most tudtam elolvasni az bloggeres társaim reakcióit erre az egész drámára, és most, hogy túlestem az első sokkon (már csak szimplán üres vagyok) fel szeretném ajánlani a választási lehetőséget. De megszeretnék kérni minden embert, hogy adjon erőt ehhez....szóval ha szeretnétek, és az egy hónapos szünet ellenére is támogattok, akkor (még ha nem is folytatásos sztori) folytatom a blogot. Vagy ez tényleg a vég.
Ha búcsút szeretnétek is, vagy folytatást kérlek tudassátok velem, bárki akinek egy kicsit is jelentett a blog. Köszönök mindent.
Lana x

From today you're mine~Larry

Sziasztok :) Cool Girls, ez neked megy, remélem tetszeni fog, ahogy kiviteleztem a kért sztoridat ( Kise keze is benne van egy kicsit) Nem néztem át, mert nagyon késő van, úgyhogy bocsássatok meg az egyes hibákrt, ígére holnap átolvasom. Szebb hétvégét:) 

Lana x

- Köszönjük, hogy itt voltatok! – mosolyodott el a vörös, rövid hajú nő, majd felállt, hogy kezet fogjon mind az öt fiúval. Igazán kedves volt velük az interjú során, felszínesen érdeklődött ugyan a magán életükről, legfőképpen a Louis és Harry alkotta párosnak, azonban nagyobb hangsúlyt fektetett a zene témára, amit Harry különösen díjazott, hiszen tulajdonképpen az az élete. – Hölgyeim, és uraim; One Direction! – ragyogó mosollyal az alig száz borzasztóan szerencsés lányra nézett, aki élőben nézhették végig a műsört. A fiúk integettek egy sort, puszikat dobáltak, majd elhagyták a termet.

Harry nem vágyott másra, minthogy hazaérjen végre, és aludhasson a szerelme karjai között – hetek óta koffeinen élt, a turnézás, a sok interjú, divatbemutatók, megbeszélések, és stúdiózások teljesen kikészítette az idegét. Nem akarta bevallani senkinek, de titokban örült, amiért a turnéjuk egy hónapon belül befejeződik, olyankor mindig egy kicsit lenyugodnak a dolgok, több szabadidejük van, amit a galambpár a szerelmük elmélyítésével töltenek legfőképpen.

A fiú kiseperte az arcába hulló rakoncátlan göndör tincset, a kedvenc kalapját a fejére, nyomta, majd hogy mihamarabb szabadulhassanak kézen fogta a nála egy fejjel alacsonyabb párját, és húzni kezdte. Természetesen nem maradhatott el a rajongói sereg sem az épület elől, ezer és ezer sikítozó lány őrült meg, ahogy kézen fogva kiléptek a napfényre.

- Álljunk meg egy pár autógrammot kiosztani, kérlek Hazz. Tudom, hogy fáradt vagy, de….- a gyönyörű kék szempár megtelt törődéssel és szeretettel, amit Harry egyszerűen képtelen volt figyelmen kívül hagyni, így egy nagy sóhajjal beadta a derekát.

- De csak egy óra. – forgatta meg a szemét, tudta, hogy még az elég nagy időtartam sem lesz elég arra, hogy az összes lány boldogan távozzon a helyszínről.

Louis arcára nyomott egy puszit, majd útjára engedte az idősebb fiút, aki hatalmas mosollyal az arcán vetette bele magát a lányseregbe, s Harry is ugyanígy tett. Szerencsére időközben a többiek is megjelentek, így nem öt részre szakadva próbálták teljesíteni az összes rajongó kívánságát.

Egy órával később a göndörke teljesen kimerülten ragadta meg a szerelme kezét, aki ezúttal nem ellenkezett, szomorúan odaintett a fanoknak, majd követte Harry-t egy fekete terepjáróhoz, ami csak rájuk várt. Harry éppen nyitotta volna ki az ajtót, amikor egy kar megragadta őt. Dühösen fordult hátra, készült, hogy lehordja az illetőt mindennek, aminek csak lehet, azonban nem egy elvetemült rajongót látott. Egy fiú volt, inkább egy fiatal férfi, a ruhája kopott volt, kinyúlt, és néhol lyukas, azonban ami a legmeglepőbb volt rajta, az a nyakába csimpaszkodó édesen alvó kislány volt, akinek eredeti fehér rugdalózója szürkés árnyalatot vett fel, beazonosítatlan foltokkal.

Louis és Harry egyszerre emelték fel a szemöldöküket, ösztönözve a férfit a beszédre, de az idegennek kellett egy perc, mire rávette magát a beszédre.

- Sajnálom, hogy zavarlak titeket…tudom, hogy nem ismertek engem, és tudom, hogy ez nagyon furcsa lehet, de szükségem van a segítségetekre. – szégyenében lehajtott a fejét, megviselte őt a tudat, hogy ennyire kiszolgáltatott.

- Miféle segítségre? Pénz kéne? – Harry kételkedve karba tette a kezét, annyira nem volt energiája az egészre, fél lábbal már az ágyában volt az igazak álmát aludva.

- Nem! – ősi harag gyúlt az idegen világosbarna szempárjában, s óvatosan ingatni kezdte a fejét, úgy, hogy ne ébressze fel a vállán alvó kislányt. – Rose-ról lenne szó…

- Rose? – kérdezett vissza kíváncsian Louis.

- Igen, ő itt Rose. – karjait szeretet teljesen fonta a baba köré, s egy pillanatra arcára boldogság ült, de ezt gyorsan fel is váltotta a végtelen szomorúság. – Egyedül nevelem…ilyen körülmények között…nincs segítségem, és nem szeretném, hogy a lányom így nevelkedjen fel. Nagyon kicsi. A lakás, ahol élünk nem éppen tiszta…khm…és az ő szervezete ezt nem bírja. Már egyszer kapott egy tüdőgyulladást, amibe majdnem belehalt….és enni sem tudok neki adni, csak éppen annyit, hogy ne aljon éhen. – egy kövér könnycsepp gördült le az apuka arcán, miközben belepuszilt a csöppség nyakába.

- És nekünk mit kéne tennünk? Nem is ismerünk, kitudja, lehet, hogy csak pénzt akarsz kicsikarni belőlünk. Gyere Louis. – sóhajtott fel Harry, s már be is szállt a hátsó ülésre, azonban a párja nem követte őt egyből, odalépett a férfi mellé, ujjait óvatosan végig futatta a szőke fürtökön, amik még nagyon pihésen, és ritkán keretezték Rose arcát, majd suttogva megszólalt.

- Sajnálom a viselkedését. – intett a kocsiba lévő felé – Nagyon fáradt, és ilyenkor nem lehet vele beszélni…de mi lenne, ha holnap nyugodtan leülnék beszélni egy kicsit, és kitaláljuk, hogy hogyan segíthetünk? – egy féloldalas, bíztató mosolyt villantott az idegenre, aki egy picit fellélegzett.

- Nagyon megköszönném, istenem…köszönöm, hogy ad egy esélyt. – újabb könnycseppek szánkóztak végig az arcán, ami most az egyszer nem a kétségbe esésnek, hanem a reménynek szólt. Louis apró markába csúsztatta a papírt, amire a lakcímük volt írva, s a fiú egy bólintással jelezte, hogy tudja hol van.

- Louis! – Harry türelmetlen hangja szakította félbe az érzelmeket.

- Mennem kell…Örültem…?- kezet nyújtott a férfi felé, aki görcsösen rázni kezdte azt.

- Peter Johnson.

- Még találkozunk Mr. Johnson. – biccentett, s egy utolsó pillantást vetett a békésen szundikáló csöppségre, majd magára csapta az ajtót.

Másnap reggel a konyhában kávét szürcsölgetve megnyugtató csendben próbáltak felkészülni az előttük álló napra. Illetve Harry a programokat futatta le a fejében, amiken részt kell vennie, azonban Louis megállás nélkül az apa-lánya furcsa párosára tudott gondolni.

- Harry. – a bögréjét határozottan csapta le az asztalra, s olyan ádáz kifejezés ült az arcán, hogy még a göndör is legszívesebben hátrált volna egy lépést. – Nagyon sokat gondolkoztam azon a férfin tegnapról, és muszáj meglátogatnunk őket. – magában már eltervezte, hogyha Harry nem megy vele, akkor egyedül fogja meglátogatni őket.

- Meglátogatni? – húzta fel a szemöldökét, majd a felismerés végig suhant az arcán. – Elkérted a címüket. – fejét a tenyerébe temetve, hitetlenkedve csóválta a fejét. Tudhatta volna.

- Hallgass végig Hazz, okés? – lábait maga alá húzva, a könyökére támaszkodva, enyhén az asztalra dőlve vette fel a tárgyaló pozíciót, tekintete elszántságról árulkodott. – Nem tudom, hogy mi történt azzal a családdal, de szeretnék segíteni nekik, ha törik, ha szakad. Nem hagyhatom, hogy az a kislány belehaljon az éhezésbe, vagy akármi másba. És ha te nem tartasz velem, akkor egyedül megyek, csak hogy tudd.

- Ezt szeretem én benned. – mosolyodott el Harry. – Mindenkivel olyan kedves és törődő vagy. – az asztalon összekulcsolta ujjaikat, és egy szeretetteljes mosolyt villantott rá. – Ha neked ennyire fontos természetesen elmegyek veled.

- Köszönöm. – Louis hálásan elmosolyodott, majd egy győztes vigyorral az arcán dőlt hátra.

- Biztos vagy benne, hogy ez volt az? – Harry furcsán nézett a három emeletes házra, amit kívülről graffitik fedték, néhány ablakon betört, néhányon rács volt, s a bejárati ajtó helyére egy karton ragasztottak, amelyet az erős szél veszélyesen kibillentett a helyéről.

- Boo, láttad, hogy mibe voltak? És a pasi segítséget kért, hol laknának szerinted? Egy palotában? – Louis zavarodottan megvonta a vállát, és az épület felé fordult. A bejárat nem jelentett nagy gondot, hamar meg is találták a második emeleti lakást, nem volt nehéz eltéveszteni.

Louis nagy szemekkel engedélyt kérve szerelmétől kopogott be az ajtón, amin belül egyből mozgolódást hallottak. Egy kicsit hátrébb léptek, s egymás kezét fogva várták a fejleményeket. Az ajtó nagy robaj kíséretében kinyílt.

- Hát itt vannak! – a szemében elképzelhetetlen nagyságú remény csillogott, s egyből oldalra állt, hogy beengedhesse őket.

A két világsztár annyira nem odaillő volt a szobába, az egész lakás egyetlen helységből állt, a jobb sarokban egy jobb napokat is megélt matrac feküdt, mellette egy elég megviselt babaágy, benne az alvó kis Rose-zal. A penész szaga egyből megcsapta az orrukat, a szőnyegen megmagyarázhatatlan foltok, a roló félig leszakítva lógott le az ablakról.

- Jézusom. – Louis botránkozva a szívére szorította a kezét.

- Üljenek le a matracra. – invitálta őket Peter.

- Tegezz nyugodtan, nem vagyunk öregek. – fintorodott el Harry, mindig is utálta, ha Mr. Styles-nak hívták, vagy ha magázták.

- Rendben. – halványan elmosolyodott, majd egy kis sámlira ült, ami a bölcsőde mellett foglalt helyet. Kínos csend következett be, egyikük sem tudta, hogy ilyen helyzetben mit kellene mondani, vagy éppen hogyan kéne viselkedni, s a feszengő pillanatokat Louis törte meg.

- Oké, túl kíváncsi vagyok, hogy udvariaskodjak. Hogy a francba kerültetek ilyen helyzetbe? – Peter-t egy pillanatra meghökkentette Louis szókimondósága, de valahogy ezt is olyan megnyugtatónak találta. Sokkal felüdítőbb volt a mogorva, visszautasítástól, amit legtöbbször feléje tanúsítottak.

- Először is tudnotok kell, hogy 25 éves vagyok. Rose egy merő meggondolatlanságból született. Régen teljesen más voltam, nem volt gazdag a családom, de mindenünk megvolt, ami kellett. Lucy-vel, Rose anyukájával még a gimiben találkoztam, de csak az egyetemen kerültünk igazán közel egymáshoz. Egyetlen egyszer nem vigyáztunk, és…Lucy teherbe esett, én pedig egyszerűen nem tudtam, hogy mit csináljak. A szüleim kitagadtak a ballépésem miatt, röviden, Lucy szülei meghaltak, amikor kicsi volt, a gyámszülei pedig csak addig biztosították anyagilag, ameddig jól viselkedett, úgy tűnik a terhesség nem tartozik bele ebbe a fogalomba. Azt mondtam neki, hogy nem számít, feleségül vettem, nem volt semmi különleges, egyszerűen csak ketten voltunk, és örökhűséget fogadtunk. Biztosítottam róla, hogy gondoskodok majd róluk, pincérkedtem, egészsen addig, amíg Lucy nem hívott, hogy elfolyt a magzat vize. Rose megszületett, azonban a feleségem idegrendszere nem bírta a nyomást, és…többet nem nyitotta ki a szemét. – ekkora gördültek ki az első könnycseppek a szeméből, hosszú, sós csíkot húzva az arca két oldalán. Louis keresett egy zsebkendőt, és átadta neki. Peter szipogott még egy párat, majd megemberelve magát folytatta. – Onnantól rémálommá vált az életem. Nem tudtam bemenni dolgozni, hiszen nekem kellett foglalkoznom a kicsivel, ezért kirúgtak a munkahelyemről, emiatt nem bírtam fizetni a lakbért, így onnan is ki lettünk hajítva, és ez mindent döntött magával, akárcsak a dominó. És most…itt tartok, és nem tehetek mást, mint idegenektől segítséget kérni.

Louis-t és Harry-t is egyaránt megrázta a történet, egymás kezét tördelve próbálták megemészteni a hallottakat, s a monológ utáni csöndet most a göndör törte meg.

- Azt mondtad, hogy nem pénz kell... pedig tudnánk adni annyit, hogy fel tudj állni – most már ő is tenni akart valamit az ügy érdekében, a szíve majd belehalt, ahogy rápillantott a semmit sem sejtően alvó kislányra.

- Nem, isten mentsen. Saját magam szeretnék felállni, én a két kezemmel akarok megdolgozni érte, és nem szeretnék senki adósa lenni. – olyan magabiztosan ejtette ki a szavakat, hogy egyikük sem mert ellenkezni.

- Akkor mit szeretnél tőlünk? – érdeklődött Louis kedvesen.

- Azt szeretném kérni, hogy….el sem tudjátok képzelni, hogy milyen nehéz ez nekem…fogadjátok be. 

- Tessék? – Harry szemei golflabda nagyságúra nyíltak, szemöldöke pedig a plafont verte.

- Csak addig, amíg sikerül annyit összegyűjtenem, hogy fenn tudjam tartani kettőn megélhetését, szeretnék kibérelni egy tisztább lakást, nem tehetem meg egy két hónapos babával, hogy ilyen mocsokba éljen, ráadásul nincs pénzem gyógyszerekre. És senkire nem számíthatok, mindenki elhagyott. – Harry szíve megszakadt a szavakon, most már ő is saját ügyének tartotta, hogy a babáról gondoskodjon.

- Miért pont mi? – érkezett Louis-tól az ésszerűbb kérdés.

- Mert…láttalak titeket, még régen. Amikor elmondtátok a világnak, hogy együtt vagytok. Csodáltalak titeket, szeretném, hogy a lányom egy olyan szerelemben nevelkedjen fel, mint a tiétek. Ha már én nem tudom neki azt megadni….Csak rátok nézek, és azt látom, hogy mennyire egymásnak vagytok teremtve, minden egyes pillantásotokból süt az a végtelen szerelem, amit egymás iránt éreztek, és tudom, hogy a lányom a ti kezetek alatt biztonságban lenne. – a szerelmes pár megdöbbent, egyserűen nem tudott megszólalni az őszinte mondatok miatt, azonban a hallgatást a férfi rosszul értelmezte.  Fogta magát, s térdre hullott a két fiú előtt, arcát csak úgy mosták a sós könnycseppek, kezeit imára kulcsolta, s úgy kérlelte őket.

- Állj fel. – húzta fel őt Louis, s a zokogó férfit átölelve próbálta megnyugtatni őt.

Harry azonban nem bírta ki, hogy ne nézzen rá Rose-ra, aki időközben felébredt, s hatalmas kék szemekkel meredt a világra, szőke tincsei gyéren hullámoztak, s rózsaszín ajkai o-t formáztak, ahogy megilletődött az idegen arc vizslatásától. De nem ijedt meg, kíváncsian kezdte el tapogatni az arcot, meghúzta az orrát, csípkodta az arcát. Nagyon élvezte a játékot, néha vigyorgott egyet, és sikítozott, ahogy Harry játszani kezdett vele. Végül a lányt a hónaljánál fogva kiemelte, s mellkasára fektette a fejét, szinte ösztönösen érezte, hogyan tartsa a legbiztonságosabban.

- Mondjatok valamit! – zokogta Peter, aki fél szemmel figyelte Harry és a lánya ismerkedését.

- Egy feltétellel segítünk…- a férfi teste megfeszült, számított az elutasításra, de mégis majd belehalt a tudatba, hogy nem tehet semmit. – Ha annyiszor látogatod meg a csöppséget, ahányszor csak tudod. – Peter újra a földre hullott, s úgy kezdte el kántálni a hálálkodó imáit.

- Nézd csak Hercegnő! Itt lakik Harry bácsi, és Lou bácsi. Tetszik ugye? – Rose öklét kezdte el rágcsálni, hatalmas kék szemeivel kémlelte a világot. – Itt szoktunk főzőcskézni, Louis bácsi nagyon jól főz, de ha Harry bácsi kezébe fakanalat látsz, akkor jobb, ha futsz.

- Hé! – lökte vállba játékosan Harry őt, de levakarhatatlan volt a vigyora.

- Harry bácsi nem viseli jól az igazságot. – mondta komolyan a lánynak vállat vonva, majd arrébb is lépett nehogy újra egy tockost kapjon. – Jaj Rose, tudom, hogy nem szeretnél lakás körbevezetést. Térjünk a lényegre, igaz? – Harry szíve ellágyult, ahogy nézte a párost egyre beljebb haladni a szobába.  – Szóval készülj fel a szobádra, mert az a legfantasztikusabb, legcsodálatosabb legészveszejtőbb gyerekszoba, amit valaha láttál. Dobpergést kérünk, Mr. Styles. – Harry felnevetett, s ujjaival dobolni kezdett egy asztalon.

- És tessék! – beléptek a rózsaszín szobába, ahol a játékok kupacban álltak, egy gyönyörű új kisággyal a közepén. – Ugye milyen szép? – a kislány hosszasan pislantva reagálta le az egészet, öklét tovább rágcsálva.  – Egyetértek veled, csodálatos szüleid leszünk. – bólintott magának, majd egy puszit nyomott a szunnyadó kisgyerek arcára, és bele is helyezte az új kiságyába.

- Azok leszünk? – lépett mellé Harry, s egymást átölelve meredtek a máris mélyen alvó lányra.

- Természetesen. – jelentette ki az idősebbik teljes magabiztossággal.

- Hiszek neked, szerelmem. – egy csókot lehelt Louis ajkaira, majd lenézett Rose-ra. Egyszerűen képtelen volt betelni a látványával már most. – Szerinted is ő a világ legszebb lénye a földön? – oldalra döntötte kissé a fejét, és úgy tette fel a költői kérdését.

- Csak is utánad. De ezt ne mond el neki. – kacsintott rá, majd a mellkasába bújt, ami enyhén rázkódott az előbbi válasz miatt.

- Louis? – pár perc kellemes csönd, és telhetetlen bámulás után csak suttogva mert megszólalni, mintha hangosabb beszéddel megtörné a varázst.

- Igen?

- Van egy kislányunk. – mintha csak most fogta volna fel igazán a dolgot, úgy jelentette ki, Louis pedig halványan elmosolyodott, s közben összefűzte ujjaikat.

- Tudom. – Louis csak ált ott, és egyszerűen nem tudott betelni a két csodával, ami megadatott neki.

Purple~Larry

Sziasztok :) Nagyon régen jelentkeztem tudom....és szégyellem, hiszen régen minden hétvégén legalább hármat hoztam, most meg....hát igen. Szerettem volna egy kicsit jobbá tenni ezzel a történettel, bár elég kis bénácska lett, de nem szeretném, hogy bárki is elpártoljon tőlem...Próbálok visszatérni a régi kerékvágásba. Szép hetet mindenkinek :)

Lana x 

- Szóval kéket hozzak? – kérdezte ezredszerre az idős férfi, aki valószínűleg többet őszült az idő alatt, míg a két fiúval beszélt, mint eddig összesen.

- Nem, én pirosra szeretném a hálót. – tette karba a kezét Louis mérgesen, mire az eladó nagyot sóhajtva leült az egyik székre, s kezével megtörölte gyöngyöző homlokát.

Harry féloldalasan nézett le a fiúra, aki sokkal alacsonyabb volt nála, azonban makacsságban egyenlők voltak, egyikük sem szándékozott tágítani a véleményétől. A göndör fiú ajkai apró mosolyra húzódtak, ahogy a szíve meglágyult a tökéletes arc minden egyes rezdülésére, közelebb lépett hozzá, s egy pillanatig kiélvezte a magasságfölényt, majd kissé begörnyedt, s kényszerítette a kisebbiket, hogy felemelje a fejét. A zöld és a kék szempár összekapcsolódott, s abban a pillanatban a két saját javát akaró szív lenyugodott.

- Biztos jó ötlet összeköltözni? Ha már a hálószoba színén is összeveszünk…- Louis lehajtotta a fejét, így a szempillái hosszú árnyékot vontak az arcára, s kezeivel gyűrögetni kezdte az előtte álló fiú ingjét.

- Boo…édesem. – A hosszú, gyűrűkkel tarkított ujjak végig simítottak a fiú arcélén, a szavak olyan bizalmasak voltak, és édesek, mintha abban a pillanatban megszűnt volna minden körülöttük, többé nem hallották a nyüzsgést, nem érezték a rájuk szegeződő meglepődő, s olykor elítélő pillantásokat. – Nincs, amit jobban akarnék annál, hogy minden nap melletted kelljek fel, és a karjaidban aludhassak el.

Harry egy csibészes félmosolyra húzta a száját, majd el is lépett a fiútól, hogy az idős bácsival beszéljen meg valamit, aki egészen addig türelmesen várt a döntés meghozatalra. Louis olyan hangosan sóhajtott fel, amint ellépett tőle a meleg test, hogy a mellette elhaladók furcsán méregették, de ő az évek gyakorlata alatt megtanulta, hogyan zárja ki ezeket a dolgokat, így zavartalanul ő is végigfutatta a mutató ujját az arccsontján, ahol még mindig érezte Harry érintését, mintegy kamasz, aki éppen megkapta az első csókját.

Louis sokszor érezte így, hosszú évekig jártak Harry-vel, de még mindig nem tudta megfejteni azt a hihetetlen érzést, amit csak a göndör fiú tudott neki adni. Pedig az egész csak egy kamasz szerelemnek indult, a környezetükben mindenki ezt hitte. Ki gondolta volna, hogy egy 16 és egy 18 éves fiú olyan hihetetlenül mély szerelembe eshetnek, mint ők.

Amint Louis visszatért a földre a mennyországból, - ami eltartott egy ideig – Harry fülig érő szájával találta szembe magát, négy festékes dobozt a kezében tartva.

- Mik ezek? – ráncolta össze a szemöldökét.

- Egy piros; mert te azt szeretted volna. Mondjuk kifestjük vele a fürdőt– tartotta fel a dobozt, amiben szinte már vörösbe hajló árnyalat lötyögött, amit Louis nagy gonddal választott ki. – Egy kék; hiszen azt meg én akartam, az meg a konyha lesz, vagy még kitaláljuk. – vont vállat szégyenlősen, felmutatva a halván kék festéket, ami annyira elnyerte a tetszését.

- És mi az a kettő? – vonta fel a szemöldökét Louis, mindig is nagyon kíváncsi személyiség volt, s legszívesebben kikapta volna a szerelme kezéből a tárgyakat, hogy megtudja mi az, de most az egyszer tett egy szívesség, és hagyott egy esélyt neki arra, hogy saját maga árulja el.

- Ez…lila. – Harry halványan elpirult, s zavarában lehajtotta a fejét, így a göndör tincsei az arcába hulltak.

- Lila?

- Tudod…arra gondoltam, hogy a hálónk ez egy nagyon személyes terület, és az csak a miénk, és…te pirosat én meg kéket akartam, és hát, ha azt összekeverjük az lila. Abban mindketten benne vagyunk. – időközben kiértek a boltból, s megálltak a fekete Range Rover mellett.

Louis megtorpant egy pillanatra, s a fiú nyakába ugrott, máris tudta, hogy a lila tökéletes lesz, és minden egyes alkalommal, amikor a falakra pillant, akkor eszébe jut, hogy mennyire is összeillenek. Forrón tapadt a rózsaszín ajkakra, beletúrt az imádott göndör fürtökbe, s olyan közel húzta magához a szerelmét, hogy érezte a heves szívdobogását.

Az idős eladó a szemével követte a párost, s ráncos arca mosolyra húzódott, az igaz szerelem megmelengette sokat megélt szívét, s csak nézte, nézte ahogy a  piros és kék lilává olvad össze

- Neee! – sikított fel férfiasan Louis, s rövid lábait gyorsan kezdte el szedni. – Már így is tiszta festék vagyok. – elfutott a kék festékes dobozig, s belemártotta az ecsetet, fegyverként tartva maga előtt.

- Na, ne csináld már, Boo. Csak meg akarlak ölelni.

- Aha, tiszta festék vagy, csak össze akarsz kenni. Összefröcsköllek, ha közelebb jössz. – fenyegetőzött, de Harry nem hitt neki, s közelebb lépett hozzá, de Louis betartotta a szavát, s a kék festék a göndör fekete ingén landolt.

- Te most komolyan összekékeztél? – pajkosan csillogott fel a zöld szempár. – Fuss, Tomlinson, mert ha elkaplak…- az abbahagyott mondat függött a levegőben egy pillanatig, majd Louis hangosan felnevetett, és futni kezdett, arra azonban nem számított, hogy a fólia – amivel leborították az egész lakást a parketta, és a hálóban leterített padlószőnyeg védelmére szolgált – csúszik a véletlenül, és direktből rákerült festéktől, s egy szerencsétlen pillanatban megcsúszott egy nagyot koppanva elterülve a padlón.

- Boo, jól vagy? – kérdezte aggodalmasan Harry, s most már fokozottan vigyázva magára sietett az elterült testhez.

- Asszem megmaradok. – tápászkodott fel fájdalmasan felnyögve, ahogy a súly a könyökére került, s a feneke sem úszta meg sérülés nélkül a dolgot, de a hátsó fertálya fájdalmait már régen megszokta Harry jóvoltából.

- Na gyere, te kis szerencsétlen. – a göndör felnyalábolta a földről, s egy óvó puszit hintett a homlokára. Ez a kis mozdulat annyi szeretetet, és féltést sugallt, hogy Louis arcára egy levakarhatatlan mosoly ült ki.

Pár órával később gyönyörködve nézték a világoskék nappalit, ami sokkal előbb is elkészülhetett volna, ha nem poénkodnak és játszanak annyit.

Harry az egyetlen megmaradt vödör felé nyúlt, majd megragadta Louis kezét, s a jövőbeli hálójukba vezette. Valamiért érezték, hogy ez egy nagyon különleges pillanat, a hófehér falak szinte sikoltottak azért, hogy a két szerelmes keltse életre őket. Két kéz fonódott egyetlen ecsetre, s egymásra hangolt mozdulatokkal egy szívet rajzoltak a fehérség közepére.

A lila szív végül le lett festve, azonban sosem felejtették el azt, s éjszakánként úgy összeolvadtak össze, ahogyan a piros és kék, együtt egy új szín alkot. 

Award 16

Köszönöm a díjat drága Kisém ♥

10 dolog rólam:

1. Elképesztően rég voltam itt...

2. Annyi minden történ velem, hogy levegőt venni sem tudtam. 

3. És természetesen nem a jó fajta történések:) 

4. A lapotopomom sem volt nálam. 

5. Ma kaptam vissza, de megy tovább a szervízbe, mert benyelt egy vírust. 

6. Szóval; Cool Girls, igyekszem a történettel. 

7. De egyébként írói válságom is van. 

8. Mostanában túl sok ilyenem van...

9. Őszintén szólva sokat gondolkoztam azon, hogy jobb lenne bezárni a blogot, ez csak egy ilyen megállapítás.

10. De ez még csak egy kósza ötlet

10 kérdésem:

1. Ha az állatok beszélni tudnának, akkor mit mondanának nekünk? 

Fogalmam sincs, szeretném azt hinni, hogy ők is intelligensek, csak az ő szintjükön. Mintha egy pop-ot kedvelő embertől várnád el , hogy ismerje a Vivaldi összes szerzeményét. Lehetetlen lenne. De eltudnál beszélgetni vele a legújabb pop zenékről és előadókról. Szóval egy nyúltól sem várnám el a pitagorasz tételt, elbeszélgehetnénk mondjuk a répa fajtákról. 

2. Csináltatnál bármelyien piercinget? Hová? 

Nem, igazából félnék az annak készítésével járó dolgokkal, és ez a piercinges dolog nem az én világom, bár a pasimnak egy ajak piercinget simán el tudok képzelni, és vannak olyan barátnőim, akiknek egy szolid kő van az orrában, szerintem az is királyul állhat valakinek. 

3.  Kérlek indítsd el ezt a zenét és csukd be a szemed. (https://www.youtube.com/watch?v=YyknBTm_YyM#_=_) Írd le kérlek, hogy mit éreztél, hol voltál mikor, és hogy néztél ki. Mindent annyira részletesen amennyire csak tudsz. 

Igazából nem magamat láttam. Egy reneszánsz kori báltermet láttam magam előtt, ahol mindenki békésen táncol, gyönyörű ruhákban, elegásnan, minden szabályt betartva. Aztán megjelenik egy fiú, sokkal lazább megjelenésben, elegáns, de feleannyira sem, mint a többiek. Mindenki felháborodik, a fiú viszont nem törődik senkivel, csak a cselédek felé tart, és táncra hívja a szerelmét, és csak táncolnak, a nemes és a szolgalány, és nem figyelnek semmire. Csak egymásra. 

4. Ha egy barátod elveszítene egy fogadást hogy szívatnád meg? 

Én nem szívatnám meg, elegendő kárpótlás lenne az a fej, amit vág, ha győzelmi táncot járok. 

5. Mit szeretsz reggelizni? 

Sosem reggelizek, csak megiszok egy nagy pohár kakaót. Az ér? 

6. Ha több pénzed lenne, mint amit valaha is eltudsz költeni, akkor odaadnád másoknak? 

Ha nagyon sok pénzem lenne, akkor először is a családomat költöztetném el onnan, ahol most lakok, mindent megadnék, amit csak a kisöcsém kívánna, megpróbálnám visszaadni azt a támogatást, amit anyától kaptam életem során, anyagiak formájában, természetesen ez lehetetlen, de próbálkozni lehet, aztán a rászorulóknak adnék, mindenféle helyre, ahol szükség van rá. Aztán, és csak aztán költenék magamra is egy kicsit, de nem sokat, hiszen minek vegyek magamnak felesleges dolgokat, amik nélkül élni még tudok, és másnak sokkal nagyobb szüksége van a pénzre? Szóval igen, a válaszom igen.

7. Hogy találkoztál a legjobb barátoddal? 

Úgy gondolom, hogy a legjobb barát eléggé relatív dolog. Nem szeretnék különbséget tenni a barátaim között, hiszen vannak dolgok, amiket xy-al szeretek jobban csinálni, és vannak olyanok, amit meg zzs-vel. Mindenkivel mást szeretek csinálni, mindnenki másképp jó, de ezt nem azt jelenti, hogy nem szeretem mindegyiket egyformán. Azonban van 3 különleges személy, akit az interneten ismertem meg, és mindannyian csodálatosak, és nagyon szeretem őket. 

8. Szerinted mi az, amit egy kapcsolatban nem lehet megbocsájtani? És mi a legnagyobb hiba amit el lehet követni? 

Ha valaki hazudik. Nekem az őszinteség nagyon fontos. Mindent megtudok bocsájtani, a megcsalást, elfelejtett szülinapot, vagy évfordulót, bármit. Ha őszintén elmondja nekem, és ha nem próbál kifogásokat találni. Ami megtörtént, az megtörtént. Hibázni emberi dolog, de hazudni már a saját döntésünk. Ha elmondja a hibáját, akkor egy kicsit dühös leszek rá, és talán pár napig nem szólok hozzá, és főlök a levemben, de aztán úgyis megbocsájtanék, viszont ha hazudik, bárkiről is legyen szó, az örökre elveszít.

9. Mit gondoltok az olyan emberekről, akik (pl.) tönkre akarják tenni két ember kapcsolatát, csak azért, mert nekik nem voltak pozitív élményeik a szerelemben? 

Csak a keserőség teszi velük ezt. Csak irigyeli azt, ami másnak megadatott és neki nem, Nem ítélem el az ilyeneket, hiszen milyen nehéz lehet neki? Ő így vezeti le a feszültséget, nem hibáztathatom ezért, ki vagyok én ahhoz? 

10. " A pusztulás legrövidebb útja a bosszú" mi a véleményed az idézetről? 

Nem szabad megbosszulni semmit, amit kapsz, azzal csak te romlassz, és nem teszel vele helyre semmit. Hagyni kell, hogy az élet visszadja neki azt, amit érdemel, mert egyszer visszafogja. Ha viszont mégis a bosszú mellett maradunk az a teljes pusztuláshoz vezethet. Ezért kérdezem én; mit ér a bosszú, ha abba nem csak a célszemély, de te is belehalsz? 

Remélem nem sokára találkozunk, mindenképpen értesítelek titeket a döntéseimről, és annak következményeiről:)

Lana x

Story of our life~Larry

Sziasztok :) Éppen ebben a pillanatban készültem el ezzel, úgyhogy most nagyon a hatása alatt állok, de annyit mondhatok, hogy ez egy különleges történet lett, ezért csak köszönötet mondok Naominak a képért, és a kép alá, dőlt betűvel írt idézet adta nekem az ihletet. Szép hetet nektek!

Lana x

"A pillanat, amikor megcsókolod a szerelmed, és minden körülötted olyan ködössé válik körülötted, és az egyetlen dolog, ami élesen kirajzolódik, az te és ő. És akkor rájössz, hogy az az ember az, akit szeretnél csókolni életed hátralevő részében. És abban a pillanatban megkapod azt a csodálatos ajándékot, és nevetni akarsz, és sírni., amiért olyan szerencsésnek érzed magad, hogy egy ilyen ember a tiéd, és közben félsz, hogy elveszíted."

- Szia, nem tudnád megmondani, hogy merre találom az igazgatóit? - kérdezte a fiú, vörös csíkos pólója remekült passzolt rikítóan piros nadrágjához, hosszúra hagyott tincseit oldalra fésülte, szemeit egy hatalmas fekete keretű szemüveg takarta el. Olyan furcsa személyiség volt, de talán ez volt benne annyira megragadó.

- De persze, ha szeretnéd elkísérlek. – Harry bíztatóan rámosolygott az új fiúra, miközben becsukta a szekrényét, és elindult, hogy megmutassa a srácnak az utat.

- Új vagy itt, ugye? Honnan jöttél? – kérdezte, s lábai önkénytelenül lassítottak le, alig haladtak előre, de ez egyiküknek sem tűnt fel, önkénytelenül próbálták meghosszabbítani az együtt töltött időt.

- Tudod…a tipikus helyzet, apa új munkája miatt az egész családnak költöznie kellett. Egyébként Louis vagyok, Louis Tomlinson. – olyan gyönyörű mosolya volt a fiúnak mint senki másé, Harry úgy érezte, mintha abban a pillanatban bújt volna elő a szürke esőfelhők mögül a napsugár, mindent aranyba öltöztetve.

- Én pedig Harry Styles. – viszonozta a fiú arcmimikáját, úgy érezte magát, mintha talált volna a zsebében egy nem romlott csokit és az édes íz szétárad a vénáiban beindítva az összes létező boldogsághormont. Pedig ez csak egy ismeretlen fiú volt, akivel alig pár perce találkozott először.

- Itt is vagyunk. – jelentette ki a göndör, egy kissé szomorúan, s a hivalkodó betűkre pillantott, ami az ajtón függve hirdette a tulajdonosa rangját. – Még találkozunk Tomlinson. – kacsintott egyet, s élvezte, ahogy a furcsa fiúra zavar költözik.

- Még találkozunk, Styles. – suttogta Louis is maga elé, majd egy nagy sóhaj kíséretében bekopogott a faajtón.

- Gitározz nekem még. – suttogta elbűvölten Louis, képtelen volt megunni azt, ahogyan a göndör fiú gyönyörű dallamot varázsol egy egyszerű hangszerből.

- Mit játsszak? – lágy mosolyra húzta az ajkait, ahogy észrevette a csillogó szempárt, ami csak rá fókuszált.

- All of me. – mondta gondolkodás nélkül, mire a göndör bólintott. Ujjai gyakorlottan fonódtak a gitár nyakára, s lefogta a megfelelő húrokat a kezdéshez.

Louis tekintetével követte a mozdulatokat, figyelte a jobb kezét, amivel a pengetett, majd a balt, amivel különböző facsart kézmozdulatokkal szólaltatta meg a megfelelő hangot. Halkan énekelt is hozzá, ami olyan volt, mintha egy angyal lett volna, gyönyörűen követte az ujjai alkotta ritmust.

- Ezt sosem fogom megunni. – sóhajtott fel Louis, egy pillanatra összekapcsolódott a pillantásuk, egy cinkos mosolyt váltottak, majd Harry lehajtotta a fejét, hogy hevesen dobogó szívét lenyugtassa.

- Nem tudom mi történik velem Zayn! – kiáltott fel Louis, kétségbe esetten, arcát a tenyerébe temette, s szemeit szorosan lehunyta.

- Nem értem mire gondolsz, Lou. – rázta meg a fejét összezavarodottan a feketehajú. Louis könnyektől csillogó kék íriszével a fiúra tekintett, és egy nagyot sóhajtott.

- Amikor meglátom Harry-t vágtázni kezd a szívem, ha hozzám ér az az már felér egy halállal, imádok mindent, amit csinál, és ha már öt percig nem látom hiányzik. – Zayn elmosolyodott, életében először látta így a srácot, pedig kis kora óta ismerték egymást. Rendesen meg is lepődött, amikor Louis hazaállított, csak hogy személyesen kérhessen tőle tanácsot.

- Szerelmes vagy, Louis. – jelentette ki boldogan, hiszen örült, hogy a legjobb barátja egy társra talál, még akkor is, ha az fiú.

- Nem vagyok szerelmes. – jelentette ki makacsul, karjait összefonta maga előtt, de érezte, hogy ez a válasz mindenre. De ez nem történhetett meg pont vele, a belegyezése nélkül. Megrázta a fejét, s inkább Zayn élete után kérdezősködött.

Csak a tv okozta fény világított az arcára, így félhomályban láthatta őt, mégsem tudta levenni róla a szemét. Louis tudta, hogy pillanatok kérdése, hogy lebukjon, de nem érdekelte, szemtelenül vizslatta az oly’ tökéletes arcot.

- Le fogsz maradni a filmről, ha így bámulsz. – kuncogott fel halkan az idősebbik fiú, de tekintetét nem szakította el a képernyőről, azonban a mellette ülő fiú nem nevetett fel, ahogy ő várta, s az igéző tekintetet még mindig az arcán érezte.

- Boo? – az általa olyannyira kedvelt becenév most még édesebbé vált, ahogy pedig egymásba fonódott tekintetük a világ megállt egy pillanatra. Harry ezernyi érzelmet látott átsuhanni az óceán kék íriszekben, s a megnyugtató filmes estéből egy érzelmi viharrá vált a hangulat.

Louis abban a pillanatban értette meg, amit Z mondott neki, másra sem vágyott, mint megkóstolni a sokat csodált dús rózsaszín ajkakat. Mint egy kígyó, akit a furulya szava megbabonáz úgy hajolt egyre közelebb, és közelebb hozzá, még nem az orruk össze nem ért. Harry egyre gyorsuló meleg lehelete az alsóajkának ütközött, teljes eufóriát okozva ezzel, ami akkor teljesedett csak ki igazán, amikor a bizonytalan egymás felé kapó szájuk találkozott.

Harry első csókját lopta el ezzel a fiú, de a göndört nem zavarta, próbálta utánozni a nála tapasztaltabb mozdulatokat. Azt akarta, hogy az a fiú, aki az első csókját elvette, az adja majd élete utolsóját is. Soha többé senkivel nem akart még hasonlót sem csinálni, az eddig érzett erős kötelék, amit az első pillanattól érzett kettőjük között, most még szorosabbá húzódott, nem engedve, hogy pár centinél nagyobb távolságra húzódjanak egymástól.

Louis nyelve óvatosan tört be a fiú szájába, majd a fránya levegőhiány megszakította őket, de még azután is csak pár milliméterre távolodtak el, majd folytatták ezt az érdekfeszítő cselekedetet. S nem tudtak leállni ezzel már soha többet.

- Még nem nyithatod ki a szemed. – nevetett fel Harry, s próbálta úgy vezetni a fiút, hogy ne menjenek neki semminek, pedig ennél nehezebb dolgot aligha lehetett volna csinálni, Louis még nyitott szemmel óvatosan lépkedve is életveszélyes volt. Most viszont egész lényét a göndörre bízta, mellkasát a másik fiúénak támasztotta, ujjaival Harry bicepszébe kapaszkodott, s minden érzékszervével a fiúra koncentrált, s érezte, ahogy sebesen dobogó szíve viszonzásra talál.

- Még mennyit kell menni? – nyafogott, de élvezte, a helyzetet, teljes mértékben megbízott Harry-ben.

- Most, állj meg itt. Nyisd ki a szemedet. – a füléhez hajolva suttogta lágyan, majd hátrébb lépett, és hagyta, hogy a fiú rájöjjön hol vannak. – Tudod, először egy flancos vacsira akartalak elvinni, de rájöttem, hogy az nem az én stílusom, szóval elhoztalak ide. – kissé elpirult, ezért lehajtotta a fejét, és a szél erejétől meghajló fűszálakat tanulmányozta. – Tudod anyuval nagyon sokat játunk ki ide, amikor kicsi voltam, először fürdünk is benne…látod a tó másik végén a vízből kitűnő beton darabokat? – Louis a mutatott hely felé nézett, és bólintott, arrafelé a területet teljesen befedte a hínár és a különböző vízi növények, de a leomlott lépcsőt még látni lehetett. Louis apró mosolyra húzta a száját, ahogy elképzelte az alig pár éves Harry-t, ahogy nevetve barátkozik a vízzel. – Nem tudom miért felejtődött el ez az egész, de mint látod teljesen tönkre ment. Viszont csónakázni még lehet. – vont vállat szégyenlősen, félt, hogy Louis nem erre számított első randi helyszínként.

- Örömmel tölt el, hogy veled csónakázhatok. – nevetett fel a fiú, s egy lágy csókot hintett a gödröcskékre, amik szavai után elmélyültek a göndörke arcán.

- Tényleg? – a smaragd tekintet úgy csillogott, mint még sosem, arra a tudatra, hogy egy kicsit megmutathat valamit a múltjából.

Louis kezéért nyúlt, összekulcsoltál ujjaikat, és úgy indultak meg a csónak felé, ami egy kis farönknek kötve a lágyan hullámzó vízen már várt rájuk.

- Hogy hazudhatsz nekem? – kérdezte vádlón Louis a már föléje magasodó fiút, aki kicsit megszeppent, de nem engedett az igazából.

Alig pár napja volt, ahogy a nyári perzselő nap alatt önfeledten kergetőztek vízipisztollyal lövöldözve egymást. Olyanok voltak, mint a gyerekek, együtt lenni olyan könnyű volt nekik, minden olyan önfeledt volt és egyszerű.

Most pedig egy kis semmiségen úgy összekaptak, hogy csak úgy zengett tőlük a ház.

- Nem hazudtam, csupán nem mondtam el, hogy kivel voltam. Ez olyan nagydolog? – forgatta meg a szemét, ott belül tudta, hogy vissza kéne vennie, de a makacssága nem engedte, hogy behódoljon.

- Lehet, hogy neked nem, de nekem igen, mert kurvára beléd szerettem, és félek, hogy már nem érdekkelek. – ordította Louis, majd egy halk sóhaj kíséretében megfordult, hogy elhagyja a tett helyszínét, de egy kar megakadályozta abban.

- Niall-el voltam, a barátnőjének a szülinapjára akart venni valamit, és engem rángatott el. Csak egy kis szabadságot akartam, néha megfojtasz a féltékenykedéseiddel….- félmosolyra húzta a száját, és úgy pillantott le a zavart fiúra.

- Sajnálom, én csak….

- Tényleg szeretsz? – a pupillái kitágultak, ahogy a választ várta, a szíve versenyt futott Louis-éval.

- Hogyne szeretnélek, te idióta. – Harry ajkaira mézédes mosoly ült, ennél szebb szót elképzelni sem tudott volna.

- Én is szeretlek. – suttogta egy közelebb hajolva a fiú édes ajkaihoz, s mintha ezzel a szóval felszakadt volna egy gát, felszabadult az egész teste. – Szeretlek, szeretlek, szerettek, szeretlek…

- Hazza…mi lesz velünk a ballagás után? – kérdezte meg óvatosan a tiltott kérdést, amit a végzős évük eleje óta kerülgettek, azonban már a március is beköszöntött, s az érettségi már a nyakukon volt.

- Mi lenne? Te egyetemre mész, én pedig valóra váltom az álmaimat és dalszüvegíró leszek. Összeköltözünk és boldogan élünk, amíg meg nem…- jelentette ki, s az ölében fekvő arcot cirógatva. Olyan egyszerűen hangzott az egész, és olyan boldognak, hiszen mást se kívánt, mint ezzel az egy fiúval lenni örökkön-örökké, és családot alapítani, és együtt megöregedni.

- Megígéred? – kérdezte halkan Louis, a szíve áhítozott azért az egy szóért, ami még ha nem is teljesen, de egy kicsit lenyugtatja.

- Megígérem.

Louis körül nézett a nagy házban, tágas volt, a fehér falak érzelemmentességet mutattak, de ő lelki szemei előtt látta, ahogy együtt, ő és Harry megtöltik szeretettel és élettel a sivár falakat.

- Ez lesz az. – jelentette ki, mire Harry elmosolyodott, és bólintott. Már csak a papírt kellett aláírni, és a ház az övéjük volt. Az ingatlan ügynök átadta a kulcsokat, majd elköszönt a pártól, és egyedül hagyta őket az új lakásukban.

- Itt fogjuk leélni az életünket. – mondta a lehető legboldogabban a göndör, és körbe fordult a nappaliban. – Készen állsz?  

- Készen. – az újabb ígéretet egy csókkal pecsételték meg, és szoros ölelésbe vonták a másikat.

Harry szeme csillogott, ahogy a kisbabára nézett, aki gügyögve pakolgatta ide-ode a legújabb játékait. Gyönyörű kislány volt, göndör fürtjei Harry-ére hasonlítottak, de tengerkék gombszemei Louis íriszeinek másolata volt. Mintha ez a kisbaba csak nekik lett volna teremtve, az ő szerelmük kiteljesedéseként.

- Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek, Boo? – kérdezte Harry, mire Louis szemeibe szeretet költözött, ami az évek során nemhogy csökkent volna, csak mélyült, és mélyült, mígnem olyan szintekre emelték a szerelmüket, amit elképzelni sem tudtak azelőtt.

Louis az ujjaira nézett, amit pár hete egy aranykarika díszített, örökre egymáshoz kötve ezzel magukat. – Tudom.

- Jézusom, most mindenki nyugodjon le! Harry, te cseréld ki a zoknidat, mert felemás, addig add ide Matt-et. Darcy, te pedig hozd le a táskádat, és vegyél fel másik pólót, mert ez piszkos.  – a 25 éves, fiatal férfivá érett Louis kinőtte a gátlásait, elvégezte az egyetemet, és mindent tökéletesen kézben tartott. Sokszor hagyta megnőni arcán a borostát, haját levágatta, elől lévő tincsei azonban még mindig a homlokába hulltak, ruhatára a csíkos felsőből, és piros nadrágból elegánssá, és stílusossá, vált és még mindig olyan tökéletes volt Harry szemében.

De Harry is sokat változott, borzasztóan göndör haja hullámossá szelídült, arca megnyúlt, ahogy teste is, egy fejjel az idősebb fiú fölé magasodott.

7 teljes éve voltak együtt már, ezalatt az idő nagyon sok minden történt köztük kezdve azzal, hogy első lányuk iskolássá érett, és nemrég örökbe fogadott Matt-et is újabb családtagként ünnepelték. Darcy első iskola napja volt ez, a kisfiú pedig tágra nyílt boci szemmel, öklét a szájába véve, erősen nyáladzva nézte végig a két férfi és testvére szétszórt mozdulatait.

Azonban mint mindig, most is minden a helyére került, s az iskola előtt a kiscsalád nyugodtan szállt ki a kocsiból, bíztatva a lányt.

- Minden rendben lesz. – mosolyogott rá Louis és Harry összeölelkezve, az utóbbi ölében tartva a legkisebb családtagot.

- Da…Da..Daciiiii – nevetett fel Matt, ahogy próbálgatta kimondani a lány nevét.

- Ügyes vagy kicsim. – egy dupla pusziban részesítették a kisfiút, majd nézték, ahogy az idősebb gyerekük életében először átlépi az iskola kapuit. Ennél büszkébbek nem is lehettek volna.

Késő este volt már, nagyon késő, a lányokat Anne-el otthon hagyták és együtt száguldottak végig az autópályán.

- Nem mondod meg hova viszel? – kérdezte kíváncsian Harry, aki hiába töltötte be a harmincat, amikor Louis-val kettesben voltak újra kamasznak érezte magát. Egy halálosan szerelmes kamasznak.

- Nem, de szerintem nemsokára magad is rájössz. – nevetett fel, majd egy jobb indexel lekanyarodott egy földi útra, amit Harry egyből felismert.

- Most komolyan, Boo? – a könnyek gyűlni kezdtek a smaragd szempárba, de nem engedte őket kiszabadulni, nem a sírás ideje volt ez, hanem az ünneplésé.

A motor leállt, ők pedig kiszálltak a kocsiból, mindketten csillogó szemmel tekintettek körbe.

- Boldog 10. évfordulót Haz. - lágy csókot váltottak, és meghatódva néztek a tóra. A tóra, ami semmit nem változott, a tóra, ami szemtanúja volt az első szárnypróbálgatásaiknak, a zavart mozdulatoknak, és az első ki nem mondott ígéreteknek.

Arra az éjszakára újra hormontúltengéses fiatalokká változtak, bizonyítva azt, hogy akármennyi idő telik is el, az ő szerelmük mindennél erősebb. Már nem voltak zavartak, sem bizonytalanok, bármiféle kellemetlenség nélkül kapcsolódtak össze azon a helyen, ahol minden kezdődött.

- Ha lejön a lépcsőn én komolyan sírva fakadok. – jelentette ki Louis, mire Harry átölelte a vállát, és egy puszit nyomott a kissé ráncos homlokra. A meghatódottság miatt gombóc keletkezett a torkában, és csak a lépcsőre figyelt, ahol éppen a legnagyobb lányuk lépdelt lefelé.

Gyönyörű volt, göndör haja az idők során nem változott, különlegessé téve ezzel őt, vékony, kecses testére a lila koktélruha tökéletesen illet, magas sarkú hófehér cipőjének az oldala kövekkel bolt kirakva. Szempilláit kifestette ugyan, de ezen kívül nem csúfította el tökéletes arcát, így olyan természetes és gyönyörű hatást keltve, hogy Louis valóban felzokogott, egy zsebkendőt tartva a szája elé.

- Hogy telhetett el ilyen gyorsan az idő? – suttogta maga elé Harry, ahogy a lány eléjük lépett.

- Nem érzékenyülhetsz most el, Luke mindjárt itt lesz értem. – mosolygott a lány, szinte ragyogott a boldogságtól.

- Rendben kicsim, vigyázz magadra! – Darcy egy dupla pusziban részesült, majd egy gyors köszönés kíséretében már szaladt is ki az ajtón, egyenes a rá váró kocsihoz.

- Felnőtt. – jelentette ki szomorúan Louis, még mindig törölgetve az arcát.

- Elmúlt 18 éves, az útjára kell engednünk. – bólintott Harry, s homlokát Louis-énak döntötte.

- És ha én nem állok készen rá? – kérdezte az idősebb fiú, akinek gyönyörű barna haját ősz tincsek tarkították, szemei körül egyre több ránc jelent meg.

- Senki sem áll készen erre, Boo. Egyszerűen el kell fogadnunk ezt, és tovább élni az életünket.

- Szeretlek, Haz. – suttogta Louis, élvezte, ahogy az erős karok köré fonódnak. Biztonságban érezte magát.

- Emlékszel erre? – mutatott fel Harry egy képet, amin egy szemüveges csíkos pólós fiú zavarában éppen eltakarja az arcát.

- Hogyne emlékeznék? Megszállottan fényképeztél engem. – forgatta meg a szemét az idős férfi, de ajkaira mosoly költözött.

- És milyen jól teltettem, hiszen most nem csodálhatnálak téged. De el kell áruljak valamit. – suttogta közel hajolva szerelméhez, aki kíváncsian tekintett rá. – Most sokkal gyönyörűbb vagy. Egyre tökéletesebb leszel. – Louis megrázta a fejét, és elfordította az arcát.

- Hogy mondhatod ezt? Az arcom ráncos, tiszta ősz a hajam, és meghíztam. – utálta, hogy ilyen állapotban van, de az idővel még Louis sem tudott versenyt futni. El kellett fogadnia, hogy az idő eljárt felette, annyi volt csupán megnyugtató, hogy Harry sem járt másképp. Azonban a göndör ugyanolyan gyönyörű volt, mint 70 évvel azelőtt.

- Nálad tökéletesebb, és gyönyörűbb lényt el sem tudnék képzelni, Boo. – suttogta, mire Louis szíve megremegett.

- Sosem fogom megérteni, hogy hogyan lehet valakit ennyire szeretni. – rázta meg a fejét Louis, s egy csókot nyomott a rózsaszín ajkakra.

Harry a kezében lévő képre pillantott, amin a 17 éves énjük egymásba kapaszkodva vigyorognak a kamerába. Azt kívánta, hogy bárcsak elmondhatná az akkori énének, hogy amit először megígért magának valóra vált.

Louis nem csak az első csókját lopta el, hanem az utolsót is.