Csillagainkban a hiba~Narry

Sziasztok :) Azért hozok olyan sűrűn részt, amennyire tudok, mert nemsokára kezdődik a suli, és mivel én most kezdem a gimit, nem tudom mennyi időm lesz blogolni. Remélem nem bánjátok. Jó olvasást :) Đ. xx
ui.: Loraa*-* követelte, hogy említsem meg, mivel az ötlet alapját is ő adta, és a képet is ő mutatta. Oh?
ui.ui.: Mint látjátok, raktam ki Chatet, és elérhetőséget :)

Felhúzott szemöldökkel meredtem a kék szempárba.
- Meg fogod bánni. - jelentettem ki, de ő megrázta a fejét.
- Mindenki erről beszél, muszáj látnom. Kérlek nézd meg velem. - Nem tudtam mit csinálni, az ír manótól alapból kenyérre lehet kenni, nem még ha boci szemekkel néz, és közben ágyékát akaratosan az enyémnek dörzsöli.
- De én figyelmeztettelek! - ráztam meg felé a mutató ujjam fenyegetően. Elindultam, hogy betegyem a a szóban forgó filmet.
Kényelmesen helyezkedtünk el egymásba gabalyodva a TV előtt, egy tál pattogatott kukoricával. A film elindult, a főhősnő szemét mutatták, s elkezdett beszélni valamiről, ám fogalmam sem volt miről, hiszen lekötött az ölemben fekvő szőkeség. Fejét a képernyő felé fordította, de mégiscsak ott nyugtatta a fejét a combomon. Érdeklődve nézte az éppen zajló jelenetet, de engem sokkal jobban lekötött az ő személye. Már előre tudtam, hogy nemsokára elkezdenek hullani a könnyei, hiszen túl érzékeny volt "A csillagainkban a hiba" című filmhez. Még azt is megkönnyezi, ha egy olyan olyan kóbor kutyát látunk, aminek ki van a bordája, nem még ezt a nem éppen a boldog sztorit. De itt voltam én, hogy megvédjem, s megvigasztaljam.
Végül igazam lett. Éreztem, ahogy könnyei áztatják fekete szűk nadrágom, ahogy a film a végéhez közeledett. Az utolsó jelentet már szorosan a mellkasomba fúródó fejjel hallgatta.
- Ez olyan szomorú. - szipogott, s úgy szorított, mintha én haltam volna meg.
- Mondtam, hogy ne nézzük meg. - vontam vállat, s kicsit elhúzódtam, hogy összekapcsoljam a tekintetünket.
- De attól örülök, hogy megnéztük. - mondta, s egy apró puszit nyomott az ajkaimra, ám azok többre vágytak.
- Miért? - orrommal óvatosan megböktem az övét, válaszra ösztönözve őt ezzel.
- Mert rájöttem, hogy jobban szeretlek annál, mint, ami legális lenne. Ez már szörnyű függőség, rosszabb vagy nekem, mint a drog vagy az alkohol. - jelentette ki bátran, a szemérmességen hamar túltettük magunkat. - Tudod mit érzek, mikor nem vagyunk együtt? - kérdezte, ám nem várta meg, hogy válaszoljak, folytatta. - Folyton csak rád gondolok, hogy ne legyen semmi bajod, azon töröm a fejem, hogy hol vagy, s mikor élvezhetem újra azokat a kibaszottul csábító ajkaidat. - Bizonyítás képpen beleharapott az említett testrészembe, s megmosolyogtam a káromkodását. Szinte sosem szokott így beszélni, de úgy tűnik a vágyára már nincsenek szép szavak. Pontosan ugyanígy éreztem én is. - És mikor újra látlak, még ha csak a konyhába mentél is ki 2 percre, a szívem hevesebben elkezd dobogni, a légzésem eláll, és nem érzékelek semmit a külvilágból, csak téged. Minden gondolatomban, minden pumpálásban, amit a szívem végez, minden lélegzetvételemben te vagy. Hogy csinálod? - Szerelmesen hallgattam, ahogy leírta a benne játszódó folyamatot. Mintha csak én mondtam volna.
- És te hogy csinálod azt, hogy mindenről te jutsz eszembe? Ha meglátok egy szőke hajú embert, akkor egyből téged kereslek benne. Ha meghallom az "Ír" szót te jutsz eszembe. Ha valakinek kék szeme van, eszembe jut, hogy sosem lehet olyan szép, mint a tiéd. Ha együtt vagyunk más nem létezik, csak mi. Szeretlek. - vad csókcsatába kezdtünk, miközben ledöntöttem a kanapéra, fölé mászva. Sosem voltam az a romantikus típus, de Niall azzá tett, tudtam, hogy mennyire szereti ha kimondom, amit érzek, így sosem titkoltam el, hogy például mennyire kiemeli egy-egy szűk nadrág a fenekét.
Ujjaim egyre feljebb táncoltak a póló alatt, másik kezemmel az övet csatoltam ki...
- Úristen srácok, kell rátok egy 18-as karika. - hallottunk meg egy felháborodott hangot az ajtó felől, s mikor nagy nehezen levettem a szeme a szösziről Zaynt láttam, szeme elé tett kézzel, nyavajogva.
- Nyugi Zayn. Csak csókolóztunk. - jelentettem ki durcásan, majd felültem eredeti testhelyzetbe, Niall pedig a vállamnak dőlt.
- Még. Nem jut eszetekbe, hogy nemsokára indulni kell a koncertre? Nem fér bele egy laza kufirc. Készüljetek! - ledobta magát mellénk, unottan kapcsolgatva a csatornák között.
Egy nagy sóhaj kíséretében vonultunk el átöltözni, s nemsokára már indulhattunk is a helyszínre.
Hogy mi történik egy show előtt? Sosem figyeltem igazán, a hátul történő dolgokra, minden olyan gyorsan történik. Csak azt láttam, hogy Niall az egyik eldugott részből meredt rám, könnytől csillogó szemekkel.
- Mi történt? - mentem oda hozzá gyorsan, ijedten meredve az óceánkék szemekbe.
- Harry, nem bírom tovább. - fordult felém kétségbe esetten, láttam a szemében megcsillanni a félelmet.
- Ne add fel. Nemsokára együtt lehetünk. - Egy óvatos puszit nyomtam a feje búbjára, holott legszívesebben a falnak szorítva csókoltam volna ájulásig. De nem lehetett, még nem. - Tudod mit? - ujjaimmal felemeltem az állát, s kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen, tudtam, hogy ha azt elérem a tekintetem elvarázsolja. - A "bro" legyen a mi örökkénk. Mit szólsz hozzá? - felé nyújtottam a kezem, hogy leöklözzünk, amit nevetve fogadott el.
Miután megdörzsölte a szemét, hogy eltüntesse a a sírás nyomait a fiúkhoz mentünk. Elkezdtünk hülyülni, egészen a műsör kezdetéig, amikor bevonultunk a színpadra. A hangulat a tetőfokára hágott, mikor láttam, hogy egyre többet pislog felém a szőkeség. A két dal közötti szünetben én kezdtem el beszélni. Ezredszerre is elmondtam, hogy mennyire imádok mindenkit, s hogy mennyire hálásak vagyunk, majd mintegy baráti gesztusként átfogtam Niall vállát, aki fülig érő mosollyal viszonozta a gesztust.
- Mi 50 év múlva is itt leszünk, ha szeretnétek. Igaz, bro? - néztem a szöszire, miközben a jelenlévő lányok éppen azt próbálgatták, hogy ki tud nagyobb hangerővel sikítani.
- Igaz, bro. - Egymás szemébe meredtünk, körülöttünk mindenki őrjöngött. Az egymás felé küldött mosolyban titok bujkált. Épp most mondtuk el egymásnak az örökre szóló szerelmi fogadalmunkat, de senki sem tudta. Ez a mi titkunk maradt. Örökre.‏