Mi franc?!~Larry

Sziasztok :) Ez Larry Stylinson kérésére íródott, először kicsit ódzkodtam ezt megírni, és a véleményektől is félek, valamint nem ez életem legjobb írása - tudom, hogy ilyet nem szabad írni, de ez most tényleg így van...A készülő blogot ma már láthatóvá fogom tenni, ha szeretnétek majd linkelem. Jó olvasást :) Đ. xx

Louis
Álmosan nyitottam ki a szemem, az órára nézve tudatosult bennem, hogy még csak hajnali hat van. Azonban, ami most felkeltett az nem a hívogató napsugarak, s nem is az, hogy majdnem leestem az ágyból. A hányinger olyan erővel tört rám, hogy muszáj volt a mosdóba rohannom, még annyi időt sem hagyva magamnak, hogy szemügyre vegyem a mellettem alvó angyalt.

A fehér csempékkel díszített szoba nyugtatólag hatott egy kissé rám, miközben visszaöklendeztem a tegnapi vacsoránkat. A csésze előtt térdelve talált rám a szerelmem, miközben kezemmel az ülőkére támaszkodtam, hogy ne essek össze. 

- Mi történt? - az egyik pillanatban még a szemét dörzsölgetve lépkedett, a másikban már a hátamat simogatta, s a fülembe suttogott kedves szavakat. A körkörös mozdulatok lassan megnyugtattak, s feltápászkodtam, hogy kiöblítsem a számat. Fogat is mostam, hogy a rossz szájíztől végleg búcsút vegyek, miután végeztem fáradtan támaszkodtam meg a mosdó kagylón. 

- Történt már ilyen korábban is? - kérdezte, én pedig nem akartam válaszolni. Óvatosan bólintottam, s néztem, ahogy a göndör angyalom arckifejezése hogyan megy át aggódóból idegessé. 

- Miért nem szóltál? - kiabált velem, de tudtam, hogy csak azért, mert félt, s nem akarta, hogy bármi bajom legyen. Őszintén szólva nem tudtam, hogy mi történik velem, csak azt, hogy már napok óta hajnalban kelek erős hányingerrel.

- Nincs semmi bajom. Biztos csak valami romlottat ettem. - próbáltam kifogásokat keresni, ami persze nem ment. Harry nem intézte el ennyivel, kikötötte, hogy most azonnal vizsgáltassam meg magam, így miután magára kapkodta a ruháit be is tuszkolt a kocsiba, és az orvoshoz vitt.

Miközben a kocsiban ültünk csak néztem őt, bámulásom alapzaját a rádióból szóló halk dallam adta. Harry bármilyen más esetben dúdolgatta volna - hihetetlen mennyi dalt ismer -, s féloldalasan rám pillantott volna, mikor elkezdem vele énekelni a számot, ám ez most nem így történt. Az aggodalom kiült az arcára, mély árkot vetve a homlokán. Szerettem volna megfogni az arcát, s elsimítani a ráncot, megnyugtatni, hogy semmi baj nem lesz, de nem akartam neki hazudni. Mi van, ha valami nagy bajom van, amit már nem lehet meggyógyítani? Akármennyire is hihetetlen ő, a göndör hajú őrangyalom szeret engem, s vigyáz rám. Fogalmam sincs, hogyan érdemeltem ki, hogy ő az enyém. A külseje is csodálatos volt, vékony lábak, kockás has, dudorodó bicepsz, össze-vissza göndörödő fürtök, átható zöld tekintet, ó és az a gödröcskés mosoly...De nem ez volt az, amiért mindenki annyira szerette. Csupa szív lélek volt, mindenkin segített mindig is, akin csak tudott, sosem sajnálta senkire az idejét. Nem vagyok elég jó neki. Van egymillió ember, aki jobb lenne hozzá, de szerettem a tényt, hogy engem választott. Imádtam, hogy mindennap elmondja mennyire szeret, és ezt meg is mutatja testileg is...És hogy mi lesz vele, ha kiderül, hogy komoly bajom van, és az tönkre teszi őt?

Vajon mi lesz az őrangyalokkal, ha az őrzöttjük nincs többé? Felszabadulnak, s többé nem kell a Földön élő pokolban élniük álszentekre vigyázva élni? Vagy kapnak egy másik embert, akit meg kell menteni? Vagy a vigyázottjukkal kell maradniuk, még ha az a pokolba kerül is, s ő ezzel elveszti szárnyát?

- Lou. - suttogta, mikor az autó halk dorombolása elhalt. Nem kellett felé fordítanom a fejem, hiszen egész végig őt bámultam, egyszerűen nem lehet betelni a látványával, hangjával. Vele. - Csak azt akarom, hogy tudd; bármit is mond az orvos veled maradok bármi legyen. - halványan elmosolyodtam a hűségére, megszorítottam a kezét köszönet képen, majd kiszálltam a kocsiból. Semmi kedvem nem volt bemenni, de tudtam; muszáj kideríteni az okokat. Harry mellém állt, megfogta a kezem, s úgy vezetett be az oroszlán barlangjába.

Az orvos nagyon kedvesen viselkedett velünk, minden elképzelhető tesztet megcsináltatott, s megkért, hogy várjunk egy fél órát, mire megjönnek az eredmények. Azt az időt én személy szerint azzal töltöttem, hogy az automatát kifosztottam, Harry pedig oda-vissza sétálgatott a hosszú folyosón. Ahogy nyílt az ajtó Harry már fel is kapta a fejét, és elkezdte nyaggatni az orvost, aki először lassan végig simított kórházi egyenruháján, felemelte a kezében tartott papírokat, s végig futtatta szemét a sorokon. Én csak álltam, és figyeltem őt, várva az ítéletre.

- Louis Tomlinson. - szólított csak a formaiság kedvéért. - Mindegyik tesztet elvégeztük s mindegyik negatív lett. Önnek nincs semmilyen betegsége. - szerelmem megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, én azonban még mindig feszülten néztem a dokira.

- De akkor...- még be sem fejeztem a mondatot máris megkaptam a választ.

- Jöjjön velem, szeretnék még egy valamit megnézni. - maga után húzott a rendelőbe, csúnyán kizárva a göndörkét. - Feküdjön fel oda kérem. - tettem, amit kér, miközben fintorogtam a kellemetlen fertőtlenítő szagtól, ami az egész helységet belengte. Az orvos valami zselével bekente a hasam, miután megkért húzzam fel a pólóm, s a kezével elegyengette az anyagot. Halvány lila gőzöm sem volt mit csinál, csak akkor néztem furcsán rá, mikor azt a botot fogta meg, ami egy ultrahangos műszerben végződött.

- Maradjon nyugodtan. - fogta le a csípőmet, majd a botot elkezdte mozgatni rajtam, néztem ahogy a képernyőn a fekete, és fehér absztrakt alakok váltják egymást. Aztán a kéz megállt egy helyen,és csak néztem, ahogy halványan, de biztosan kirajzolódott egy alak. Egy fej, egy pár apró kar, s egy pár láb. Mi a franc?

- Louis Tomlinson, gratulálok, gyereket vár. - jelentette ki bizonytalanul, s rám nézett. Hogy mi játszódott le bennem akkor? Zavarodottság, frusztráció, meglepettség. Csak arra az éjszakára tudtam gondolni, amikor valószínűleg minden kezdődött. Mindig használtunk óvszert, ám azon a napom nem, túlságos elragadott minket a hév, s tessék meg lett az eredménye. Igazából Harry lehet csak arra képes, hogy egy fiút is teherbe ejtsen. Elképesztő...

Az orvos beengedte Harryt, aki kérdő tekintettel nézett rám. Óvatos mosolyra húztam a számat, hogy megnyugtassam, nem bírta ki, hogy ne mosolyogjon vissza. 

- Terhes vagyok. - nyögtem ki, mire vegyes érzelmek futottak át az arcán, oda-vissza kapkodta a fejét köztem és a doki között, azonban smaragd tekintete végül rajtam állapodott meg. 

- Az hogy lehet? - értetlenül meredt rám.

- Fogalmam sincs, ilyet még sosem láttam. - ingatta a fejét. Hosszú percek teltek el, nem tudtam mi játszódik le Harryben, csak az volt a lényeg, hogy amikor végre rám tekintett, s szemében boldogságot fedeztem fel, mosolya őszinte volt.

Harry

9 hosszú hónapom volt elképzelni, hogy milyen lesz, mikor itt fogok várni, s Lou éppen a szüléshez hasonló műveletet folytatja. Tudtam, hogy ideges leszek, de azt nem gondoltam, hogy ennyire. Oda-vissza járkáltam a zöld, kék és fehér falak között, egyszerűen képtelen voltam csak úgy ülni és várni. Inkább sétáltam és vártam. Minden egyes hangtól, ami az ajtón túlról szűrődött be kirázott a hideg, s ijedten kaptam oda a fejem.

Majdnem egy éve volt, mikor a rendelőben állva fejbe kólintott a tény miszerint gyerekem lesz a pasimtól. Azóta hozzászoktam a tényhez, sőt aranyosnak is találtam, ahogy Lou egyre jobban gömbölyödő pocakkal járkált, s nagyon élveztem, mikor már érezni lehetett a pici rugdosását. 

Nem akartuk megtudni a nemét, arra koncentráltunk, hogy egészséges legyen, bár én titkon egy kislányra vágytam, akit mindenképpen Darcynak neveznék. De egy fiú is olyan jó lenne...

- Harry Styles? - dugta ki a fejét a bizonyos ajtón egy középkorú nő, mire ijedten kaptam oda a fejem. - Gratulálok. - mosolygott rám kedvesen, majd a szerelmemhez vezetett, aki kezében tartotta a csöppséget. 

- Matt Styles Tomlinson. Született 3400 grammal, 13:47.-kor. - jelentette ki a tényeket az orvos, s láttam benne a boldogságot, ahogy nézte a hármasunkat. Ismerkedtem a picivel, s megfogtam az apró ujjacskáit. Olyan puha volt.

- Szia Matt, én vagyok az apukád. - hajoltam közelebb a pufi archoz. Tágra nyitotta a szemét, úgy kémlelte az arcomat, ugyanolyan színe volt, mint Lounak, csodás kék. A göndör fürtök kezdeményei már ott voltak a feje búbján, s a szája vonala is az enyémhez hasonlított. Kicsi Larry mix.  

Egy szerelmes puszit nyomta Louis homlokára, s megjelent előttem egy jövő kép, amiben nézem, ahogy Louis focizni tanítja Mattet. A közös gyerekünket.


( blogra itt találhattok, csak a szereplők és a tartalom van kirakva, a hivatalos kezdés augusztus 29 :) :)